Katholikus Néplap, 1859. július-december (12. évfolyam, 27-51. szám)

1859-07-07 / 27. szám

232 - tett. Az egész természet mintegy gyászolni, kényezni látszott az év két legszebb szakának, a tavasz- és nyárnak visszahozhatlan örök múltán. A sártói utón egy kétkerekű jármű nyikorog, mozgása alig vehető észre; az eléje fogott sovány gebe minden erőfeszítése mellett csak lassan haladhat a sár­tengerben. — Fiam,Pista! látni-e már a falut? — kérdé re­megő hangon a taligában fekvő öreg. — Még nem, — válaszolt a lovat hajtó 9 — 10 éves gyermek. Aztán mindketten elhallgattak. A vidéket átölelő mély csend csak a jármű nyikorgása által zavartatott. — Nézze csak kedves apám! — szól a mintegy félórai haladás után a gyermek. — Én úgy gondolom, ott a torony fehérült, — jobbjával egy emelkedettebb helyen előtűnt s a ködhomályban alig látszó fehérségre mutatván. — Istenem, édes jó Istenem! — fohászkodék vá­lasz helyett az öreg — látom, meghallgatod szegény bűnös szolgád utolsó kérelmét; megengedéd, hogy a haldoklók szentségének fölvétele után romlandó testem elhunyt szüleim s hitvestársam mellé tétessék örök nyugalomra! A gyermek tagjait e szavak alatt hideg borzongás futotta át, egész testében megrázkódott, s kíváncsian kérdezé az öreget, hogy hát e faluban született? — Igen, e faluban.... Itt látom én először a nap­világot; itt kereszteltettem meg, s kenettem föl az egy­ház bajnokává; itt szívtam anyám tejét, itt éltem gyer­mekkoromat, éltem tavaszát itt töltöm el. . . S érzem, itt fog letétetni nyugalomra is roncsolt testem. — Ek­kor elhallgatott. . . néhány köny gördült alá halvány arczán, néma tanúi a keblében dúló fájdalomnak. Azu­tán folytatá: Tudom vannak még e faluban, kik emlé­keznek rám; ha én meghalok, s téged fiam valaki itt Isten kegyelméből fölfogad, hallani fogod nem egyszer nevemet, a gazdag birkás fia nevét. — Gazdag apja volt, mégis koldus! — fejezé ki ■csodálkozását a gyermek. — Úgy van fiam! atyám gazdag volt, én mégis koldus vagyok. Hogy megfoghasd ez ellentét lehető­ségét, halld, mint jutottam e nyomorult sorsra. Gondolkodni látszott. Arczán ezalatt szégyenpir vonult végig, s néhány percznyi szünet után rövid váz­latban imigy adá elő életének egész történetét: — Atyám — mint mondám, — gazdag volt, az egész kölyök csak úgy nevezte : a gazdag birkás. Én szüleimnek egyetlen gyermeke valók; igen elkényez­tettek, mindent kedvemre hagytak, egészen a magam szabadjára eresztettek. Alig serdültem föl, elkezdtem látogatni a csapszéket. Szüleim ezt is — Isten bocsássa meg nekik! — mint egyéb hibáimat, elnézték. Csak­hamar megszoktam a korcsmázást, már mint legény az idő nagyobb részét e bünrészekben töltöm el. — Atyám halála után megházasodtam ; elvettem egy szom­széd birkás leányát. Áldott jó teremtés volt szegény; de mivel az ivással nem hagytam föl, s uraságom e miatt kitett a szolgálatból, bánatában nem sokára meg­halt. Követé őt édes­anyám. — Egyedül maradtam, korhely,dologtalan életet éltem,a részegeskedésnek min­dig jobban és jobban neki adtam magam; a pénzt, mit szüleim oly nagy gond­ és fáradsággal, annyi önmegta­gadással gyűjtöttek, rövid idő alatt eltékozoltam. Kény­telen valék ekkor újra szolgálatba állani. A részeges cselédet azonban senki