Katholikus Néplap, 1859. július-december (12. évfolyam, 27-51. szám)
1859-07-07 / 27. szám
232 - tett. Az egész természet mintegy gyászolni, kényezni látszott az év két legszebb szakának, a tavasz- és nyárnak visszahozhatlan örök múltán. A sártói utón egy kétkerekű jármű nyikorog, mozgása alig vehető észre; az eléje fogott sovány gebe minden erőfeszítése mellett csak lassan haladhat a sártengerben. — Fiam,Pista! látni-e már a falut? — kérdé remegő hangon a taligában fekvő öreg. — Még nem, — válaszolt a lovat hajtó 9 — 10 éves gyermek. Aztán mindketten elhallgattak. A vidéket átölelő mély csend csak a jármű nyikorgása által zavartatott. — Nézze csak kedves apám! — szól a mintegy félórai haladás után a gyermek. — Én úgy gondolom, ott a torony fehérült, — jobbjával egy emelkedettebb helyen előtűnt s a ködhomályban alig látszó fehérségre mutatván. — Istenem, édes jó Istenem! — fohászkodék válasz helyett az öreg — látom, meghallgatod szegény bűnös szolgád utolsó kérelmét; megengedéd, hogy a haldoklók szentségének fölvétele után romlandó testem elhunyt szüleim s hitvestársam mellé tétessék örök nyugalomra! A gyermek tagjait e szavak alatt hideg borzongás futotta át, egész testében megrázkódott, s kíváncsian kérdezé az öreget, hogy hát e faluban született? — Igen, e faluban.... Itt látom én először a napvilágot; itt kereszteltettem meg, s kenettem föl az egyház bajnokává; itt szívtam anyám tejét, itt éltem gyermekkoromat, éltem tavaszát itt töltöm el. . . S érzem, itt fog letétetni nyugalomra is roncsolt testem. — Ekkor elhallgatott. . . néhány köny gördült alá halvány arczán, néma tanúi a keblében dúló fájdalomnak. Azután folytatá: Tudom vannak még e faluban, kik emlékeznek rám; ha én meghalok, s téged fiam valaki itt Isten kegyelméből fölfogad, hallani fogod nem egyszer nevemet, a gazdag birkás fia nevét. — Gazdag apja volt, mégis koldus! — fejezé ki ■csodálkozását a gyermek. — Úgy van fiam! atyám gazdag volt, én mégis koldus vagyok. Hogy megfoghasd ez ellentét lehetőségét, halld, mint jutottam e nyomorult sorsra. Gondolkodni látszott. Arczán ezalatt szégyenpir vonult végig, s néhány percznyi szünet után rövid vázlatban imigy adá elő életének egész történetét: — Atyám — mint mondám, — gazdag volt, az egész kölyök csak úgy nevezte : a gazdag birkás. Én szüleimnek egyetlen gyermeke valók; igen elkényeztettek, mindent kedvemre hagytak, egészen a magam szabadjára eresztettek. Alig serdültem föl, elkezdtem látogatni a csapszéket. Szüleim ezt is — Isten bocsássa meg nekik! — mint egyéb hibáimat, elnézték. Csakhamar megszoktam a korcsmázást, már mint legény az idő nagyobb részét e bünrészekben töltöm el. — Atyám halála után megházasodtam ; elvettem egy szomszéd birkás leányát. Áldott jó teremtés volt szegény; de mivel az ivással nem hagytam föl, s uraságom e miatt kitett a szolgálatból, bánatában nem sokára meghalt. Követé őt édesanyám. — Egyedül maradtam, korhely,dologtalan életet éltem,a részegeskedésnek mindig jobban és jobban neki adtam magam; a pénzt, mit szüleim oly nagy gond és fáradsággal, annyi önmegtagadással gyűjtöttek, rövid idő alatt eltékozoltam. Kénytelen valék ekkor újra szolgálatba állani. A részeges cselédet azonban