Katholikus Néplap, 1863. július-október (16. évfolyam, 27-53. szám)
1863-07-02 / 27. szám
— 212 — aki meg fogja élni tanítani. Ezután szépen elvezette a tanodába, hol őt mester uram atyai figyelmébe ajánlám .Itt van, úgymond, édes mester úr, éltem legdrágább kincsét átadom kegyednek; nevelje s képezze őt az életre; nem kívánom, hogy sokat tudjon, csak becsületes és értelmes ember váljék belőle.1 ! V '-Mi másképen volt ez Gergőéknél. Itt az elkövetett s jól megnevezett csinytett után hol egyik, hol másik azzal fenyegető Mártont, hogy hiszen már nem sokára iskolába megy, a hol már készen várja őt a kampó, virgács és tüzes üszők, majd megtanítják ott. ,De bizony nem bántanak, mert azt mondta apám uram, hogy csak egy kis ujjal nyúljon hozzám a mester, rögtön elcsapja. Elszorul keblünk, midőn ezeket halljuk, de nem tehetünk róla, menjünk odább. Fájdalomtörténetünk azon korba esik vissza, melyben a képzett iskolatanuló ritka volt, mint a fehér holló, s ennek részint a képzőintézetek hiánya, részint pedig a nem élhetésig szűk jövedelem volt az oka. A bájlaki iskolamester azonban azon kevesek közé tartozott, kik hivatásukat helyesen fölfogva, annak buzgón megfelelni törekedtek. A bájlakiak igen szerették őt józan erkölcsös élete s fáradhatlan szorgalmáért s örömest küldék gyermekeiket iskolába, és nem hiába! Lépjünk a tanodába. Szivélyes üdvözletünket a mester ur szeliden viszonozza, Isten hoztával fogad. A reményteljes ivadék szép csendesen ül helyén s mindenki föladványa kidolgozásával foglalkozik; csak egy halavány, fénytelen beesett szemű ül rendetlenül, s kihivó daczczal tekint reánk. Mester ur gondolatunkat eltalálva, elmondá, hogy azon fiú Gergő Márton, a biró fia. Azután elbeszélő halkan s röviden e gyermek neveltetését s különösen kiemelé, midőn atyja iskolába vezeté. Adjuk ennek is egy kis vázlatát. Biró uram önhitt büszkeséggel lépett a tanodába, kézen fogva elkényesztett makranczos fiát. ,No, mestram! én is elvezettem az én kis Márton szagámat iskolába; de csinnyán bánjék ám vele, mestram ! mert szemébe néznék annak az embernek, aki csak egy kis ujjal is hozzá merne nyúlni. Tudja, mestram, egy kicsit virgoncz a fiú, no de életrevaló, ezt azért mondom, hogy ismerje a természetét. Gondolja meg, mester uram, hogy én jót is tehetek, de árthatok is magának. Ti pedig, fordult, pálczáját magasra emelve, a gyermekekhez, ne próbáljátok Mártonkának valamit tenni, mert kezeiteket vágom el, meg a füleiteket repesztem le.‘ Mester úr ismerte már az atyának fia iránti túlzott majomszeretetét, de ezen szép bemutatásra mégis elszörnyüködött. Elgondolta, mennyi kellemetlensége leend ezen vad sivárkedélyü fiúval, s talán összeütközése az atyával, egy fohászszal tekintett az égre s átvevé uj tanonczát. ,No, jól megmondtam annak a mesternek, szólt otthon biró uram, tudom , hogy nem fog merészkedni az én kedves fiamat megbántani, de ne is tegye, mert... Jól mondják azt, hogy a megszokott házi szellemet a gyermek nem igen szokta levetkőzni, mert a mi Mártonunk az iskolában szint azon bánásmódot követelte magának, melyben a szülői háznál részesült, s az iskolában sem akart a megszokott útról eltérni. Képzelheted, kedves olvasó, mennyi kellemetlensége volt a szegény tanítónak e fiúval; míg a többiek szépen előre haladtak, Mártonunkra egy árva betű se ragadt. De ezt nem is csodálhatjuk, ha meggondoljuk, hogy, ha valami kevés ragadt volna is rá az iskolában, a szülői háznál mind azt