Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-09-28 / 37. szám

ÚTITÁRS írja dr. Szépe László, dr. Új út, új remény „Az ifjúság részvétele nélkül a legnemesebb eszme is elöregszik, elsatnyul.” (Korponay) Az egyik baráti magyar találkozón arról beszélget­tünk, hogy a különböző évjáratú emigrációk mit tettek, mit mulasztottak, milyen eredményt értek el a haza érdekében. Olyan számadásféle, lelkiismeret-vizsgálat volt ez. Az idősebbek inkább a sikereket sorolták fel, a valamikor népes szervezeteket, rendezvényeket.­­ Az egyik fiatal azonban számtani összeadást végzett emig­­rációs csoportjainkról, és a következő ítéletet hozta ki: 1. A régi bevándorlók, a háború előttiek, az ún öreg­­amerikások, nagyrészt munkásemberek, megbecsülést szereztek a magyar névnek szorgalmas, nehéz munká­jukkal, s emellett iskolákat, templomokat, magyar há­zakat építettek. — 2. A második nagy csoport, az ún. DP-k, minden foglalkozási rétegből, bátran nekifogtak bármiféle munkának, bár azelőtt más foglalkozásban voltak, és szorgalommal, tehetséggel gyorsan fölvergőd­tek anyagilag és társadalmilag. De nem építettek sem iskolákat, sem templomokat, sőt, a meglevőket sem hasz­nálták fel teljesen, s nem mentették meg azokat. 1 3. Az 56-os bevándorló csoport, főleg fiatalok, nagy előnnyel indulhattak, nagyszerűen érvényesültek, és ki­váló állásokba kerültek. De a keresztény magyar kul­túra érdekében, a rab haza felszabadítása érdekében eddig még nem nagyon hallatták hangjukat. A fiatal felszólalónak e számtanilag alapozott kri­tikája ellen a jelenlevők mindegyik csoportja igyekezet tiltakozni, védve saját csoportjának körülményeit, me­lyek miatt nem tudtak nagyobbat alkotni. Fiatal felszólalónk azonban tovább érvelt: Igen, meg­értjük az akadályozó körülményeket, az élet újrakezdé­sének, nehézségeit. De ugyanezek megvannak a több nemzet emigrációs csoportjainál is, mégis, azok arány­talanul nagyobb eredményeket érnek el hazájuk érde­kében és nemzeti kultúrájuk megőrzésében, mint a ma­gyarok. Pl. a csehek, horvátok, románok kisebb itten létszámmal hangosabbak, aktívabbak. Nagyvárosaink­ban a kisebb népi csoportok még mindig tartják rádió órájukat, újságjukat. A városi könyvtárakban még men­tik, követelik az ő könyveiket, s tiltakoznak a tömegesen érkező vörös irodalmi propaganda ellen. — S hol mara­dunk mi el a kisebb népek jobban megszervezett wash­ingtoni „lobby”-munkájától? stb. Igazság? Túlzás? — Sokáig lehetne mindezen vi­tatkozni, s a vita eredménye megint csak az lenne, min eddig. Egymást igyekeznénk meggyőzni, esetleg bán­tani, s így még többfelé szakadni. Józan, reális szemmel nézve a kérdést, megállapít­hatjuk, hogy a magyar emigráció eddigi gyönge sike­reinek oka éppen az volt, hogy a módszereken, form­á­kon, szervezési elsőbbségeken vitatkoztunk, s közben nem vettük észre, hogy az egyéni, kizárólagos elképze­léseink fölött már elszaladt az idő és az alkalom az eredményhez. Túlságosan egyéniek akartunk maradni s nem tudtunk közösen együtt dolgozni a közös célért ha nem mi irányíthattuk azt. S ezért történt az, hogy a céltalan, egymás közti vita s a csoportok versengése a jószándékúakat is