Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)
1980-06-01 / 22. szám
Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians9 Sunday magyar hetilapja . ... x. -■ ... r— Egyes szám ára: 35 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: 1980.-VOL. 87. ÉVF. Jún. 1. — VASÁRNAP — 22. sz. f4^rokw0dr/mpja o^««. «it., «m .......................— ------------- -------- Price of one copy: 35 cents 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799—2600 és 799—3335. (USPS 291-640) The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the U.S.A. DR. HALMOS MILÁN: Lelkiismeretvizsgálat Trianon évfordulóján 1241. április 11: Muhi — 1526. augusztus 29: Mohács — 1711. április 30: Nagymajtény — 1849. augusztus 13: Világos — 1920. június 4: Trianon: megannyi történelmi sírkő fekete márványból! Ha nem lenne elég, adott hozzá egynéhányat a magyar balsors: 1945. április 4: első szovjet győzelem — 1947. február 10: második Trianon — 1956. november 4: második szovjet győzelem. Hosszú sora a gyászünnepeknek. Szinte egyebet sem tehetünk már, csak önmagunkat sirathatjuk el. Ma sírhatunk az első Trianon felett. Égő szemmel, szorítással a torkunkban, öklünket ég felé emelve, hol szitkozódva, hol sírva, hol könyörögve, de egyre kérdezzük: MIÉRT? Hát az égnek nincs minálunknál roszszabb, haszontalanabb népe, akit verni kell? Számunkhoz és bűneinkhez mérten ennyi büntetés nem volt még elég? Miért? Mi az oka? Kik a bűnösök? Amikor kedves fiatal barátom a torkomhoz szegezte a kést s ezt mondotta: „írnod kell Trianonról!” — először visszahököltem. Miről szólhatok, miről írhatok én, amiről nálam sokkal hivatottabbak az utolsó 60 esztendő alatt nem szólottak, nem írtak volna? Szalmát csépeljek, frázisokat pufogtassak? Unalmas ismétlésekbe bocsátkozzam? Elmondjam újra, hány ezer négyzetkilométert, hány millió magyart raboltak el tőlünk? Emlékeztessek arra, hogy ez az ún. „béke” közönséges terror alatt született parancs volt, fellebbezés lehetősége nélkül, amelyet a győztes nagyhatalmak rosszindulatú nemtörődömsége mellett, tárgyi ismeretek nélkül férceltek össze? Elmondjam, hogy az ún. „utódállamok” diplomatái a csalás, a hazugság teljes fegyvertárát kimerítették, oly mértékben, amire nem volt példa a történelem folyamán? Ebből a jelen és a jövő magyarjainak sok haszna nem lesz. Elhatároztam tehát, hogy önmarcangolásba kezdek, mert az ebből levont tanulságot a jövő magyarjai — talán — hasznosíthatják. Kezdjük ott, hogy ha nem vagyunk nemzetiségi állam, akkor mindez nem — vagy legalábbis nem így — történik. Ki a hibás abban, hogy Hunyadi Mátyás halálakor majdnem teljesen magyar jellegű hazánkból nemzetiségi állam lett? Isten, mert egymással tusakodó, gőgös természetünkkel magyarnak teremtett bennünkket? Árpád apánk, aki rossz helyre telepítette le őseinket? A nyolcévszázados feudális rendszer, amely — jóllehet világszerte divat volt — a mi kemény nyakú, árjában, parasztjában gőgös fajtánk köztbe még nagyobb éket ütött, még több meghasonlást okozott, mint a nyugati népekben? A nagy Hunyadi Mátyás, amiért Beatrix helyett nem bővérű magyar menyecskét vett el feleségül, akivel évszázadokra előre biztosíthatta volna a nemzeti királyságot? Zápolya János és Werbőczy, akik bosszúja folytán a magyar jobbágy hiányzott a mohácsi csatából? Nem kellett volna-e mégis a rokon török néppel összefognunk, s megnyivasztani az önző, minket soha semmibe nem vevő Nyugatot? Hiszen a görög, bolgár, szerb, oláh mind megtartotta nyelvét, vallását, szokásait az ozmán uralom alatt, így aztán a 150 éves török hódoltság jutott nekünk, bár ezalatt is maradt még erőnk arra, hogy egymás vérét megcsapoljuk. — Hibás a 370 éves Habsburg-uralom, mely eleitől majdnem a végéig magyarellenes politikát folytatott? Hibás Marlborough herceg, amiért