lerontották szünet nélküli boszantások és kötekedések által. A mester minden igyekezete hasztalan volt e vásott fiút jobb útra téríteni. A többi tanulókkal soha békében nem volt s különösen czélul tűze ki magának Szende Ferkót. Majd papirosát piszkolta be, majd irótollát vonta el, vagy könyvéből a lapokat szaggatta ki. Ferkó intve atyjától és a tanítótól, békén tűrte pajkosságait. De végre is megszakadt türelmének fonala. Amint egykor iskolából haza felé ballagtak, Márton minden kigondolhatóképen ingerelte Ferkót. ,Márton, miért nem vagy békével, megmondom mester urnakr ,mondd, viszontá ez büszke daczczal, félek is én a te mesteredtől, az engem nem mer bántani, mert apám uram...‘ Nem mondhatá ki az utolsó szót, mert Ferkó nyakon ragadá őt s a közeli csalány s tövisbokorba sujtá. (Folytatása követk) Veszély László: A vasárnapok és ünnepek megszentelése. Az ember nem azért van alkotva, hogy egészen a földiekhez tapadván, egyedül földi kényelmeiről, vagy szükségeiről gondoskodjék; fönséges az ő rendeltetése. Isten az embert azért teremtette, hogy neki szolgáljon és üdvözüljön. A szentek örömest szolgáltak Istennek, szolgálata ellen soha sem panaszkodtak, igáját mindenkor édesnek, terhét könnyűnek találták. Ha elgondoljuk azon jámborságot, isteni félelmet és erkölcsi tökélyt, melyben valaha a kereszténység zsenge korában éltek a keresztények, és egy futó pillantatot vetünk vallási hidegségben szenvedő korunk erkölcsi romlottságára, mily bús gondolatokba kell merülnünk, mily szomorú érzések fogják el kebelünket ! Mennyire megfogyatkozott napjainkban a hitbuzgóság, és mily távol vagyunk az őskeresztényektől a vasárnapok és ünnepek megszentelésére nézve is ! A szent irás bizonyítása szerint mindjárt a teremtés bevégzése után „Isten megáldá a hetedik napot, és szentnek rendelé azt, mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájával, melyet teremtett“ (I Móz. 2—3). Ezen hetedik napnak, vagyis szombatnak megszentelését különösen megparancsolá az Ur Mózes által Izrael fiainak az e törvényben : „Megemlékezzél, hogy a szombatot megszenteljed. Hat nap munkálkodjál, és cselekedd meg minden dolgaidat. A hetedik napon pedig a te uradnak Istenednek szombatja vagyon, ne tégy azon semmi dolgot“ (II Móz. 20, 8—9). Mi a zsidóknál a szombat volt, az nálunk a vasár- és ünnepnap. A vasárnapokat s egyéb ünnepeket szintén oly szigorúan köteleztetünk mi, keresztények, megtartani, miként a szombatot a zsidók köteleztették. A farizeusokat és írástudókat Üdvözítőnknek vissza kelle tartania , mivel a szombat törvényét elferdítvén, annak megszentelését túlzott lelkismeretességgel gyakorolták, és sokan a mai keresztények közös Istennek érzékeny fenyítését érdemelnék, mert a vasárnapok és ünnepek szenteléséről kiadott isteni s anyaszentegyházi parancsokat oly lelkismeretlenül s részlelküleg megszegik.A zsidók szombaton tilalmasnak tartották még a beteg embereknek gyógyítását és a felebaráti szeretetből származó egyéb irgalmasság cselekedeteit is gyakorolni, és a mostani keresztények közül sokan az Úr napját minden szükségtelen szolgai munkákkal s egyéb aljas kicsapongásokkal szentségtelenítik. Csodálkozhatunk-e tehát, ha nincs Isten áldása az ilyeneken? ha némelyik család minden szorgalom mellett is nyomorúsággal küszködik, és csak tengődve, s nagy Ügygyel-bajjal tarthatja fen övéit? De hogyan is lehetne ott Isten áldása, hol az Isten parancsa oly szenttelenül lábbal tapodtatik ? s mi-