senki sem tűri; nem volt állandó helyem, kiadtak mindenütt rajtam, s öregségemre koldusbotra jutottam. Tizenöt esztendeje már, hogy mások ingyen kegyelméből eszem mindennapi kenyeremet. Mennyit szenvedtem ez idő alatt?! . . . Isten a megmondhatója. Ezután kérte a gyermeket, hogy józan, mértékletes életű legyen; óvja magát a részegségtől, mint olyan bűntől, melyet soha, vagy csak igen nehezen hagy el az ember, ha egykor megszokja; és mely azonfelül, hogy az észszel megáldott teremtményt egész a baromiságig alacsonyítja, sőt annál is alábbvalóvá teszi, elveszi becsületünket,jó hírünket, nevünket, — él lelki-testi erőnket; szétdulja a családok boldogságát; fölemészti a vagyont, s utoljára is véginséggel fizet, — a koldusbotot adja kezünkbe. Még beszélt az öreg, midőn a faluba értek. Itt ájtatosan meggyónt, megáldozott, fölvette a haldoklók szentségét. Pár óra múlva halhatlan lelke elvált, búcsút vett romlandó testétől, s megszűnt élni. Nincs nagyobb átok a rosz nevelésnél. (Lefaragott rovások a közéletből.) II. A jó Istennek imádandó kegyelméből jutott nekünk, habár ideiglenes birtokul, de mégis egy megbecsülhetlen s csodás szivattyú, az emlékező-tehetség, melynek ereje sokaknál gyakran egész az elragadtatásig fokozza a közbámulatot. Ennek segedelmével hatunk mi be jártas bányászok módjára egy valóban túlvilági szövetnek fénye mellett azon roppant világ élébe, melynek kapui minden átélt nap után becsapódnak szemeink előtt. Ez vezet minket vissza a múltba, melynek sötét keblén ezernyi tárgy és érdekes emlék szendereg úgynevezett félálomban a komoly tanulmányozásra. Kérdezzük tehát, micsodák a múlt idők ? A múlt időket télre nagy mennyiségben elrakott gyümölcsökhez hasonlitom, melyekben a mag képezi azon elenyészhetlen reményt, mely minket egy uj dicső tavasznak fölvirulásával édesget előbb-előbb. A sir ugyan, vagy akarjuk, vagy nem, utunkba esik, de ez még sem nyeli el örökre azon magvas szép reményt, melyből egy harmatos reggel a sir körül is virágokat nevel, melyeknek fölszálló illatja is bátran versenyezhet az állati emberek öldöklő tanának ama gőzével, hogy a sírban mindennek, de mindennek vége szakad örökre. Ezen az ember és világ teremtésének isteni művéből minden, üdvünkkel határos czélt, minden erkölcsi jót kiszorító vad hiedelemben éljen, akinek elég megátalkodottsága van hozzá, hogy egy, bűn által halálra rongált életet tekintsen czélnak. De nekünk hagyjon békét! mert mi ugyan soha sem fogunk azon kötélbe kapaszkodni, melyen ő kelme a mélységbe rohan. Csak megvolt az mindig a világon, hogy a bűn tudata nem szeret egyedül lenni — a reá nehezülő keserű égető kínjában, valamint tolvaj s parázna sem volt talán soha orgazda nélkül. Ámde ilyen czimboraság sem lehet tartós. Mert ha az igaz barátság, életünknek e legvigasz teljesebben ragyogó napja sincs gyakori fogyatkozás és számtalan korú nélkül, melyek később-utóbb is a kicserélt érzelmek alkonyát vonják maguk után , hogy örvendhetne a bűnösök egyesülete kölcsönösen becsült állandóságnak ? Hiszen ép a gazemberek között nem állhat meg semmi, becsületes néven nevezendő barátság. E kis komoly eltérés után ama szellemi szivattyúmár ugyan mért ne mondhatnók az emlékezeteket-