Katholikus Hetilap, 1875 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1875-06-03 / 22. szám
Budapest, 1875. 22. szám. Junius 3. Megjelenik minden csütörtökön. — Előfizetési ár : egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, negyed évre 1 frt. — Hirdetések ára : 4 hasábos petit sor 8 kr. Az előfizetési pénzeket a Szent-István-Társulat igazgatóságához, a kéziratokat a lapszerkesztőséghez (Lövész utcza 11. sz.) kérjük küldeni. Az erkölcs iskolái. III. (M.g.) Nincs oly jó iskola, mint az élet. Az embernek feladata az életben más kárán okulni, tanulni. A színpad az élet s költészet világát tárja elénk oly czélból, hogy a felmutatott részletekből erkölcsi igazságot vonjunk le, azokból tanuljunk. Nemes feladat s alapja a legtisztább humanismus. Nem várni be, míg valódi szenvedőkkel, valódi hősökkel, valódi bűnösökkel, az élet valódi megdöbbentő jeleneteivel találkozunk, hanem a mélyen érző emberi szív s teremtő elme költészetének productumaiban mint egy lehetséges, de absolute nem megtörtént eseményben a nemes önhaszonos tapasztalatvágynak kielégítést adni. Ily értelemben az erénynek nincs hatásosabb, eredménydúsabb iskolája, mint a színház. A kis eseményt a költői erő mint parányi magot terebélyes fává növeszti, jellemeket kidomborítja erkölcsi igazságérzettől vezettetve. Előállítja az egymással örök idők óta szemközt álló két ellenséges elemet, az erényt és bűnt, az igazságot igazságot, azért, hogy e kettőnek küzdelméből az egész kedélyt megrázó s a jellemre kiható tanulságot vonjon le. Az embereket valóban olyanoknak festeni, amilyenek, a jóban és roszban egyaránt a nem művészet, valamint a festészetben is pusztán a természet hű utánzása távol áll még a művészettől. A szinmúira téved, ha az élet copiáit mutatja be. Még fölötte áll a költészet sugárfénye, mely míg egyrészt a magasztosság leplébe burkolja az erény s igazság hőseit, addig másrészt sötét, visszataszító, de soha sem nyers színben mutatja be a bűnt. Az isteni költészet az, mely a nagy emberi szellem műveit remekké teszi azáltal, hogy a közéletből kiemeli. Még az erkölcsi rosznak is meglegyen e költői fénye, hogy, midőn megragad, elkábit, egyúttal egy benső, nevezhetlen undort, visszataszító érzést szüljön. Költészet nélkül a jó, a nemes mint együgyűség, ügyefogyottság s ostobaság, költészet nélkül a rosz, mint csábító, hízelgő kerítő tűnik föl. Nem akarunk messzire menni. A modern színirodalom, nagyon kevés kivétellel, rég elhagyta eme feladatának alapját. Azok a régi, elkopott, elfelejtett színdarabok: »Az virtusnak az ő megpróbáltatása, avagy a királyleány mint koldusnő« »Mari, egy anya a népből, avagy az erény győzelme« sat, melyeken ősz atyáink úgy elsirdogáltak csöndesen, s melyek tartalmát annyi érzés- és meghatottsággal mondák el gyermekeiknek, mai nap gúny és nevetség tárgyai, miként maguk az emberek, kik azokat szerették. Hanem van helyettük egy csomó oly tárgyú színmű, hogy, ha az ember egy tisztességes családban elmondani akarná tartalmát, kilöknék az ajtón. Hanem a színházban mind megnézi s gyönyörködik benne. Egy Messaline vagy Gauthier Margitról illemsértés volna műveit társaságban beszélni; a színházban, — az már más; ott pirulás nélkül lehet megnézni a »Jóbarátok« negyedik felvonását vagy egy legújabb botrányos darab ama piszkos jelenetét, midőn az inas férj — azonban hagyjuk el. Változott a színpad, változtak az emberek. Az ártatlanságon, becsületen, az emberek iránti bizalmon, a vallásosságon nevetni szokás most. A nagy Shakespeare lángelméjének megengedhető, hogy a papi osztályból személyeket mint a gőg s nagyravágyás szereplőit, hozza a színpadra. A vallást, ártatlanságot nem érinti soha. Nyelvezetében van sok pajzánság, de nincs erkölcstelenség sehol. A mai szinmúkrók nem a nyelvezetben, hanem a helyzetekben adják a krystallizált piszkosságot, s a nézőségnek nem e szenny tetszik, hanem az, hogy merik ezt ily durván s meztelen előadni. Vagy nem jellemző-e az, hogy egy kezdődő hazai népszínházunk, mely sokáig czégévül hordott egy rikító hazugságot 22