Katholikus Néplap. 1869. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)

1869-06-03 / 22. szám

által, elvesztvén a halál által egyetlen leányát, hogy e fájdalomért kárpótolja magát, magához fogadta néhá­­nyát e fiatal csavargóknak azon czélból, hogy őket neveli és oktatja. Borgi háza e czélra csakhamar szűk­ké vált; gondoskodni kellett segélyről és tágasabb lakról. Rómában mindig találkoznak nemes szívek, kik a jót anyagi és szellemi áldozattal támogatni készek. Borgi csakhamar összeszerezte a szükségeseket, s inté­zete ma is virágzó állapotban van. Ez igénytelen kőműves, ki még irni sem tudott, bámulatos jó tapintattal vezette intézetét. Növendékeit pillanatig sem hagyta figyelmen kívül : reggel elve­zette őket műhelyeikbe, hol mesterségüket tanulák; este velök imádkozott; éjjel virrasztott fölöttük.­­ A gyermekek csakhamar fölismerték benne a nemes jó szivet s Tata Gc­­­o­van­ni-nak (János atyás) hivták ; az intézet ma is e nevet viseli. VI. Pius pápa nem egy ízben kimutatta, hogy Borgi János fáradozását méltányolja; mindig örömest elfogadta őt növendékeivel s mindannyiszor kiosztott köztök kis segélyt. Egyik nap a kiosztás után­ egyik fekete szemű ki­lép a sorból s igy szól a pápához : „Szentéges atyám adott egy pault (romai pénz) s János atyus elvette tőlem.“ VI. Pius szigorú arczczal János felé fordult s e kérdést intézte hozzá : „Nos János, mit mondasz erre? — Miért tet­ted ezt?“ „Vacsorát kellett vele fizetnem.“ „A vacsorát majd megfizetem én; te pedig e sze­gény gyermeknek add vissza a pault.“ IX. Pius áldozársága hét első évét a Tata Gio­­vanni-intézetben a gyermekek nevelésének szentelte. Köztök lakott, s ittléte alatt több czélszerű újítást hozott be. Megtekintettem a szerény szobát, melyben lakott; kisérőm meghatottan mondotta el az érzékeny jeleneteket, melyek az intézetből való távozásakor elő­fordultak, midőn Chiliben nunciussá neveztetett. Mind­nyájan sírtak ; a jövendő pápa azt mondá: „Nem gon­doltam volna, hogy elválásunk oly fájdalmas lesz.“ A Ri­ppa- Gr­an­dé­n fekvő Sz.­Mihály-intézet mintegy összefoglalja, mi Rómában az irgalmasság cselekedeteire nézve történik. Az élet két határát, a gyermek- s agg­kort látjuk itt képviselve; mindkettő gyenge, tehetetlen. Ez intézet kezdete következő: 1580-ben egy sze­gény salernói paraszt, Ceruso Lénárd fogadalomból Loretóba akart menni; összegyűjtötte filléreit s az isteni Gnodviselésbe való bizalommal útnak indult. Mire Rómába érkezett, pénze elfogyott; lehetetlen volt az utat tovább folytatnia. Ekkor Medicis bibornoknál szolgálatba lépett, és nem találta nagy árnak szabad­sága feláldozását, hogy fogadalmát teljesíthesse. Két évig volt szolgálatban; ezen idő alatt megtakarított annyit, hogy útját folytathatta. Visszajövet ismét Rómába ment. Szigorú tél volt; mindenfelé nyomor uralkodott; az utakon félig hidegtől megdermedt kol­­dus­gyermekek meghatották Lénárdot. Még maradt néhány garasa, s minden hosszas gondolkodás nélkül néhányat elfogadott e gyermekek közöl. Lassankint növendékei szaporodtak, pénzforrásai pedig megapad­tak. Ekkor Ceruso Róma utczáin kéregetett védenczei számára. A nép bámulta ezen föláldozást, s kissé mo­solygott az öreg professoron, ki mindig tudott valami latin mondatot idézni, s azért tréfából tudós­nak (lette­­rato) nevezte el, de azért nem vonta meg tőle szeretet­­filléreit. Lénárd a gyermekeket már kis korukban hozzászoktatta a munkához; először Róma utczáinak söprésére használta fel őket, nagyobb korukban pedig mesterségre taníttatta, mely által becsülettel kereshes­sék kény­ezőket. Ceruso Lénárd 1595-ki febr. 15-én­­halt meg. Egy századdal utóbb herczeg Odescalchi Tamás. Szt-Péter egyháza kanonokja szintén alapított a Tibet partján gyermekek számára intézetet, melyet halála után jövedelmeivel együtt XII. Incze pápának hagyott, ki ezen intézetet összekapcsolta a Ceruso Lénárd által alapítottal. V. Sixtus a lateráni egyház közelében mind­két nemű elaggottak számára építtetett intézetet. XI. Ke­lemen a Sz.-Mihály-intézetben egyesítette az ifjakat s aggastyánokat, s igy véglegesen alapittatott meg a Szt-Mihály-intézet, úgy mint azt manap szemléljük. A Tibet jobb partján, közel a Portese-kapuhoz emelkedik a roppant intézet, mely négy külön elválasz­tott részre van osztva; falai közt több mint 800 egyén lakik: t. i. ifjak, leányok, elaggott férfiak és elag­gott nők. A két nemű elaggottak osztályaiba csak oly sze­gényeket fogadnak be, kik Rómában születtek vagy­­ legalább is 5 évig Rómában laktak. Két osztályra osz­­­­tatnak, a kik még némileg munkaképesek,­­mint kapu-­­­sok s felügyelők használtatnak. A második osztályba­­ a teljesen tehetetlen aggok tartoznak : ezek föl vannak minden munkától mentve, s igazán anyai ápolásban részesülnek. Földszint laknak, úgy hogy a templomba vagy ebédlőbe anélkül mehetnek, hogy lépcsőkön kel­lene haladniok, sőt szabad légre sem kell kimenniök. A séta, evés, fölkelés és lefekvés, ájtatoskodás mind szorosan meg van határozva. A harmadik osztályba fiatal árva lyánykák fo­gadtatnak, kiknek a világbani elhagyatottsága annyi veszélynek teszi ki őket. Számra nézve 250-en vannak, s koruk szerint 5 terembe vannak beosztva. Tizenegy éves korukban fogadtatnak be, s ott maradnak 20—21 éves korukig. Valamennyi egyforma ruhában jár. A rendes iskolai oktatáson kívül kézi munkákra is taníttatnak. A kézi munkák minden mesterségre és művészetre kiterjesztetnek. Tanulhatni itt szabóságot, czipészetet, kalapkészítést, nyomdászatot, a legfino­mabb fametszést, stb. A nyomdához a betűket magában az intézetben öntik; az innen kikerült nyomtatott művek a nyom­dászat becsületére válnak. Legkitűnőbb az intézeti posztógyár, mely a párisi világkiállításban is kitüntetésben részesült. A pápai államokban levő franczia hadsereg innen látja el ma­gát posztóval. A Szt-Mihály-intézetben készült pompás szőnyeg

Next