Katholikus Néplap, 1854. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1854-07-05 / 27. szám
223 megnézegette, s utoljára a sekrestyébe is bejött, gondoltam magamban : már itt én vagyok a gazda,soha furakoztam, nem is hiában, mert csak úgy repesett a szivem örömemben, hogy azt a sok szép ruhát, s egyéb holmit a plébánossal mutogathattuk s majd minden második darabnál mondhattuk. Ezt is Bezegh földe úr hozta, azt is ő csináltatta. Bezzeg tegnap ilyenkor nem igen dicsekedett a S. vámosi plébános úr, hogy ki ékesítette fel olly csinosan szegény kis kápolnáját, nem bizony, mert az a szokása, hogy csak a mások jó cselekedeteit emlegeti. Hadd kövessem én is ezt a szép példát, midőn elmondom, minő szép ajándékot kaptunk mi épen ezen napra. Egyszer valahol olly szivrehatón prédikált a plébános, hogy az egész nép sirt, s még kijövet is törölgették szemeiket, kivévén egy asszonyt. „Ugyan Néni, hogy állhatja meg egy maga ezt a szép prédikácziót sirás nélkül“ kérdik az asszonyt, ,,ugy hogy, én nem ehez a parochiához való vagyok“ felel az asszony. Tek. Jekelfalusy Lajosné asszonyság nem tartja ezt a regulát. Mert noha nem a mi parochiánkhoz tartozik, s alig volt egy párszor templomunkban, mégis olly gyönyörű egy pár párnát készített számára saját kezével, hogy elbújhat előle, amit Pestről drága pénzen hoztak, pedig azt is meg lehet hagyni, csak az kár, hogy valami hányott vetett keztyűt nem küldött mellé, az ember alig mer hozzá nyúlni. T. Jektlfalusy Lajos úrnak boldogult édesanyja a plébánia részére már szép fundatiót tett, most pedig hitvese áldozik a templomnak illy drága ajándékkal, mit mondjak? Legyen részök mindazon imádságokban, mellyek az e párnákon fekvő könyvből mondatni fognak. Isteni szolgálat végével , exczellentiája a tájékról Összegyülekezett urakat fogadta el, ebéd után pedig, melly alatt plébánosunk azt kivánta neki, hogy legyen egész életében olly boldog, mint ő az nap, a báránykákat kereste fel legelőjökön, azaz kisdedeinket az iskolában, s azonnal folytatta apostoli útját, mellyre az egész nép szivéből fakadt ezen végszavakkal bocsájtottuk : Az Ur angyala vezessen, Az ég áldása kövessen, Mi is imánkkal kisérünk S vég atyai áldást kérünk, Isten veled löpásztorunk! Ataliában ő exczellentiája minden helyen csak annyi időt töltött, mennyi apostoli foglalatosságára szükséges volt, az egész napot kocsin, templomba, és iskolában töltötte a nélkül, hogy csak egyetlen egy napot is pihent volna, az instancziásokon kívül mindenütt megemlékezett a helybeli szegényekről, s atyai kegyességével szegényt és boldogot meghódítva, néptől, és papságtól szeretettel tisztelve, mindenek áldásától kisérve folytatta útját, melly a rozsnyói megyébe is beszögelvén, a mint hallatszik, ott is mindenütt a kitelhető legnagyobb pompával, ünnepélyességgel, és lelkesedéssel fogadtatott. Megemlítem még, hogy ezen alkalmatossággal két, egyik 45, a másik 30 esztendős férfi, az előtt pedig néhány héttel egy 35 esztendős asszony tértek vissza az anyaszentegyház szent aktába, és evvel bezárom levelemet, mert a kasza, kapa igen megrángatta kezemet, nem birom a pennát soká tartani. Isten maradjon mindnyájunkkal. Takács Mihály, kurátor. Katholikus hitélet. XXXII. Százados Búcsú Zsámbékon. Magasztos