legyőzte XIV. Lajost, s ezzel a mi nagy Rákóczink támaszát kiütötte? Hibás az orosz imperializmus, amely 1849 óta napjainkig a végzetünk lett? Mindezek hibásak abban, hogy Mátyás nemzeti államából nemzetiségi állammá váltunk. Ennyi baj nem volt nekünk elég. Segítettünk a sorsnak, hogy jobban verjen minket. Népünk egyik fele majd mindig kapható volt arra, hogy a másik fele ellen forduljon. A történelem egyik legragyogóbb királyi családja Árpádé; mégis, hány Árpád-házi herceg húzott kardot apja, testvére ellen? Nem is lettek volna magyarok, ha nem ezt teszik! Ugorjunk át századokat egészen 1514-ig: új és paraszt alapos munkát végeztek fajtájuk megtizedelésében, a rá következő bosszúról nem is beszélve. „Lettél magzatod miatt magzatod hamvvodre!” — Vajon mi történt volna, ha Pálffy János, a kiváló képességű katona nem labanc, hanem Rákóczi zászlaja alatt harcol, ahol a helye lett volna? Mi lett volna, ha az erdélyi magyar nemes századokon át a birtokára nem telepíti az alázatos, bárgyú oláh jobbágyot a nyakas, büszke magyar jobbágy helyébe? Mi lett volna, ha a Báthoriak nem taszítják jobbágysorsba az ősnemes székely nemzetet? A II. világháború után akadt-e nép, amelyik több, ún. „háborús bűnöst” ráncigált a vésztörvényszékek elé, mint a magyar? Ne mondjuk, hogy mindazok, akik ezt tették, testidegenek voltak; sajnos akadt köztük magyar is szép számmal! Hagyjuk abba a felsorolást, mert fejünket a falba verve, zokogva az asztalra borulva, embertelen szívfájdalommal kell bevalljuk, hogy mindez igaz. Ne tiltakozz, magyar testvérem! Te semmivel sem szereted jobban a fajtánkat, mint én — mindezek neked sem fájnak jobban, mint nekem! Gondolj arra, hogy mindezeken a hibákon a mi utódaink segíteni fognak tudni — ha akarnak! Trianon oka tehát a vesztett háború, ellenségeink gonoszsága és a nemzetiségi állam. Mátyás óta Isten, ember, ellenségeink és saját magunk pusztította népünket, és nem volt ELÉG MAGYAR GYEREK, aki az elhullottak helyébe lépett volna. Hiába veszett el az I. és a II. világháború, ha a mi földünket többségében magyar lakja .. (Folytatás az 5. oldalon) STIRLING GYÖRGY: ÁLMOK „Menjetek most haza, és álmodjatok még szebbeket!...” A szózat elhangzott, de a hatalmas téren feketéik tömegből senki nem mozdult. Ezen az estén senki sem kívánt, de senki sem tudott volna aludni. 1938. november 2. olyan nap volt, melyhez foghatót még nem ért meg az ország: visszatért Felvidék egy része! Megtörtént az első lépés a Trianonban elkövetett igazságtalanságok jóvátételére, a revízióért folytatott két évtizedes küzdelem meghozta első gyümölcsét! — Álmodjatok még szebbeket! — hangzott a tömeg felé az erkélyről, és az lassan oszladozni kezdett. Ezzel a kormányzói szózattal a fülükben és szívükben kezdtek hazafelé szállingózni az emberek. A Hunyadi János út szerpentinjein hömpölygött lefelé a tengernyi nép a mélyben fekvő boldog város felé. Még itt is, ott is felharsantak az öröm ütemes kitörései: az emberek valósággal megittasodtak a tudattól, hogy 18 év után felszabadult Észak-Magyarország, és hazatért az anyaországba a milliónyi magyar. Nem teljesült még minden vágy, az eredmény még szerény volt, de jelentőségében mégis óriási: azt jelentette, hogy elismerést nyert Ma-gyarország revíziós igényeinek jogossága! Úgy érezte mindenki: rés támadt az eddig áthatolhatatlannak hitt falon, s a rést most már csak szélesíteni kell. A trianoni koporsófedél mégsem véglegesen csapódott rá a szegény megkínzott, megcsonkított országra, lehet még bízni a feltámadásban! És ezen a napon, ezen a feledhetetlen estén mindenki hitt a jobb jövőben. Amikor pedig hazament, hogy nyugovóra térjen, még szebbeket álmodott: azt, hogy Komárom, Érsekújvár, Kassa és a többi felvidéki városai után visszatér a többi elrabolt magyar város