Katholikus Néplap, 1854. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1854-07-05 / 27. szám

223 megnézegette, s utoljára a sekrestyébe is bejött, gondoltam magamban : már itt én vagyok a gazda,soha furakoztam, nem is hiában, mert csak úgy repesett a szivem örömem­ben, hogy azt a sok szép ruhát, s egyéb holmit a plébá­nossal mutogathattuk s majd minden második darabnál mondhattuk. Ezt is Bezegh földe úr hozta, azt is ő csináltatta. Bezzeg tegnap i­lyenkor nem igen dicseke­dett a S. vámosi plébános úr, hogy ki ékesítette fel olly csinosan szegény kis kápolnáját, nem bizony, m­ert az a szokása, hogy csak a mások jó cselekedeteit emlegeti. Hadd kövessem én is ezt a szép példát, midőn el­mondom, minő szép ajándékot kaptunk mi épen ezen nap­ra. Egyszer valahol olly szivrehatón prédikált a plébá­nos, hogy az egész nép sirt, s még kijövet is törölgették szemeiket, kivévén egy asszonyt. „Ugyan Néni, hogy áll­hatja meg egy maga ezt a szép prédikácziót sirás nélkül“ kérdik az asszonyt, ,,ugy hogy, én nem ehez a parochiá­­hoz való vagyok“ felel az asszony. Tek. Jekelfalusy Lajosné asszonyság nem tartja ezt a regulát. Mert noha nem a mi parochiánkhoz tartozik, s alig volt egy párszor templomunkban, mégis olly gyönyörű egy pár párnát ké­szített számára saját kezével, hogy elbújhat előle, a­mit Pestről drága pénzen hoztak, pedig azt is meg lehet hagy­ni, csak az kár, hogy valami hányott vetett keztyűt nem küldött mellé, az ember alig mer hozzá nyúlni. T. Je­­ktlfalusy Lajos úrnak boldogult édes­anyja a plébánia részére már szép fundatiót tett, most pedig hitvese áldo­­zik a templomnak illy drága ajándékkal, mit mondjak? Legyen részök mindazon imádságokban, mellyek az e párnákon fekvő könyvből mondatni fognak. Isteni szolgálat végével , exczellentiája a tájékról Összegyülekezett urakat fogadta el, ebéd után pedig, melly alatt plébánosunk azt kivánta neki, hogy legyen egész életében olly boldog, mint ő az nap, a báránykákat ke­reste fel legelőjökön, azaz kisdedeinket az iskolában, s azonnal folytatta apostoli útját, mellyre az egész nép szivéből fakadt ezen végszavakkal bocsájtottuk : Az Ur angyala vezessen, Az ég áldása kövessen, Mi is imánkkal kisérünk S vég atyai áldást kérünk, Isten veled l­öpásztorunk! Ataliában ő exczellentiája minden helyen csak an­nyi időt töltött, mennyi apostoli foglalatosságára szüksé­ges volt, az egész napot kocsin, templomba, és iskolában töltötte a nélkül, hogy csak egyetlen egy napot is pihent volna, az instancziásokon kívül mindenütt megemlékezett a helybeli szegényekről, s atyai kegyességével szegényt és boldogot meghódítva, néptől, és papságtól szeretettel tisztelve, mindenek áldásától kisérve folytatta útját, melly a rozsnyói megyébe is beszögelvén, a mint hallat­szik, ott is mindenütt a kitelhető legnagyobb pompával, ünnepélyességgel, és lelkesedéssel fogadtatott. Megem­lítem még, hogy ezen alkalmatossággal két, egyik 45, a másik 30 esztendős férfi, az előtt pedig néhány héttel egy 35 esztendős asszony tértek vissza az anyaszentegyház szent aktába, és evvel bezárom levelemet, mert a kasza, kapa igen megrángatta kezemet, nem birom a pennát so­ká tartani. Isten maradjon mindnyájunkkal. Takács Mihály, kurátor. Katholikus hitélet. XXXII. Százados Búcsú Zsámbékon. Magasztos ünnepet