Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-06-01 / 22. szám

Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians9 Sunday magyar hetilapja . ... x. -■ ... r— Egyes szám ára: 35 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: 1980.-VOL. 87. ÉVF. Jún. 1. — VASÁRNAP — 22. sz. f4^rokw0dr/mpja o^««. «it., «m .......................— ------------- -------- Price of one copy: 35 cents 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799—2600 és 799—3335. (USPS 291-640) The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the U.S.A. DR. HALMOS MILÁN: Lelkiismeretvizsgálat Trianon évfordulóján 1241. április 11: Muhi — 1526. augusztus 29: Mohács — 1711. április 30: Nagymajtény — 1849. augusztus 13: Világos — 1920. június 4: Trianon: megannyi történelmi sírkő fekete már­ványból! Ha nem lenne elég, adott hozzá egy­néhányat a magyar balsors: 1945. április 4: el­ső szovjet győzelem — 1947. február 10: máso­dik Trianon — 1956. november 4: második szov­jet győzelem. Hosszú sora a gyászünnepeknek. Szinte egyebet sem tehetünk már, csak önma­gunkat sirathatjuk el. Ma sírhatunk az első Tria­non felett. Égő szemmel, szorítással a torkunk­ban, öklünket ég felé emelve, hol szitkozódva, hol sírva, hol könyörögve, de egyre kérdezzük: MIÉRT? Hát az égnek nincs minálunknál rosz­­szabb, haszontalanabb népe, akit verni kell? Számunkhoz és bűneinkhez mérten ennyi bün­tetés nem volt még elég? Miért? Mi az oka? Kik a bűnösök? Amikor kedves fiatal barátom a torkomhoz szegezte a kést s ezt mondotta: „írnod kell Trianonról!” — először visszahököltem. Miről szólhatok, miről írhatok én, amiről nálam sok­kal hivatottabbak az utolsó 60 esztendő alatt nem szólottak, nem írtak volna? Szalmát csé­peljek, frázisokat pufogtassak? Unalmas ismét­lésekbe bocsátkozzam? Elmondjam újra, hány ezer négyzetkilométert, hány millió magyart raboltak el tőlünk? Emlékeztessek arra, hogy ez az ún. „béke” közönséges terror alatt szüle­tett parancs volt, fellebbezés lehetősége nélkül, amelyet a győztes nagyhatalmak rosszindulatú nemtörődömsége mellett, tárgyi ismeretek nél­kül férceltek össze? Elmondjam, hogy az ún. „utódállamok” diplomatái a csalás, a hazugság teljes fegyvertárát kimerítették, oly mértékben, amire nem volt példa a történelem folyamán? Ebből a jelen és a jövő magyarjainak sok haszna nem lesz. Elhatároztam tehát, hogy ön­­marcangolásba kezdek, mert az ebből levont tanulságot a jövő magyarjai — talán — hasz­nosíthatják. Kezdjük ott, hogy ha nem vagyunk nemzeti­ségi állam, akkor mindez nem — vagy legalább­is nem így — történik. Ki a hibás abban, hogy Hunyadi Mátyás halálakor majdnem teljesen magyar jellegű hazánkból nemzetiségi állam lett? Isten, mert egymással tusakodó, gőgös természetünkkel magyarnak teremtett bennünk­­ket? Árpád apánk, aki rossz helyre telepítette le őseinket? A nyolcévszázados feudális rend­szer, amely — jóllehet világszerte divat volt — a mi kemény nyakú, árjában, parasztjában gő­gös fajtánk köztbe még nagyobb éket ütött, még több meghasonlást okozott, mint a nyu­gati népekben? A nagy Hunyadi Mátyás, amiért Beatrix helyett nem bővérű magyar menyecs­két vett el feleségül, akivel évszázadokra előre biztosíthatta volna a nemzeti királyságot? Zá­polya János és Werbőczy, akik bosszúja foly­tán a magyar jobbágy hiányzott a mohácsi csa­tából? Nem kellett volna-e mégis a rokon török néppel összefognunk, s megnyivasztani az önző, minket soha semmibe nem vevő Nyugatot? Hi­szen a görög, bolgár, szerb, oláh mind megtar­totta nyelvét, vallását, szokásait az ozmán ura­lom alatt, így aztán a 150 éves török hódoltság jutott nekünk, bár ezalatt is maradt még erőnk arra, hogy egymás vérét megcsapoljuk. — Hibás a 370 éves Habsburg-uralom, mely eleitől majd­nem a végéig magyarellenes politikát folyta­tott? Hibás Marlborough herceg, amiért