elkeserí­tette, s ma majdnem elfásulva, visszahúzódnak minden magyar ügytől. Ezeknek és minden jószándékú magyarnak szólunk most, hogy végre egy józanabb új út és új remény van előttünk kialakulóban. Magyar újságjaink már többször ismertették e prog­ramot, célkitűzést. Ezekből tudhatják, miről van szó A több józan programpont közül csak néhányat szeret­nénk kihangsúlyozni .. Nem új szervezetről, nem a- és csúcsszervezetről van szó. Nem elnök-alelnök stb cím- és rangjátékról, nem egyéni dicsőségről, névkul­tuszról. A lényeg: Hívnak minden magyart, hogy tegye meg mindazt, amit hazája, magyarsága, hite, családi és egyéni boldogsága érdekében megtehet. Minden magyart hívnak. Mert nem szabad különb­séget tenni ma magyar és magyar között. Minden ma­gyart! Idősebbet, fiatalt, magyarul jól vagy kevésbé jól beszélőt, ilyen vagy olyan állásban levőt. Hívnak min­denkit, aki magyarnak, magyar érzésűnek vallja magát, aki más nyelvű, más származású is, de a magyar nép és magyar kultúra érdekében tenni szeretne valamit. A Rákóczi Alapítványról van szó. Nem egy újabb szervezet, egy az eddigi sokhoz hozzáadva, csak egy új gondolata, új lelkülete az összes meglévőnek és minden magyar érzésűnek. A kanadai összefogás Torontóban meghatott minden magyart, elismerést nyert a hivatalos hatóságoktól, és megdöbbenést minden ellenfélnél. Mert megérezték, hogy végre egy közös gondolat, mely lelkesíthet öreget, fia­talt, ilyen vagy olyan oldali magyart. Most, október elején az amerikai megmozdulás bon­takozik ki Clevelandben. A programot, tennivalót köztik az újságok. Valószínűleg az utolsó alkalom, hogy a magyar emig­ráció megtalálja egymást a közös munkához, s még te­hessen valamit a hazáért, a magyar kultúráért. Most mutatkozik majd meg, hogy mennyire értjük meg az idők jelét, hogy nem a szervezetek száma, hanem az összmagyarság közös munkája dönti el egy nép életké­pességét és jövőjét. Nem vagyunk mi elvtársakl ” 99 A Katolikus Magyarok Vasárnapja munkatár­sa, dr. Csonka Emil új könyve megjelent Euró-­­­pában, s rövidesen Amerikában is kapható lesz. ■Sikerült hozzájutnunk a könyv első fejezeteinek jegyikéhez, 1956. október 23. krónikájának né­hány mozzanatához. A könyv címe, mint már jelentettük: „A forradalom oknyomozó történe­tté, 1945—1956”. Mint címe is mutatja, a szerző visszanyúl 1945-ig, az oroszok bevonulásában, majd a kommunista párt egyeduralmának lé­nyeiben keresi a forradalom messzemenő okait, ezért könyve a háború utáni tizenkét év drá­k vén Iszter, mai nevén a Duna, méltóságtel­jesen hömpölygött széles medrében a budai ki­rályi palota alatt, s mindkét oldalán óriási tö­meg hömpölygött a rakparton vagy az utcákon, gyülekezett a kisebb-nagyobb tereken. A magyar főváros körútjai mintha szintén folyókká váltak volna. Hullámzott, nőtt, egyre nőtt a tömeg. Ami egy félórával vagy órával előbb még indi­viduális hősi cselekedet volt — egy bátor fel­állás az íróasztal mellett, a szerszám tüntető lehelyezése a munkapadra —, az most már kol­lektív lelkesedéssé változott, s ellenállhatatla­nul ragadott magával ezreket, tízezreket. Buda és Pest egyetemeinek ifjúsága két cél­pont felé igyekezett. A pesti oldalon