ültünk folyó évi Junius hó 24- és 25 én , mert annak, hogy plebániaegyházunkat néhai nagyhírű Biró Márton veszprémi püspök keresztelő Sz. János tisztele­tére ünnepélyesen fölszentelte, és az érintett napokon telt száz esztendeje. Létét templomunk köszöni vásonkeöi gróf Zichy család hitvallásos buzgalmának, melly ak­kor még a Cs. Kir. Fölsége Leopold dicső Fejedelmünk kegyéből a törökök kiűzése után, úgy kívánván a szük­ség, harmincz ezer forint fejében az egész jelen a budai uradalmat zálogkép birta. Nevezetesen Istenben boldo­gult vásonkeői gróf Zichy Miklós és neje, született B­e­r­én­y­i Erzsébet voltak ama hálás emlékre méltó ke­resztény földes urak, kik a bekövetkezett sulyos csapá­sok és iszonyúan pusztító döghalál veszélyeit szerencsé­sen keresztül élvén, miután 1739-ben vásárpiaczunkon a szeplőtlen fogantatásu boldogságos Szűznek tiszteleté­re majd öt ölnyi magasságú s több szentekkel művészileg ékített szobrot — 1740-ben pedig a közeliévő erdő szé­lén Paulai Sz. Ferencz tiszteletére csinos szép kápolnát emeltek, áldott lelkületek koszorújául a kérdéses plébá­nia egyháznak épitését is 1754-ben Isten segítségével és ritka készségű áldozattal bevégzették. Miklós grófnak 1758-ban történt elhunytéval hátramaradt özvegyének Erzsébetnek közbenjárása által, csak hamar visszahárom­­lott az egész ó­budai uradalom a magyar szent Koronára, melly idő óta a Cs. Kir. kincstár igazgatása alatt áll máig. Ennyi lelki nyereménnyel jeles egyházunk százada tehát, hol még a hat száz éves prépostságnak tisztes romjai is teljes méltóságban állanak , és a praeraontrei úgy , mint a remete szent Pál rendjeinek emlékét olly hiven fenn­tartják, nem lehetett nem reánk nézve örvendetes annyi­val inkább, minthogy szerencsénk lett, köztünk magát a hőn szeretett Atyánkat, Méltóságos és Főtisztelendő Farkas Imre püspök urunkat ez ünnepély alkalmával személyesen tisztelhetni. 24-én délesti órákban érkezett meg hozzánk . Méltósága harangok és taraczkok zúgása, között, legott temérdek néptől körülövedzve, ájtatos me­netben vonultunk mindnyájan az Isten házába, hol bő­­ pásztorunk úti társa, főtisztelendő Aigner Károly ez. zsámbéki prépost, székesfejérvári Kanonok és Fő Espe­res ur tarta az ünnepélyes vesperát. Másnap az az 25-én mint tulajdonkép egyházunk fölszenteltetése napján már reggel hat órakor kezdődött az isteni szolgálat, melly közben kenetdús szónoklattal hirdeték az ünnep fenséges mivoltát nagytiszteletü és tudós Schedt Károly ettye­­ki, és Barits Imre bicskei plebánus urak, az első je­lesen történetileg szép tanúságokkal vegyitve bizonyitá bé ezen mondatnak igazságát, hogy „mindenek a mi ta­núságunkra vagynak írva.“ A másik pedig épületesen fejtegeté a keresztény templomok felséges rendeltetését és czélját. A nagy Misét főpásztorunk mutatta be az Egek urának. Legbensőbben meghatva érzette magát mindenki, midőn a szent Evangelium eléneklése után fő­­pásztorunk apostoli méltósággal és hévvel felénk fordul­ván , szivének legnagyobb alázatosságában háromszor hangoztató „Dicsértessék a Jézus Krisztus“ mire az e­­gész templom egy szívvel és lélekkel örömkönyek között felelé „Mind­örökkön örökké Amen.“ Felejthetetlenek maradnak előttünk kegyes atyai igéi, mellyek lélekeme­­lőleg adák tudtunkra, hogy Ő azért jelent meg köztünk.

Next