ünnepet ültünk folyó évi Junius hó 24- és 25 én , mert annak, hogy plebániaegyházunkat néhai nagyhírű Biró Márton veszprémi püspök keresztelő Sz. János tiszteletére ünnepélyesen fölszentelte, és az érintett napokon telt száz esztendeje. Létét templomunk köszöni vásonkeöi gróf Zichy család hitvallásos buzgalmának, melly akkor még a Cs. Kir. Fölsége Leopold dicső Fejedelmünk kegyéből a törökök kiűzése után, úgy kívánván a szükség, harmincz ezer forint fejében az egész jelen a budai uradalmat zálogkép birta. Nevezetesen Istenben boldogult vásonkeői gróf Zichy Miklós és neje, született Berényi Erzsébet voltak ama hálás emlékre méltó keresztény földes urak, kik a bekövetkezett sulyos csapások és iszonyúan pusztító döghalál veszélyeit szerencsésen keresztül élvén, miután 1739-ben vásárpiaczunkon a szeplőtlen fogantatásu boldogságos Szűznek tiszteletére majd öt ölnyi magasságú s több szentekkel művészileg ékített szobrot — 1740-ben pedig a közeliévő erdő szélén Paulai Sz. Ferencz tiszteletére csinos szép kápolnát emeltek, áldott lelkületek koszorújául a kérdéses plébánia egyháznak épitését is 1754-ben Isten segítségével és ritka készségű áldozattal bevégzették. Miklós grófnak 1758-ban történt elhunytéval hátramaradt özvegyének Erzsébetnek közbenjárása által, csak hamar visszaháromlott az egész óbudai uradalom a magyar szent Koronára, melly idő óta a Cs. Kir. kincstár igazgatása alatt áll máig. Ennyi lelki nyereménnyel jeles egyházunk százada tehát, hol még a hat száz éves prépostságnak tisztes romjai is teljes méltóságban állanak , és a praeraontrei úgy , mint a remete szent Pál rendjeinek emlékét olly hiven fenntartják, nem lehetett nem reánk nézve örvendetes annyival inkább, minthogy szerencsénk lett, köztünk magát a hőn szeretett Atyánkat, Méltóságos és Főtisztelendő Farkas Imre püspök urunkat ez ünnepély alkalmával személyesen tisztelhetni. 24-én délesti órákban érkezett meg hozzánk . Méltósága harangok és taraczkok zúgása, között, legott temérdek néptől körülövedzve, ájtatos menetben vonultunk mindnyájan az Isten házába, hol bő pásztorunk úti társa, főtisztelendő Aigner Károly ez. zsámbéki prépost, székesfejérvári Kanonok és Fő Esperes ur tarta az ünnepélyes vesperát. Másnap az az 25-én mint tulajdonkép egyházunk fölszenteltetése napján már reggel hat órakor kezdődött az isteni szolgálat, melly közben kenetdús szónoklattal hirdeték az ünnep fenséges mivoltát nagytiszteletü és tudós Schedt Károly ettyeki, és Barits Imre bicskei plebánus urak, az első jelesen történetileg szép tanúságokkal vegyitve bizonyitá bé ezen mondatnak igazságát, hogy „mindenek a mi tanúságunkra vagynak írva.“ A másik pedig épületesen fejtegeté a keresztény templomok felséges rendeltetését és czélját. A nagy Misét főpásztorunk mutatta be az Egek urának. Legbensőbben meghatva érzette magát mindenki, midőn a szent Evangelium eléneklése után főpásztorunk apostoli méltósággal és hévvel felénk fordulván , szivének legnagyobb alázatosságában háromszor hangoztató „Dicsértessék a Jézus Krisztus“ mire az egész templom egy szívvel és lélekkel örömkönyek között felelé „Mindörökkön örökké Amen.“ Felejthetetlenek maradnak előttünk kegyes atyai igéi, mellyek lélekemelőleg adák tudtunkra, hogy Ő azért jelent meg köztünk.