Katholikus Néplap, 1861. január-június (14. évfolyam, 1-27. szám)
1861-05-16 / 21. szám
— 166 e wütt jót cselekedvén; erre utal bennünket az ő sz. szava, midőn azt mondja, hogy arról ismernek meg bennünket, hogy az ő tanitványi vagyunk, ha szeretendjük egymást. Mert mi a jótékonyság egyéb, mint a gyakorlati, a munkás szeretet ? Alig is van ember, ki a jótékonyság gyakorlása ellen szavát emelné. Lehet, ki az evangélium igéitől hallását elfordítja; lehet, ki kebléből a vallást erőnek erejével kiokoskodja; lehet, ki kevélyen hirdeti , hogy ő nem hisz semmit, de a legromlottabb világfi is pirulna azzal dicsekedni, hogy ő senkivel, hogy ő semmi jót nem tesz. Sőt nem egyszer történt már, hogy, aki a hím ösvényén elveszté Istenét, a jótékonyság útján megint föltalálta őt; mert, miként sz. Gergely mondja: „Isten szeretetéből a felebaráti szeretet fakad, a felebaráti szeretet pedig az Isten iránti szeretetet ápolja bennünk“ *). És e térre, a két jótékonyság terére szólít bennünket a Szent László-Társulat. A társulat ugyanis hármas czélt tűzött ki magának. Elsőbben is: segélyt nyújtani a keleti keresztényeknek, és ezek közt természetesen legelői ott letelepedett magyar véreinknek arra, hogy iskolákat, kápolnákat, kórodákat állíthassanak. Hogy tehát legyenek intézeteik , melyekben gyermekeiknek legalább az első oktatást és nevelést megszerezhessék; legyenek oltáraik, melyek zsámolyán Istenhez vágyó és csak ő benne megnyugodni tudó lelkeknek szárnyakat fűzvén, fölemelkedhessenek a kegyelem és vigasz Atyjához, erőt, malasztot nyerendők tőle az életbajok további viselésére, hogy legyenek menedékeik, hol betegségekben ápolást, elköltözésükben utolsó vigaszt leljenek. Midőn én véreinkre gondolok, kik a keleti tartományokban laknak, melyek hajdan édes szép hazánk részei, sz. István koronájának megannyi ékkövei voltak; ámbár tudom, hogy ott sem hiányzanak a helyek, melyeket apáink lelkesedése emlékezetesekké tett, s történelmünkben megörökített; melyek tehát az unokák keblére is lelkesítőn hatnak, mégis csak úgy tartom én, hogy hazavágyó szivökel-eldobog erre, az anyahon felé; s hogy az ég magasan úszó felhőktől és a suttogó szellőktől nem egyszer irigylik a szerencsét, hogy átvonulhattak Magyarhon tévéin. Nekem valóban úgy tűnnek fel ők, mint a hajdani zsidók, kik bús fűzfákra aggatván hangszereiket, némán, sirva ültek Babylon folyóvizei mellett, midőn Sionra emlékezének 2). Oh mert, miként a napraforgó nap felé néz hervadásáig, a magyar sziv is csak egy hazát ismer s csak azért dobog szakadásáig! Ki tagadhatná, hogy a mi testvéri részvétünk és jótékonyságunk ama véreinkre megható teend, s kétszeresen drága a nyújtott segély, épen azért, mert tőlünk veszik azt ? S midőn gyermekeiknek a nevelés, felnőtteiknek a vallás, betegeiknek az ápolás áldásait megviszszük, cserében szeretetöket, ragaszkodásukat hozzuk majd haza; s azt eszközöljük, hogy az eddigi elhagyatottság és ezzel járó elcsüggedés és feloszlás helyét az önfentartás ösztöne, új életkedv és erő váltja föl. A mi által tekintélyt és becsületet szerzünk a szép magyar névnek; s mert jótékonyságunk áldásaiból senki, ki azzal önkényt élni akar, kizárva nem lesz, bármily vallású és nemzetiségű legyen különben, rokonszenvet is ébresztünk fajunk