le­győzte XIV. Lajost, s ezzel a mi nagy Rákó­czink támaszát kiütötte? Hibás az orosz impe­rializmus, amely 1849 óta napjainkig a végze­tünk lett? Mindezek hibásak abban, hogy Má­tyás nemzeti államából nemzetiségi állammá váltunk. Ennyi baj nem volt nekünk elég. Segítettünk a sorsnak, hogy jobban verjen minket. Népünk egyik fele majd mindig kapható volt arra, hogy a másik fele ellen forduljon. A történelem egyik legragyogóbb királyi családja Árpádé; mégis, hány Árpád-házi herceg húzott kardot apja, testvére ellen? Nem is lettek volna magyarok, ha nem ezt teszik! Ugorjunk át századokat egé­szen 1514-ig: új és paraszt alapos munkát vé­geztek fajtájuk megtizedelésében, a rá követ­kező bosszúról nem is beszélve. „Lettél mag­zatod miatt magzatod hamvvodre!” — Vajon mi történt volna, ha Pálffy János, a kiváló ké­pességű katona nem labanc, hanem Rákóczi zászlaja alatt harcol, ahol a helye lett volna? Mi lett volna, ha az erdélyi magyar nemes szá­zadokon át a birtokára nem telepíti az alázatos, bárgyú oláh jobbágyot a nyakas, büszke magyar jobbágy helyébe? Mi lett volna, ha a Báthoriak nem taszítják jobbágysorsba az ősnemes szé­kely nemzetet? A II. világháború után akadt-e nép, amelyik több, ún. „háborús bűnöst” rán­cigált a vésztörvényszékek elé, mint a magyar? Ne mondjuk, hogy mindazok, akik ezt tették, testidegenek voltak; sajnos akadt köztük ma­gyar is szép számmal! Hagyjuk abba a felsorolást, mert fejünket a falba verve,­ zokogva az asztalra borulva, em­bertelen szívfájdalommal kell bevalljuk, hogy mindez igaz. Ne tiltakozz, magyar testvérem! Te semmivel sem szereted jobban a fajtánkat, mint én — mindezek neked sem fájnak jobban, mint nekem! Gondolj arra, hogy mindezeken a hibákon a mi utódaink segíteni fognak tudni — ha akarnak! Trianon oka tehát a vesztett háború, ellensé­geink gonoszsága és a nemzetiségi állam. Má­tyás óta Isten, ember, ellenségeink és saját ma­gunk pusztította népünket, és nem volt ELÉG MAGYAR GYEREK, aki az elhullottak helyébe lépett volna. Hiába veszett el az I. és a II. vi­lágháború, ha a mi földünket többségében ma­gyar lakja .. (Folytatás az 5. oldalon) STIRLING GYÖRGY: ÁLMOK „Menjetek most haza, és álmodjatok még szebbeket!...” A szózat elhangzott, de a hatalmas téren fe­ketéik­ tömegből senki nem mozdult. Ezen az estén senki sem kívánt, de senki sem tudott volna aludni. 1938. november 2. olyan nap volt, melyhez foghatót még nem ért meg az ország: visszatért Felvidék egy része! Megtör­tént az első lépés a Trianonban elkövetett igaz­ságtalanságok jóvátételére, a revízióért folyta­tott két évtizedes küzdelem meghozta első gyü­mölcsét! — Álmodjatok még szebbeket! — hangzott a tömeg felé az erkélyről, és az lassan oszla­dozni kezdett. Ezzel a kormányzói szózattal a fülükben és szívükben kezdtek hazafelé szállin­gózni az emberek. A Hunyadi János út szerpen­tinjein hömpölygött lefelé a tengernyi nép a mélyben fekvő boldog város felé. Még itt is, ott is felharsantak az öröm ütemes kitörései: az emberek valósággal megittasodtak a tudattól, hogy 18 év után felszabadult Észak-Magyaror­­szág, és hazatért az anyaországba a milliónyi magyar. Nem teljesült még minden vágy, az eredmény még szerény volt, de jelentőségében mégis óriá­si: azt jelentette, hogy elismerést nyert Ma-­­gyarország revíziós igényeinek jogossága! Úgy érezte mindenki: rés támadt az eddig áthatol­­hatatlannak hitt falon, s a rést most már csak szélesíteni kell. A trianoni koporsófedél mégsem véglegesen csapódott rá a szegény megkínzott,­ megcsonkított országra, lehet még bízni a fel­támadásban! És ezen a napon, ezen a feledhe­tetlen estén mindenki hitt a jobb jövőben. Ami­­kor pedig hazament, hogy nyugovóra térjen, még szebbeket álmodott: azt, hogy Komárom,­ Érsekújvár, Kassa és a többi felvidéki város­a­i után visszatér a többi elrabolt magyar