is: Ungvár, Munkács, Kolozsvár, Nagyvárad, Ma-rosvásárhely, Szabadka, Újvidék és sorra valamennyi .. . Az álmokból sok megvalósult, de ez a megvalósulás nem volt több egy rövid álomnál... Szép álomnál, melyből hamarosan fájdalmas ébredés következett. De akkor még senki sem sejtett mindebből semmit, és olyan optimizmussal tekintett a jövőbe, hogy azzal hegyeket lehetett volna helyükből elmozdítani. A derűlátás érthető volt, hiszen ekkor pattant meg a trianoni bilincs első láncszeme, és hatolt be az első fénysugár a két évtizedes éjszakába, s ez a fénysugár az ég alján a hajnalt hirdette, melytől a többi remények beteljesülését, az egész Felvidék, Erdély és Bácska visszatérését remélte az ország. Feledhetetlen nap volt 1938. november 2, és feledhetetlen volt az esti örömtüntetés. Melynek fényénél — akkor azt hittem — megértettem Trianont.★ Alig néhány héttel később már Rozsnyó felé robog velünk a vonat. A végcél egy Krasznahorkán túli kis falucska, Lucska, ahová sítáborba száll a pesti piarista gimnázium cserkészcsapata. Mindenki az ablaknál szorong, amikor a vonat lépésben átdöcög a volt trianoni határon, elhagyott cseh betonerődök között. Torokszorító pillanatok: Istenem, hát ezt is megérhettük! Rozsnyó, a szép ősi magyar város szeretettel fogadja az anyaország cserkészeit. Lépten-nyomon megszólítanak bennünket az utcán: kik vagyunk, honnét jöttünk, merre megyünk? Sokan meg is ölelgetnek, és megsimogatják — tekintetükkel, de sokan kézzel is — a cserkészing nemzetiszínű, címeres Hungária-jelvényét. — Isten hozta magukat! — mondja egy reszkető fejű bácsika. — Jöhettek volna már előbb is! — teszi hozzá szelíd szemrehányással. A falu négy órányira fekszik a várostól, a hegyek között. A síléceket és a csomagokat kocsi viszi, mi gyalogszerrel vágunk neki az útnak. Akad közben látnivaló bőven: az országút a krasznahorkai várhegy tövében kanyarog egyre magasabbra, s jobbról-balról a cseh kiserődök sorakoznak. Fent a magyar hős múlt dicsőségét hirdető történelmi vár, lent a trianoni rablásra és a cseh megszállásra emlékeztető nagyobb vakondtúrásnyi piszkosszürke betonkupolák: micsoda kiáltó ellentét, micsoda memento! A hegyek hajlatán, erdők ölén megbújó, pár száz lakosú falucskában az iskolát keressük, mely egy hétig szállásunk lesz. És ahol 1938 karácsonyát fogjuk ünnepelni. Az iskolát könynyű megtalálni: a templom mellett az egyetlen girbegörbe utca közepe táján fekszik, kicsit kiemelkedve a bogárhátú házacskák közül. Az ajtóban a tanítónő fogad, aki vendéglátónk lesz itteni napjainkra. Szívélyes teremtés, már nem fiatal vonásaihoz képest mégis meghökkentő ellentét a hófehér haj. — De nagyon vártuk magukat! — invitál beljebb közvetlenül, és mutatja az egyetlen osztálytermet, jövendő otthonunkat. Két nap múlva karácsonyest. A terem sarkában „igazi” fenyőfa illatozik, ágain néhány (Folytatás a 3. oldalon) HUNGARICUS: .Trianoni nemzedék” 1920. június 4-én — hatvan esztendővel ezelőtt — történt meg a trianoni békediktátum aláírása, melynek következtében Magyarország elvesztette ezeréves törénelmi határait, lakosságának kétharmadát és az ország területének majdnem háromnegyed részét. Azóta több magyar nemzedék nőtt fel. Fiúkból, leányokból szülők, majd nagyszülők lettek. Sokan, rengetegen meghaltak azóta betegségben, baleset következtében, vagy háborúban forradalomban, tengernyi magyar vész, szenvedés közepette. E nemzedékek legtöbbje, a magyaroknak túlnyomó része a trianoni tragédia árnyékában élte életét, s egy meg nem oldott szörnyű probléma tudatos vagy tudat alatti érzése kísérte őket éltükben, haltukban, mint egy befejezetlen mondat. E nemzedékek mindegyike „trianoni nemzedéknek” nevezhető, és „trianoni nemzedéknek” mondható talán minden jövőbeni magyar nemzedék is, mindaddig, míg a szörnyű