a Petőfi­­szobor, a budai oldalon a Bem-szobor volt az irány. Két szabadsághős. És az ország, amely több mint egy évtizede elvesztette nemzeti füg­getlenségét, s amelyen egy emberszabású ideo­lógia diktatórikus uralma terpeszkedett, a lelkek gátszakadásának ebben a pillanatában az ország már ettől a két névtől megrészegült. Szent ré­szegség volt, olyan történelmi lelkiállapot, amely egy században csak egyszer születik. Már nemcsak a diákság masírozott. Villamos­kalauzok leállították kocsijaikat, s ők is, uta­saik is csatlakoztak a menethez. Villamosok lépcsőjéről fiatal lányok szórták a röpcédulát az emberek közé, a 14, a 16, a 20 vagy 22 pon­tos követelések szövegét. A vonuló tömegben jtt-ott kigöngyölték és magasba tartották a pi­­ros-fehér-zöld zászlót, s az évtizedes vörös zász­lós, sarló-kalapácsos lobogók után a trikolór puszta látványa mérhetetlen lelkesedést vál­­tott ki. A zászló, a zászló! Minden népfelkelés varázsos jelvénye most is döntő szerepet ját­szott. Mert ahogy haladt a menet a szobrok felé, egyszercsak, a tisztjelöltek iskolája előtt haladva csaknem hihetetlen látvány tárul elé­jük. A leendő tisztek laktanyájának egyik ab­lakából kibukkan egy nemzetiszínű lobogó, s a közepén, a gyűlölt szovjet mintájú címer helyén most hatalmas, kör alakú lyuk tátong. Szinte megelevenedett az emberek előtt a kép, amint a honvédség tagjai ollót vesznek kezükbe, ki­­tyirbálják a­ szovjet felségjelvényt, eltávolít­ják a magyar zászlóról az idegen emblémát, mintha rákos daganatot operáltak volna ki a nemzet testéből ezzel az aktussal — s a tömeget mérhetetlen öröm járja át, mert látja, hogy a katonaság rokonszenvez vele. „Velünk a hon­védség, mellettünk a tisztek!” — hangzik fel ezen a napon már másodszor a fiatalok üdvri­valgása. Hasonló jelenetekre kerül sor a Bem­­taszárnya közelében. Ott egy elit alakulat ta­­dyázik, s annak katonái is fraternizálnak a tüntetőkkel. A tömegben ekkor felhangzik s fut­ótűzként terjed tovább az évtizede lefojtva lappangó, de ki nem mondott, visszafojtott kö­vetelés: „Menjenek ki az oroszok! Legyen vége tiár! Legyen béke már!” Pillanatok alatt meg­születik a legtömörebb fogalmazás, s akkor új­ra és újra kórusban hangzik az óhaj és a sóhaj: „Ruszki haza! Ruszki haza!” Halad és dagad a tömeg, amerre vonul, ki­nyílnak az ablakok, s egyre több házra tűzik ki a háromszínű lobogót. És immáron mindegyiken ott a lyuk, amely szimbólum lesz, egy kezdődő népfelkelés legjellegzetesebb szimbóluma: a ki­operált pestis, az eltávolított rész. Az emeletek magasából virágokat szórnak a tüntetőkre. A boltok, tiszta rokonszenvből, sorra bezárnak, nincs vétel, nincs eladás, nincs üzlet ezekben mai megelevenítése. A könyv azonban „in me­­dias res", az 1956 októberi eseményekkel kez­dődik. Az alább közölt szemelvény a műegyetem diákjainak gyülekezését és tilalom ellenére is­­ lebonyolított felvonulását ábrázolja, a Petőfi­­t és Bem-szobor előtti eseményeket, a Parlament­nél összesereglett tömeg vágyait, Nagy Imre szereplését, a Sztálin-szobor ledöntését, a rádió­­ kezdődő ostromát. S a szerző, kitűnő ötlettel, elmondja azt is, hogy amíg a budapesti nép ké­­­­szült a hősi