város is: Ungvár, Munkács, Kolozsvár, Nagyvárad, Ma-­­rosvásárhely, Szabadka, Újvidék és sorra vala­mennyi .. . Az álmokból sok megvalósult, de ez a meg­valósulás nem volt több egy rövid álomnál... Szép álomnál, melyből hamarosan fájdalmas éb­redés következett. De akkor még senki sem sejtett mindebből semmit, és olyan optimizmus­sal tekintett a jövőbe, hogy azzal hegyeket le­hetett volna helyükből elmozdítani. A derűlátás­­ érthető volt, hiszen ekkor pattant meg a tria­noni bilincs első láncszeme, és hatolt be az első fénysugár a két évtizedes éjszakába, s ez a fénysugár az ég alján a hajnalt hirdette, mely­től a többi remények beteljesülését, az egész Felvidék, Erdély és Bácska visszatérését re­­­mélte az ország. Feledhetetlen nap volt 1938. november 2, és feledhetetlen volt az esti örömtüntetés. Mely­nek fényénél — akkor azt hittem — megértet­tem Trianont.★ Alig néhány héttel később már Rozsnyó felé robog velünk a vonat. A végcél egy Kraszna­­horkán túli kis falucska, Lucska, ahová sítábor­ba száll a pesti piarista gimnázium cserkészcsa­pata. Mindenki az ablaknál szorong, amikor a vonat lépésben átdöcög a volt trianoni határon, elhagyott cseh betonerődök között. Torokszo­rító pillanatok: Istenem, hát ezt is megérhettük! Rozsnyó, a szép ősi magyar város szeretettel fogadja az anyaország cserkészeit. Lépten-nyo­­mon megszólítanak bennünket az utcán: kik vagyunk, honnét jöttünk, merre megyünk? So­kan meg is ölelgetnek, és megsimogatják — te­kintetükkel, de sokan kézzel is — a cserkészing nemzetiszínű, címeres Hungária-jelvényét. — Isten hozta magukat! — mondja egy resz­kető fejű bácsika. — Jöhettek volna már előbb is! — teszi hozzá szelíd szemrehányással. A falu négy órányira fekszik a várostól, a hegyek között. A síléceket és a csomagokat kocsi viszi, mi gyalogszerrel vágunk neki az út­nak. Akad közben látnivaló bőven: az országút a krasznahorkai várhegy tövében kanyarog egy­re magasabbra, s jobbról-balról a cseh kiserődök sorakoznak. Fent a magyar hős múlt dicsőségét hirdető történelmi vár, lent a trianoni rablásra és a cseh megszállásra emlékeztető nagyobb vakondtúrásnyi piszkosszürke betonkupolák: mi­csoda kiáltó ellentét, micsoda memento! A hegyek hajlatán, erdők ölén megbújó, pár száz lakosú falucskában az iskolát keressük, mely egy hétig szállásunk lesz. És ahol 1938 karácsonyát fogjuk ünnepelni. Az iskolát köny­­nyű megtalálni: a templom mellett az egyetlen girbegörbe utca közepe táján fekszik, kicsit kiemelkedve a bogárhátú házacskák közül. Az ajtóban a tanítónő fogad, aki vendéglátónk lesz itteni napjainkra. Szívélyes teremtés, már nem fiatal vonásaihoz képest mégis meghökkentő el­lentét a hófehér haj. — De nagyon vártuk magukat! — invitál beljebb közvetlenül, és mutatja az egyetlen osz­tálytermet, jövendő otthonunkat. Két nap múlva karácsonyest. A terem sar­kában „igazi” fenyőfa illatozik, ágain néhány (Folytatás a 3. oldalon) HUNGARICUS: .Trianoni nemzedék” 1920. június 4-én — hatvan esztendővel ez­előtt — történt meg a trianoni békediktátum aláírása, melynek következtében Magyarország elvesztette ezeréves törénelmi­ határait, lakos­ságának kétharmadát és az ország területének majdnem háromnegyed részét. Azóta több magyar nemzedék nőtt fel. Fiúk­ból, leányokból szülők, majd nagyszülők lettek. Sokan, rengetegen meghaltak azóta betegség­ben, baleset következtében, vagy háborúban forradalomban, tengernyi magyar vész, szen­vedés közepette. E nemzedékek legtöbbje, a magyaroknak túlnyomó része a trianoni tragé­dia árnyékában élte életét, s egy meg nem oldott szörnyű probléma tudatos vagy tudat alatti érzése kísérte őket éltükben, haltukban, mint egy befejezetlen mondat. E nemzedékek mindegyike „trianoni nemze­déknek” nevezhető, és „trianoni nemzedéknek” mondható talán minden jövőbeni magyar nem­zedék is, mindaddig, míg a