Katholikus Néplap, 1861. július-december (14. évfolyam, 28-53. szám)
1861-07-04 / 28. szám
— 224 — E váratlan látogató egy élemedett asszony volt Katicza szülőföldjéről. Fakó, ránczos arczán bizonyos boszorkányszerű kifejezés ült, s egész alakja kellemetlen behatást gyakorolt a nézőre. Ismerte őt az egész környék. Rostás Borosáról mindenki tudott valamit beszélni. Ezen asszony korábbi éveiben olvasók s szent képek árulgatásával tengette életét. Most midőn már többé nem bírta batyuját egyik bucsuhelyről a másikra hurczolni, a könyörületes emberek jótéteményeiből s abból él, a mit mint siró asszony kap a temetéseknél. Ez utóbbi foglalkozása különösen megkedvelteté őt a föld népénél, mert más tíz helyett is képes volt siránkozni s jajgatni. Most is e foglalkozása miatt jött Katicza hazájába. Katiczának szívesen látott vendége volt Rostás Borcsa, mert vele elfecseghette a hosszú esti órákat, melyeket különben unalmas magányosságban töltött volna, miután mint már említettük, a gyermekek s a cselédség aludni mentek. Katicza helyesen számított, ha az estét jól tölteni remélte. Rostás Borcsa mesternő volt az unalom elűzésében ; nyelve jobban pergett, mint bárminő rokka, mesét s történetkéket ki sem tudott nálánál érdekesebben elbeszélni. E tekintetben bizonyos hirre kapott a faluban. Megelőző szívességgel rakta Katicza vendége elé mindazt, a mit csak konyhája s pinczéjéből előteremthetett, s nem sokára teljes forgásba volt hozva Rostás Borcsa nyelvének kereke. Miután bevett szokás szerint kérdezősködött a gazdaságról, Katicza férjéről, gyermekeiről, s lepergette az időjárásról s évszakról elmaradhatlan szólásformákat, áttért saját viszonyaira, sokat tudott beszélni a temetésekről, azon emberekről, kikkel itt vagy más egyéb alkalmakkor megismerkedett, vagy amit ezen emberek ismét másokról beszéltek. A fatörzs a kályhában már pislogó parázzsá égett, az éjszaki szél mindig élesebben dúdolt a háztetőn, a beszédes öreg már majdnem minden készletét kitálalta az újságokból, beszédének fonala meg-megszakadt. Katicza ezt észrevévén, fölszólította, hogy beszéljen el még mielőtt aludni mennének, egy mesét a javából, mi által oly nagy tetszést aratott a fonóházban. — Örömest engednék kívánságának— viszonzá Rostás Borcsa — de fejem már gyenge, erőtlen; az emlékezet majdnem teljesen ki van benne oltva, mint azon lámpa, melynek olaja fogyatékán van; alig hiszem, hogy egy történetet egész végig jól elmondhatnék. — Hát csak beszéljen úgy, a mint emlékező tehetsége megengedi — biztató Katicza •— amit kifelejt, majd utána gondoljuk. — Isten neki, nem bánom. Hogyan tetszenék, ha elmondanám,_ha-hó, most jut eszembe egy különös történet, melyet már gyakran elmondtam a szolgálóknak a tollfosztásnál, s amelynek igen örültek , de mégis nem — ezt most mégsem mondom. — S miért nem ? — Na mert igen borzasztó. Egy anyáról szól, aki a sírból visszajött. — A sírból — kérdé csodálkozva Katicza — talán nem halt meg igazán, hanem csak tetszhalott volt ? — Ah, valóságosan meg volt halva, mert már rég a sírban feküdt. — S hiszi kegyelmed, hogy csakugyan megtörtént? — Az emberek, kik nálunk laknak, azt mondják, hogy igaz. Hanem megvallom, nem örömest beszélek este ilyesfélét, mert a szellemek észrevétlenül háta mögé állanak annak, aki róluk beszél, s kihallgatják minden szavát. Önkénytelenül megfordítá fejét Katicza e szavakra, úgy rémlett előtte, mintha az elhunyt Juliskának halvány arczát látná háta mögött. — Igaza van — mondá, mialatt a babonás félelem erősen küzdött bensejében a nemével veleszületett kíváncsisággal — hanem azért mégis igen szeretném körülményesebben hallani e történetet. — Ha ép oly nagyon kivánja, nem bánom, legyen kedve szerint — viszontá az öreg. — Erre megjelölé kereszttel homlokát és száját, s megcsókolt egy elrongyolt képet, melyet keblén hordott. A ki magát az Ur és szent Orsolya 11 ezer szüzeinek oltalmába ajánlja, annak a sir lakói nem árthatnak. Katiczának a hideg borzongatta tagjait e szavaknál, és szintén keresztet vetett magára, midőn az öreg elkezdett beszélni ekképen: „Több évvel ezelőtt élt falunkban egy jómódú gazda, ki elveszté nejét, s tőle a boldog és hamar elválasztott házasság emlékén kívül hat szőkefürtü s rózsaarczu gyermeket örökölt. Az anyailag elárvult gyermekekre kellőleg nem ügyelhetvén, elhatározá magát az apa megházasodni, s nem sokára a falu egyik legcsinosabb lányát vitte haza feleségül. De ez eltaszitá magától a gyermekeket, kik bizalommal közeledtek hozzá, s már néhány nap múlva roszul bánt velök a legkisebb oknál is,mely csak ajánlkozott. Oh, sőt nem sokára még puha ágyaikat s vánkosaikat is elvette tőlök, melyeket anyjoktól kaptak ajándékba, s helyette szalmát szórt nyoszolyájokba s egy hideg hátsó szobában kényszeritette őket hálni, hol a hideg miatt majd elvesztek szegénykék!“ Katicza különös nyomasztó érzéstől volt elfogulva, melyet elrejteni hasztalan igyekvék. — Kegyelmed meg van hatva— mondá Rostás Borcsa — hja, mindjárt mondtam, hogy ez siralmas történet, mely a női szivet megrendíti. De halljuk csak tovább. „Az atya vérző szívvel szemlélé, mily szeretetlenül bánik neje a gyermekekkel, de a vénülő embernek hiányzott bátorsága az ifjú nő akarata ellen erélyesen föllépni. Néhány jószivü ismerős és szomszéd, kik az árvákat megszánták, megkisérlették ugyan a durva mostohaanyát szelidebb bánásmódra bírni, de mind hasztalan. Ezen keményszivü fiatal asszonytól nem messze lakott egy férfi, kit jóslónak hívtak, mert a faluban mindenki csak hozzá folyamodott tanácsot és segítséget kérni, ha valami baj vagy betegség érte. De ami a plébániai hívek szemei előtt még nagyobb tekintélyt szerzett neki, az volt, hogy a mint hit