Katholikus Néplap, 1860. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1860-07-05 / 27. szám

220 élet. A legóvatos, s legfáradhatlanabb nyomozások ered­­­­mény nélkül maradtak. Eltávozván a vad, két dúlt arczú banditák, Zeno­n összefont karokkal megáll a hajó közepén lobogó tűz­­ mellett, s elmerül annak nézésébe. Oly nemes kifejezésü, oly szelíd arcza, hogy inkább részvétel, mint gyűlöletet ébreszt maga iránt! Szőke fürtéi, megnőtt szakálla dúsan omlanak le vállaira és mellére; alig lehet 30—32 éves. Most egy fájdalmas sóhaj küzdi föl magát kebléből, s bánatos szemeiben két nagy könycsepp csillog. — Minő élet! — szól — mily összeköttetés! E durva emberek között nyögni le egy kin­­s gyalázattel­jes életet! — De mit? Nem vagyok-e én erre följogo­sítva, nem teljesítem-e én kötelességem, nem töltöm-e én be hivatásom! ? Igen, igen! — folytatá, s arcza a düh kifejezését ölti magára, szemei vad lángban égnek — igen, rabolni fogom kincsedet, felgyujtom lakodat, s leá­nyaid őrzött erényét utolsó szolgámnak dobom oda mar­talékul, nyomorult világ! Ha-ha-ha! büszke csoport, érezni fogod boszom sújtó villámát, mig szivem dobog, mig ereimben egy csepp vér foly. E pillanatban vakitó villám hasítja át az összetor­nyosuló fellegeket; ezt borzasztó dördü­let követi, s ismét csend leszen. Csak a lassan kint hullni kezdő nehéz eső­cseppek szakítják meg a néma csendet egyhangú koppa­­násaikkal. Zeno egy négyszögű márványdarabra ült le; arcza ismét nyugodt, sőt oly érzésteljes, oly kedves kifejezés­sel bír, mintha a boldog gyermekkorról, bölcsőről, anyja kebléről, atyja térdeiről, dajkája meséiről, tarka virágok­, koszorúk-­s pillangókról álmodoznék. Most karjait egész hévvel nyomja gyorsan emelkedő keblére, arczán oly túláradó örömérzet terül el, mintha kedvesét ölelte volna át. Szempillái mintegy megnehezülnek annyi kéj súlya alatt, s csendesen bezáródnak. Elaludt. Szegény, szegény Zeno, te más helyen is alhat­nál, puha ágyban, nyugodtan! Szegény ember! .. . Éjfél lehetett körülbelül, midőn az alvó vezért éles füttyentés ébresztette föl, mely rémesen hangzott el az éji csendben. Zeno hevesen ugrik föl, s feszült figyelem­mel fordul a nyitás felé; nem sokára több egyén köze­ledő gyors léptei s fegyverzörrenések hallhatók. — Valahára! ■— kiált a vezér. Néhány percz múlva tetőtől talpig fegyverzett mar­­ezona férfi közeledik hozzá, s tiszteletteljesen meghajtja magát. — No’s, Mihály, végeztél? — Igen, uram, habár sok nehézséggel járt a dolog. Talán elővigyázatból vagy esetlegesen erősb volt a vár­őrizet a szokottnál. A kapus kezünkre játszott, s csak is ez által értük el czélunk. »Bejutván a kapun, az őrséget — hála legényeim bátorságának! — nyugalomba tettük. Röviden, uram, miután nem szereted a hosszas beszédet, elhoztam a vén zsugori pénzes ládáit, leányát vagy mije, s néhány nőcselédet, tudod, szükségünk vagyon rájok. Azután felgyújtottuk a fészket, s elindultunk. Ha valaki benn maradt, az nem jő ki többé. —­ Hah! tehát ismét egy sulylyal több boszom mér­legére. Jól van, barátom! — folytató szünet múlva a hara­miához fordulva, mialatt szemeiben a kielégített boszu lángja égett — jól van, köszönöm. De, mint látom, egé­szen átáztál. — Mit sem tesz. Nem sokáig esett az eső, legfölebb egy óra hosszat; most már kiderült egészen, a hold ott kandikál be az ablaknyiláson. — S a nő, kit magaddal hozál, megázott-e? — Dehogy! Hisz elájult szegényke, s egyik legé­nyem valahonnét előhozott egy fedeles gyaloghintót, eb­ben hoztuk el. Szép kis galamb a lelkem­ adta, csak az kár, hogy nagyon sápadt és gyenge. Azt hiszem, bete­­gecske szegény, pedig mily szép kék szemei, arany fürtéi vannak! alig lehet több 19—20 évesnél. — Ireném is igy nézett ki, s ily idős lehet — mond a vezér most bánatos arczczal. — Parancsolod vezér, hogy eléd vezessem ? Itt van­nak az előcsarnokban. — Igen, — de nem, nem! — kiált a vad hévvel — meg találna bűvölni arczával, és én megkegyelmeznék neki, visszaadnám szabadságát. Vedd őt magadnak, régóta gondolkodom úgyis, hogy mivel jutalmazhatnálak meg hűségedért; vedd magadhoz, s gyógyitsd meg. A kincs felét is tartsd meg, mint osztályrészed, s végy neki bí­­borruhát, aranylánczot, gyűrűt. A nőcselédek közöl pe­dig válaszszon ki magának, hány tetszik; a többit add át vitézebb legényeinknek, valamint a pénz másik felét is oszd ki köztök igazságosan. Engem azonban ne hábor­gassatok. — Köszönöm jóságod, nagy vezér! — szól a rabló, s tisztelegve visszavonul. A tűz már egészen elaludt, csak az ablakokon belo­­­pózó holdsugarak hintenek szét némi kétes világosságot az óriási hajlékban. Zeno szótlanul áll előbbi helyén , fe­jét egyik kezére támasztva, merengni látszik. Néhány másodpercz múlva ég felé emelt szemekkel így szól­: Megeléglettétek már az áldozatokat, melyeket bo­szum oltárára hoztam értetek, Leo, Irene! ? Most éles sikoltás hangzik be külről. De a vezér to­vább mereng; úgy látszik, megszokta az ilyeseket. Azon­ban egy-két percz után Mihály közeledik sebes léptekkel a vezérhez, ki­bámulva s boszusággal pillant a belépő felé. — Uram — mond ez — ep és egy galambot hoztam én magammal. Csak képzeld, midőn elmondottam neki, hogy ő az én feleségem lesz , hogy szép ruhát, csillogó ékszereket veszek neki, úgy tekinte rám, mint tán egy elefánt tekinthet a szúnyogra, mely őt meg akarja csípni. De midőn azon szándékból közeledtem hozzá, hogy őt szépecskén megöleljem, egy tőrt ragadott ki kebléből, s azt mondotta, hogy ne közelítsek hozzá, mert keblébe mártja azt. Meghökkentem egy kissé, de kaczér női csel­nek vélvén az egészet,oda ugrom hozzá,hogy karcsú derekát átöleljem. Azonban gyorsabban, mint a gondolat, valósítá fenyegetését, s egy sikoltással élettelenül rogyott lá­baim elé. — Most már látni akarom őt! Az előcsarnok felé indultak. Ez egy oszlopsorozatból állott, melyen tán a roppant épület homlokzata nyugodott azelőtt; most azonban csu­pán a csonkított márványoszlopok láthatók, zöld repkény­­től övezve; a padozat még egészen ép, szintén márvány­ból. A hold kísértetiesen világítá ki e nyílt csarnokot.

Next