küzdelemre , mi történt akkor, aznap itt, Amerikában, az órákban, aki csak teheti, velük tart, a felvo­nulókkal. Csodás átalakulások történtek ezek­ben az órákban. Aki tíz év óta opportunista volt, az most nem gondol a következményekre. Aki tíz évig sínylődött börtönben mint politikai fogoly, most nem retten meg esetleges új cella lehetőségétől. Aki tíz évig kommunista volt, nem érti, hogy lehetett az. Aki évtizeden át még tollal is szolgálta a diktatúrát, most, ott a me­netben haladva érzi, hogy soha ilyen nagyszerű élményben nem volt része. „Mikor ott menetel­tem a tömeggel a budai rakparton, a Bem-szo­bor felé — hangzik az őszinte vallomás —, már tudtam, hogy forradalom van... Még soha éle­temben olyan »sodrást« nem éreztem.” Őt is, mint ezreket, fojtott ujjongás fogja el: „Ilyen elemi erőnek senki sem állhat ellen.” De mégis vannak, akik ellenállnak az elemi erőnek. Amíg a tisztítótűzben átformálódó kom­munista publicista a Duna egyik partján így gondolkodik, a másik parton, a Petőfi-szobor közelében zavaró incidens támad. Az egyik mel­lékutcából újabb csoport bukkan ki — vörös,­­ kommunista zászlókkel. Ők is „diákok”, a Marx—Lenin Intézet növendékei, a marxizmus­­leninizmus megtestesülései. Beneveznek a fel­vonulásba, s a maguk szája íze szerint akarják manipulálni. De zászlóik puszta látványa s jel­szavaik vonalas jellege felháborítja a nemzeti szabadság eszméitől áthatott többi diákot. Han­gos helytelenítés moraja zúg fel a vörös zászlók láttán, néhány veszélyes pillanatig úgy tűnik, hogy ölre mennek, verekedésre kerül sor. De megmutatkozik, hogy a vörös zászlónak nincs többé varázsa, és a marxi-lenini fiatalok, mint törpe minoritás, csakhamar elnémulnak, és el-­­ feledve (vagy megtagadva) a pártindulót, az Internacionálét, ők is bekapcsolódnak e nagy nap, a csodák napja ősi dallamába, ők is fújják a lelkes tömeggel — a Marseillaise-t .. Már majdnem három óra, amikor a Petőfi­­szobornál megkezdődik a szabadság első szer­tartása. Egy fiatal, népszerű színész, Sinkovits Imre művészete csúcspontján s a nemzeti ex­­tázis mámoros hangulatában elszavalja Petőfi versét, elmondja a gyújtó szavakat: „Talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most, vagy soha!” Utána felolvassa az egyetemisták pontjait, s mindenki érzi e követelések, kívánságok, egy évtizeden át elnyomott vágyak teljesítésének ellenállhatatlan parancsát: most, vagy soha! Ha most nem, akkor sohasem. Ebben a hangulatban már nem lehet átütő sikere annak, amit az írószövetség nevében kí­sérel meg az ország egyik legismertebb írója, Veres Péter, volt miniszter. Már nincs ereje, mindenki érzi, nincs ereje (mert késő) a fifty­­fifty kínálgatásnak. A Petőfi-szobortól a budai Bem-szoborhoz vonulnak a diákok, s csatlakoz­nak a budai oldal tüntetőihez. Ott, a lengyel generális szobránál, a lengyel követség épülete előtt az elmúlt hét lengyel sikereihez gratulál a magyar főváros népe. Ott szólal fel Veres Péter. Amit mond, az nagyrészt tartalmazza a diákok követelését, s a tömegben elvegyült tisztnövendékek is, a Petőfi Katonai Akadémia diákjai éppúgy, mint más főiskolások, itt ott helyeselnek is. Lelkesednek, mikor