sem tűri; nem volt állandó he­lyem, kiadtak mindenütt rajtam, s öregségemre kol­dusbotra jutottam. Tizenöt esztendeje már, hogy má­sok ingyen kegyelméből eszem mindennapi kenyeremet. Mennyit szenvedtem ez idő alatt?! . . . Isten a meg­mondhatója. Ezután kérte a gyermeket, hogy józan, mértékle­tes életű legyen; óvja magát a részegségtől, mint olyan bűntől, melyet soha, vagy csak igen nehezen hagy el az ember, ha egykor megszokja; és mely azonfelül, hogy az észszel megáldott teremtményt egész a baromi­­ságig alacsonyítja, sőt annál is alábbvalóvá teszi, elve­szi becsületünket,jó hírünket, nevünket, — él lelki-testi erőnket; szétdulja a családok boldogságát; fölemészti a vagyont, s utoljára is véginséggel fizet, — a koldus­botot adja kezünkbe. Még beszélt az öreg, midőn a faluba értek. Itt áj­­tatosan meggyónt, megáldozott, fölvette a haldoklók szentségét. Pár óra múlva halhatlan lelke elvált, bú­csút vett romlandó testétől, s megszűnt élni. Nincs nagyobb átok a rosz nevelésnél. (Lefaragott rovások a közéletből.) II. A jó Istennek imádandó kegyelméből jutott nekünk, habár ideiglenes birtokul, de mégis egy megbecsülhetlen s csodás szi­vattyú, az emlékező-tehetség, melynek ereje sokaknál gyakran egész az elragadtatásig fokozza a közbámulatot. Ennek sege­delmével hatunk mi be jártas bányászok módjára egy valóban túlvilági szövetnek fénye mellett azon roppant világ élébe, mely­nek kapui minden átélt nap után becsapódnak szemeink előtt. Ez vezet minket vissza a múltba, melynek sötét keblén ezernyi tárgy és érdekes emlék szendereg úgynevezett félálomban a komoly tanulmányozásra. Kérdezzük tehát, micsodák a múlt idők ? A múlt időket télre nagy mennyiségben elrakott gyümöl­­csökhez hasonlitom, melyekben a mag képezi azon elenyészhet­­len reményt, mely minket egy uj dicső tavasznak fölvirulásával édesget előbb-előbb. A sir ugyan, vagy akarjuk, vagy nem, utunkba esik, de ez még sem nyeli el örökre azon magvas szép reményt, melyből egy harmatos reggel a sir körül is virágo­kat nevel, melyeknek fölszálló illatja is bátran versenyezhet az állati emberek öldöklő tanának ama gőzével, hogy a sírban mindennek, de mindennek vége szakad örökre. Ezen az ember és világ teremtésének isteni művéből minden, üdvünkkel határos czélt, minden erkölcsi jót kiszorító vad hiedelemben éljen, a­ki­nek elég megátalkodottsága van hozzá, hogy egy, bűn által halálra rongált életet tekintsen czélnak. De nekünk hagy­jon békét! mert mi ugyan soha sem fogunk azon kötélbe kapasz­kodni, melyen ő kelme a mélységbe rohan. Csak megvolt az mindig a világon, hogy a bűn tudata nem szeret egyedül lenni — a reá nehezülő keserű égető kínjában, valamint tolvaj s pa­rázna sem volt talán soha orgazda nélkül. Ámde ilyen czimbo­­raság sem lehet tartós. Mert ha az igaz barátság, életünknek e legvigasz teljesebben ragyogó napja sincs gyakori fogyatkozás és számtalan korú nélkül, melyek később-utóbb is a kicserélt érzelmek alkonyát vonják maguk után , hogy örvendhetne a bűnösök egyesülete kölcsönösen becsült állandóságnak ? Hiszen ép a gazemberek között nem állhat meg semmi, becsületes néven nevezendő barátság. E kis komoly eltérés után ama szellemi szivattyú­­már ugyan mért ne mondhatnók az emlékeze­teket-

Next