iránt. Sőt egyúttal még csemetekertet is nyitunk édes nemzetünknek, mely, ha megtörve nem is, de megfogyva él e hazán. Valóban, midőn látjuk, miként fokozódik az életösztön és erő más nemzetiségű hontársainkban, s miként keresi mindenik hegyeken és vizeken túl is a rokon fajokat. Árpád népe is, mely szintén élni akar és jogosítva van élni vérrel szerzett és védett szent örökében, nagyon jól teszi, ha kinyújtja karjait távol lakó vérei felé, hogy életerőt vigyen azoknak, midőn akár elfogyatkoznának, akár idegen karokba kapaszkodnának. — Üdv azért a Szent-László-Társulatnak, mely ily czélra fekteti haszonba filléreit!... Azonban, miként az Ur neve nem csak keleten, hanem kelettől fogva nyugatig nagy a nemzetek között;5) miként az Úr igéje, mely helyhez kötve nincs, a világ minden részébe elhatott: azonkép a szeretetnek is a nap áldó melegéhez hasonlólag ki kell hatni a világ minden részébe, minden zugába, hol ínség és nyomor, baj és szenvedés támad, a hol tehát a kézszeretet jótékonyságának szüksége beáll. Életrevalóságunk egyik jele lesz, ha a magyar nevet minél terjedtebb körben, a világegyház minden részében megismertetjük, s kieszközöljük, hogy a magyar nevet oda sorozzák a nagy nevek közé, melyeket imáiba foglal és áldva emleget a testvéri hála. Igen, valamint egyházunk határai a széles világot környezik, úgy kér, szeretetünknek is át kell karolni az egész világot. A hol gyökeret vert már a kereszt, hadd viruljon, a mi ápolásunk által is, annak legszebb virága, mely a szeretet; a hol pedig még nem áll a kereszt, hadd készítse annak letűzésére a helyet a mi szeretetünk is. Mindig a szükség szabja ki szívünk irányát. S ha idő jőne ránk, midőn véreinken kívül közös szent atyánk, egyházunk feje is szorult állapotra jutna: bizonyára senki sem venné rész néven, ha épen mi, kik történelmünkből tudjuk, hogy a pápák édes hazánkat az ő szorongatottságában nem egyszer gyámolították tetemes áldozatokkal, ha tehát mi gyermeki jó szívünk és hálánk kegyeletét közös atyánk iránt azzal is tanúsítanék, hogy begyült filléreink egy részét ő neki adnák, eszünkben tartván a sz. könyv szavait: „Isten tévé az atyát tiszteletreméltóvá a fiúk előtt. Ne dicsekedjél atyád gyalázatával, mert megszégyenülése becsületedre nem válik. Az atya becsületéből dicsőség háramlik az emberre. Az atyával tett jótétemény nem lesz elfeledve“ 4). Ha katholikusok vagyunk, unokái is vagyunk a szent ősöknek, kik akkor is, midőn a pápák palotáját a katakombák boltivel képezék, s trónjok a vértanuk koporsója volt, fen tudták őket tartani szeretetök által. Ez nekünk családi ügyünk, édes kötelmünk. Meglehet, jön idő, a gondviselés így akarhatja ezt, hogy a pápák földi állása változást szenved, miként a múlt idők folytában is történt; de a változás csak a külhéjat érheti, a magnak meg kell maradni örökké. A pápa — ha Istennek elnézni tetszik— elveszthet ez időben mindent; de mi egy perezre sem veszthetjük el a pápát.Ő a látható egyház látható feje; a fölbonthatlan egységnek központja és kapcsa. Mi tagok nem szakadhatunk el a főtől; nekünk, mint ha nyájnak a vert pásztort sem illik, nem szabad elhagynunk. Nem engedhetjük, hogy ő, kit Isten a népek atyjává rendelt. ■) L. 10. Moral. — *) 136. Zsolt. ») Maiak. 1, 11. - ‘) Sirák f. 3. r.