Katholikus Néplap, 1863. július-október (16. évfolyam, 27-53. szám)

1863-07-02 / 27. szám

— 212 — a­ki meg fogja élni tanítani. Ezután szépen elvezette a tanodába, hol őt mester uram atyai figyelmébe ajánlám .Itt van, úgy­mond, édes mester úr, éltem legdrágább kincsét átadom kegyednek; nevelje s képezze őt az életre; nem kívánom, hogy sokat tudjon, csak becsüle­tes és értelmes ember váljék belőle.1 ! V '-Mi másképen volt ez Gergőéknél. Itt az elkövetett s jól megnevezett csinytett után hol egyik, hol másik azzal fenyegető Mártont, hogy hiszen már nem sokára iskolába megy, a hol már készen várja őt a kampó, virgács és tüzes üszők, majd megtanítják ott. ,De bizony nem bántanak, mert azt mondta apám uram, hogy csak egy kis ujjal nyúljon hozzám a mes­ter, rögtön elcsapja.­ Elszorul keblünk, midőn ezeket halljuk, de nem tehetünk róla, menjünk odább. Fájdalom­­történetünk azon korba esik vissza, melyben a képzett iskolatanuló ritka volt, mint a fehér holló, s ennek részint a képzőintézetek hiánya, részint pedig a nem­ élhetésig szűk jövedelem volt az oka. A bájlaki iskolamester azonban azon kevesek közé tarto­zott, kik hivatásukat helyesen fölfogva, annak buzgón megfelelni törekedtek. A bájlakiak igen szerették őt józan erkölcsös élete­ s fáradhatlan szorgalmáért s örö­mest küldék gyermekeiket iskolába, és nem hiába! Lépjünk a tanodába. Szivélyes üdvözletünket a mester ur szeliden viszonozza, Isten hoztával fogad. A reményteljes ivadék szép csendesen ül helyén s min­denki föladványa kidolgozásával foglalkozik; csak egy halavány, fénytelen beesett szemű ül rendetlenül, s ki­­hivó daczczal tekint reánk. Mester ur gondolatunkat elta­lálva, elmondá, hogy azon fiú Gergő Márton, a biró fia. Azután elbeszélő halkan s röviden e gyermek neveltetését s különösen kiemelé, midőn atyja iskolába vezeté. Ad­juk ennek is egy kis vázlatát. Biró uram önhitt büszke­séggel lépett a tanodába, kézen fogva elkényesztett makranczos fiát. ,No, mestram! én is elvezettem az én kis Márton szagámat iskolába; de csinnyán bánjék ám vele, mestram ! mert szemébe néznék annak az ember­nek, a­ki csak egy kis ujjal is hozzá merne nyúlni. Tudja, mestram, egy kicsit virgoncz a fiú, no de életre­való, ezt azért mondom, hogy ismerje a természetét. Gondolja meg, mester uram, hogy én jót is tehetek, de árthatok is magának. Ti pedig, fordult, pálczáját ma­gasra emelve, a gyermekekhez, ne próbáljátok Márton­kának valamit tenni, mert kezeiteket vágom el, meg a füleiteket repesztem le.‘ Mester úr ismerte már az atyának fia iránti túlzott majomszeretetét, de ezen szép bemutatásra mégis el­­szörnyüködött. Elgondolta, mennyi kellemetlensége leend ezen vad sivárkedélyü fiúval, s talán összeütkö­zése az atyával, egy fohászszal tekintett az égre s át­­vevé uj tanonczát. ,No, jól megmondtam annak a mesternek, szólt ott­hon biró uram, tudom , hogy nem fog merészkedni az én kedves fiamat megbántani, de ne is tegye, mert...­ Jól mondják azt, hogy a megszokott házi szellemet a gyermek nem igen szokta levetkőzni, mert a mi Már­tonunk az iskolában szint azon bánásmódot követelte magának, melyben a szülői háznál részesült, s az isko­lában sem akart a megszokott útról eltérni. Képzelheted, kedves olvasó, mennyi kellemetlensége volt a szegény tanítónak e fiúval; míg a többiek szépen előre halad­tak, Mártonunkra egy árva betű se ragadt. De ezt nem is csodálhatjuk, ha meggondoljuk, hogy, ha valami ke­vés ragadt volna is rá az iskolában, a szülői háznál mind azt