szörnyű történelmi átok a Kárpát-medence, felett lebeg. Mégis, el­­­sősorban azt a nemzedéket nevezzük trianoni nemzedéknek, melynek egyedei, tagjai még gyermekkorban, serdülő ifjúkorban voltak 1920- ban, esetleg éppenséggel Trianon évében szü­lettek, vagy pár évvel, esetleg hónappal Tria­non után. E trianoni nemzedék közös jellem­zője, hogy már apró gyermekkorban láthatták, tapasztalhatták Trianon árnyát édes szüleik, nagyszüleik gondoktól barázdált homlokán, már kiselemista koruktól körülvette őket az isko­lában a revizionizmus szellemisége, s már egé­szen ifjú férfi-, leánykorukban beléjük nevel­ték a szent elhatározást. „Igen, a mi szent fel­adatunk lesz, a mi történelmi kötelességünk lesz korrigálni a szomorú, tragikus közelmúltat! Mi, a trianoni nemzedék leszünk azok, akik meg fogjuk teremteni újból a gyönyörű Magyar­­országot! Ennél szebb ajándékot nem adhatunk atyáinknak. Ennél szebb koszorút nem tehe­tünk keserűségben, szenvedésben, vértanúság­ban elhalt eleink sírjaira...” (Folytatás az 5. oldalon) Üzenet Erdélyből írta TÁBORI PIROSKA székely tanítónő, akit ezért a verséért a román megszállók fölakasztottak Üzent az Olt, Maros, Szamos, minden hullámuk vértel zavaros. Halljátok ott túl a Tiszán, mit zeng a szél a Hargitán, mit visszhangzanak a csíki hegyek? Erdély hegyein sűrű jellegek. Ez itt magyar föld, és az is marad, tiporják bár most idegen hadak, Csaba mondája új erőre kel, segít a víz, a tűz, a csillagok, és nem leszünk mások, csak magyarok! Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk, halott vitézek lelke jár velünk. Előttünk száll az ős turul madár, nem is lesz gát, és nem lesz akadály. Ember lakói, ha ellenünk szegül, a székely állja rendületlenül. Üzenik a gyergyói havasok: megvannak még a régi farkasok. Elő velük! Gyertek, segítsetek! Hollók, keselyűk tépik a szívünket, rabló hordák szívják a vérünket, ha nem harcoltok velünk... elveszünk! A honszerző hősöknek hantja vár, ha odavesz az ős­magyar határ, s ha rablónak kedvez a világ, mutassunk akkor újabb magyar csodát! Megmozdulnak mind a csíki hegyek! A székely föld nem terem kenyeret, elhervad minden illatos virág, mérget terem mind a gyümölcsfaág. Vizek háza nem ringat csolnakot, székely anya nem szül több magzatot, vadon puszta lesz az egész vidék, s ha végzetül még ez sem lesz elég, a föld megindul, mennybolt megszakad, de Erdély földje csak magyar marad! REMÉNYIK SÁNDOR: Mohács után A király szőke fején sisak, Tömöry vasmarkában a kereszt, Maroknyi had halálra szánt szíve. Irgalmat nem találtak. Mohács felett olyan csillagok álltak. Testvér, ne kérdezd, hogy ki volt hibás, Főúr, főpap, jobbágy vagy köznemes? Mindenki bűnös volt és senki sem, Hidegen hirdették a csillagok: E nemzedéknek nincsen kegyelem. E nemzedék lelkében meghasonlott, És azért érett meg a lehullásra: Teste darabokra vágattassék, Szegeztessék az idő kapujára, Órája ütött és napja leszállt. Éjszaka jön, százötven éves él, S aki éjben születik majd, mit csináljon? Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon, S a sírba is reménysugárral szálljon, Ha könnyel sózott kenyerét megette. Mert változnak a csillagok felette. Haliga, mi ez? Haliga, mi ez, e távol elhaló, Feldörgö, tompa hang? A szívem dong, mint vassal vert harang? Vagy mit hallok, tompa ágyúszó? Most visszafojtom a lélegzetem: Egy nemzet, bár végképp elföldelek, Haliga, lélegzik, és a föld alatt­­ döngeti koporsója födelét. Október 6. „Lehullott a rezgő nyárfa...” Nem. Nem ezüstszínű most a levele. Feketén hull a fákról a levél, S a föld, amelyre hull, Kemény, mint koporsó fedele. Hallottátok: igy szól a rendelet: Gyászolni ne merjen ma senki sem, Senki ne merjen ülni ünnepet, Mert a nép, melynek e nap ünnepe volt: Csak volt...! Halottnak — hallgatás; De a hamu alatt, Valahol mélyen — izzik a parázs!

Next