történelmi átok a Kárpát-medence, felett lebeg. Mégis, elsősorban azt a nemzedéket nevezzük trianoni nemzedéknek, melynek egyedei, tagjai még gyermekkorban, serdülő ifjúkorban voltak 1920- ban, esetleg éppenséggel Trianon évében születtek, vagy pár évvel, esetleg hónappal Trianon után. E trianoni nemzedék közös jellemzője, hogy már apró gyermekkorban láthatták, tapasztalhatták Trianon árnyát édes szüleik, nagyszüleik gondoktól barázdált homlokán, már kiselemista koruktól körülvette őket az iskolában a revizionizmus szellemisége, s már egészen ifjú férfi-, leánykorukban beléjük nevelték a szent elhatározást. „Igen, a mi szent feladatunk lesz, a mi történelmi kötelességünk lesz korrigálni a szomorú, tragikus közelmúltat! Mi, a trianoni nemzedék leszünk azok, akik meg fogjuk teremteni újból a gyönyörű Magyarországot! Ennél szebb ajándékot nem adhatunk atyáinknak. Ennél szebb koszorút nem tehetünk keserűségben, szenvedésben, vértanúságban elhalt eleink sírjaira...” (Folytatás az 5. oldalon) Üzenet Erdélyből írta TÁBORI PIROSKA székely tanítónő, akit ezért a verséért a román megszállók fölakasztottak Üzent az Olt, Maros, Szamos, minden hullámuk vértel zavaros. Halljátok ott túl a Tiszán, mit zeng a szél a Hargitán, mit visszhangzanak a csíki hegyek? Erdély hegyein sűrű jellegek. Ez itt magyar föld, és az is marad, tiporják bár most idegen hadak, Csaba mondája új erőre kel, segít a víz, a tűz, a csillagok, és nem leszünk mások, csak magyarok! Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk, halott vitézek lelke jár velünk. Előttünk száll az ős turul madár, nem is lesz gát, és nem lesz akadály. Ember lakói, ha ellenünk szegül, a székely állja rendületlenül. Üzenik a gyergyói havasok: megvannak még a régi farkasok. Elő velük! Gyertek, segítsetek! Hollók, keselyűk tépik a szívünket, rabló hordák szívják a vérünket, ha nem harcoltok velünk... elveszünk! A honszerző hősöknek hantja vár, ha odavesz az ősmagyar határ, s ha rablónak kedvez a világ, mutassunk akkor újabb magyar csodát! Megmozdulnak mind a csíki hegyek! A székely föld nem terem kenyeret, elhervad minden illatos virág, mérget terem mind a gyümölcsfaág. Vizek háza nem ringat csolnakot, székely anya nem szül több magzatot, vadon puszta lesz az egész vidék, s ha végzetül még ez sem lesz elég, a föld megindul, mennybolt megszakad, de Erdély földje csak magyar marad! REMÉNYIK SÁNDOR: Mohács után A király szőke fején sisak, Tömöry vasmarkában a kereszt, Maroknyi had halálra szánt szíve. Irgalmat nem találtak. Mohács felett olyan csillagok álltak. Testvér, ne kérdezd, hogy ki volt hibás, Főúr, főpap, jobbágy vagy köznemes? Mindenki bűnös volt és senki sem, Hidegen hirdették a csillagok: E nemzedéknek nincsen kegyelem. E nemzedék lelkében meghasonlott, És azért érett meg a lehullásra: Teste darabokra vágattassék, Szegeztessék az idő kapujára, Órája ütött és napja leszállt. Éjszaka jön, százötven éves él, S aki éjben születik majd, mit csináljon? Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon, S a sírba is reménysugárral szálljon, Ha könnyel sózott kenyerét megette. Mert változnak a csillagok felette. Haliga, mi ez? Haliga, mi ez, e távol elhaló, Feldörgö, tompa hang? A szívem dong, mint vassal vert harang? Vagy mit hallok, tompa ágyúszó? Most visszafojtom a lélegzetem: Egy nemzet, bár végképp elföldelek, Haliga, lélegzik, és a föld alatt döngeti koporsója födelét. Október 6. „Lehullott a rezgő nyárfa...” Nem. Nem ezüstszínű most a levele. Feketén hull a fákról a levél, S a föld, amelyre hull, Kemény, mint koporsó fedele. Hallottátok: igy szól a rendelet: Gyászolni ne merjen ma senki sem, Senki ne merjen ülni ünnepet, Mert a nép, melynek e nap ünnepe volt: Csak volt...! Halottnak — hallgatás; De a hamu alatt, Valahol mélyen — izzik a parázs!