lerontották szünet nélküli boszantások és kö­­tekedések által. A mester minden igyekezete hasztalan volt e vásott fiút jobb útra téríteni. A többi tanulókkal soha békében nem volt s különösen czélul tűze ki ma­gának Szende Ferkót. Majd papirosát piszkolta be, majd irótollát vonta el, vagy könyvéből a lapokat szag­­gatta ki. Ferkó intve atyjától és a tanítótól, békén tűrte pajkosságait. De végre is megszakadt türelmének fo­nala. A­mint egykor iskolából haza felé ballagtak, Márton minden kigondolhatóképen ingerelte Ferkót. ,Márton, miért nem vagy békével, megmondom mester urnakr­ ,mondd, viszontá ez büszke daczczal, félek is én a te mesteredtől, az engem nem mer bántani, mert apám uram...‘ Nem mondhatá ki az utolsó szót, mert Ferkó nya­kon ragadá őt s a közeli csalány s tövisbokorba sujtá. (Folytatása követk) Veszély László: A vasárnapok és ünnepek megszentelése. Az ember nem azért van alkotva, hogy egészen a földiek­hez tapadván, egyedül földi kényelmeiről, vagy szükségeiről gondoskodjék; fönséges­ az ő rendeltetése. Isten az embert azért teremtette, hogy neki szolgáljon és üdvözü­ljön. A szentek örömest szolgáltak Istennek, szolgálata ellen soha sem panasz­kodtak, igáját mindenkor édesnek, terhét könnyűnek találták. Ha elgondoljuk azon jámborságot, isteni félelmet és erkölcsi tökélyt, melyben valaha a kereszténység zsenge korában éltek a keresztények, és egy futó pillantatot vetünk vallási hidegség­ben szenvedő korunk erkölcsi romlottságára, mily bús gondo­latokba kell merülnünk, mily szomorú érzések fogják el kebe­lünket ! Mennyire megfogyatkozott napjainkban a hitbuzgóság, és mily távol vagyunk az ős­keresztényektől a vasárnapok és ünnepek megszentelésére nézve is ! A szent irás bizonyítása szerint mindjárt a teremtés bevégzése után „Isten megáldá a hetedik napot, és szentnek rendelé azt, mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájával, melyet teremtett“ (I Móz. 2—3). Ezen hetedik napnak, vagyis szombatnak megszentelését külö­nösen megparancsolá az Ur Mózes által Izrael fiainak az e tör­vényben : „Megemlékezzél, hogy a szombatot megszenteljed. Hat nap munkálkodjál, és cselekedd meg minden dolgaidat. A hetedik napon pedig a te uradnak Istenednek szombatja va­gyon, ne tégy azon semmi dolgot“ (II Móz. 20, 8—9). Mi a zsidóknál a szombat volt, az nálunk a vasár- és ünnepnap. A vasárnapokat s egyéb ünnepeket szintén oly szigorúan köteleztetünk mi, keresztények, megtartani, mi­ként a szombatot a zsidók köteleztették. A farizeusokat és írástudókat Üdvözítőnknek vissza kelle tartania , mivel a szombat törvényét elferdítvén, annak megszentelését túlzott lelkismeretességgel gyakorolták, és sokan a mai keresztények közös Istennek érzékeny fenyítését érdemelnék, mert a vasár­napok és ünnepek szenteléséről kiadott isteni s anyaszent­­egyházi parancsokat oly lel­kismeretlenül s részlelküleg meg­szegik.­­A zsidók szombaton tilalmasnak tartották még a beteg embereknek gyógyítását és a felebaráti szeretetből szár­mazó egyéb irgalmasság cselekedeteit is gyakorolni, és a mos­tani keresztények közül sokan az Úr napját minden szükségtelen szolgai munkákkal s egyéb aljas kicsapongásokkal szentségte­­lenítik. Csodálkozhatunk-e tehát, ha nincs Isten áldása az ilye­neken? ha némelyik család minden szorgalom mellett is nyo­morúsággal küszködik, és csak tengődve, s nagy Ügygyel-baj­­jal tarthatja fen övéit? De hogyan is lehetne ott Isten áldása, hol az Isten parancsa oly szenttelenül lábbal tapodtatik ? s mi-

Next