a szónok „független nemzeti politikát” követel, de kissé értetlenkednek, sőt: gyanakszanak, mikor a szó­nok ehhez hozzáteszi: „a szocializmus alapján”. Lelkesednek, mikor az öreg író a megalázó bér­viszonyokról s a társadalombiztosítás gyalázatos állapotáról beszél, vagy a parasztpolitika visz­­szásságairól, de meghökkennek, amikor arra szó­lít fel, hogy lépjenek fel „ellenforradalmi kí­sérletekkel” szemben. Helyeslik, mikor Veres azt kívánja, hogy Nagy Imre legyen a minisz­terelnök. A tömeg egyik része ujjong, a másik része gyanakszik. Veres Péter keveri a meg­gyűlölt rezsim fogalmait a szabadság eszméivel, s ez gyanús. Nincs gyanakvóbb individuum, mint a tömeggé alakult individuumok összessé­ge, nincs féltőbb és gyanakvóbb lélek a forra­dalomra készülő lelkeknél. Akik ott állnak a Bem-szobornál, még nem is tudják, hogy forra­dalmat csinálnak, de azt ösztönösen érzik, hogy forradalmakat lehet leverni, de nem lehet ki­játszani. És valahogy sértő, idegesítő és gyanús a hatalmat reprezentáló ősz író gyanúsítása az „ellenforradalommal”... Ami a Petőfi- és Bem-szobornál történt ezen a napon, az örömöt hozott, de az örömbe egy kis ürömöt is vegyített, Veres Péter több fél­mondata disszonánsan hatott. Főleg pedig kér­dések özönét nyitotta meg a szívekben és a fe­jekben. A nép szólt — mi lesz a válasz? Szóljon a hatalom, kérjük a feleletet, várjuk a döntést. Milyen felelet, milyen döntés? — ezt tán senki sem tudta pontosan megfogalmazni, de min­denki érezte, hogy a hatalomnak, a diktatúrá­nak el kell fogadnia, jóvá kell hagynia a mai nap szabadságvívmányait — a lyukas zászlókat,­­ a nemzetiszínű lobogókat szentesíteni kell. A kommunista író is, aki aki ott a tömegben me­netelve érezte a „sodrást”, folytatta önvallo­mását maga előtt: „Jóllehet a nemzetieskedés nem volt kenyerem, a megszaggatott háromszínű lobogó látványa engem is feltüzelt, s valami fel­emelő nagy kárörömet éreztem az oroszokkal szemben: no, most végre megkaptátok!” Ha így gondolkodott a pártember, hogyan gondol­kodhattak és érezhették ezen a napon azok a milliók, melyeknek egyike ezt jegyezte fel ezek­ben az órákban: „A párt a mi szemünkben vér­szomjas vadállat volt, csak arra jó, hogy amúgy is nehéz életünket még jobban megnehezítse.” A Bem-szobornál is, mint a Petőfiénél, elsza­valják — itt egy diák — a „Talpra magyar!”-t, s valaki rázendít az évszázados nemzeti imád­ság fájdalmas-bús, panaszkodó és reménykedő dallamára. Felhangzik a magyar himnusz, ame­lyet a diktatúra hosszú éveken át elűzött, til­tott, vagy éppen csak hogy néha megtűrt. Más nép himnusza pattogó induló, vagy sodró, vagy méltóságos zene — a magyar nemzeti himnusz valóságos oratórium, könyörgő imádság: Isten, áldd meg a magyart... Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel. A magyarság ekkor több mint egy évtizede küszködött az orosz megszállással, s most, eb­ben az órák alatt megszületett fennkölt, szubli­mált lelkiállapotban úgy érezte, szüksége van az Úr védő karjára. Valaki később úgy jelle­mezte ezt a napot, azt tartotta a legjellemzőbb külső jegyének, hogy az utcán ismeretlen em­berek egymás nyakába borultak, ölelték és csó­kolták egymást, majd, ha megláttak egy nem­zetiszínű zászlót, vigyázzba merevedtek, és át­­szellemülten, szép arccal elkezdték énekelni a Himnuszt. . . Ez az emelkedő nemzet tehát válaszra várt. Kitől? A kormánytól. A kormány ekkor a Duna­­parti gótikus palota, a Parlament falai között székelt. A Bem-szobornál valaki kiadta a jel­szót: Gyerünk a Parlamenthez! Ekkor már több hivatalban, gyárban, üzemben befejeződött a munka, így még több ember sereglett az utcák­ra, és mintegy dróttalan távírón mindenki meg­tudta, rádió nem beszélt róla, de mindenki ér­tesült arról, hogy irány a Parlament, a követ­kező lépés: a hatalom felelete. (FOLYTATJUK) Lengyelzstápt tetess óvja? (Folytatás az 1. oldalról) vagy ahogy a püspöki nyilatkozat az Egyház nyelvén mondja: „Pacta sunt servanda.” A Párizsban megjelenő Kultúra című lengyel emigráns folyóirat vatikáni levelezője, Dominik Morawski egy, a francia hírszolgálati irodának, az AFP-nek adott nyilatkozatában elmondotta,, hogy a gdanski gyárban folyó tárgyaláskon a ZNAK nevű katolikus mozgalom három tagja is részt vett, olyanok, akik II. János Pál pápához is közel állnak. A független szakszervezetek ki­dolgozásában jelentékeny szerepet játszottak a katolikus intellektuelek. Az Egyház és vezetői tehát a fejlemények minden fázisában aggódva,­­ őrködve, szeretettel és szolidaritással álltak a nemzeti törekvések mögött, állnak ma is, mert, mint az idézett Morawski mondja, Lengyel­­ország feje felett még mindig ott lebeg a szov­jet veszély. Pedig a lengyel nép csupán alap­vető emberi jogokért emelt szót, mint emelkedő nemzet. E jogokat klasszikus szépséggel felso­rolta a püspöki nyilatkozat is: vallásszabadság, véleményszabadság, a kenyérhez való jog, a tisztességes bér, a szakszervezeti és szervezke­dési szabadság, s az egész nemzet erkölcsi és társadalmi megújulása. Mindez cél és remény, és talán­­ Lengyelországot Isten óvja. Új könyvesemény! Megjelent! Kapható! CSONKA EMIL A fCSTSíkiKS ofcnymzó serffede 1945-1956 A szerző az 1981-ben esedékes 25. évfor­dulóra írta e nagyszabású munkát, de már most elkészült, a 24. évfordulóra, a 25. év­forduló nyitányára. A könyv alaptétele: a forradalom 1956. október 23-án robbant ki, de jóval korábban kezdődött, valójában akkor, amikor az első szovjet katona átlépte a Kárpátok gerincét, és nyomában megjelent az első moszkovita agitátor. Ennek az alaptételnek megfelelően a könyv feldolgozza a megelőző 12 év forra­dalmat felidéző történéseit. 1945-ben egy sza­bad választáson a magyar nép 83 százaléka nem szavazott a kommunistákra, mégis, a 17 százalékos kisebbség erőszakosan magához ra­gadta a hatalmat. Ennek az erőszaknak a történetét írja meg ez a könyv: a pártok lik­vidálását, a különféle pereket és a társada­lom szétmorzsolását. Az összeesküvési per, a Mindszenty-per és a Rajk-per részletes tör­ténetével szolgál, leírja a parasztság kálvá­riáját, a munkásság kizsigerelését, az értel­miség deportálását, a vallásüldözést, a kultu­rális élet elsekélyesítését, a rendőrállam mód­szereit, a szovjet kizsákmányolást. A politika rémdrámák s a diktatúra rémuralma jól do­kumentált, adatokban gazdag fejezetekben ke­rül elénk, automatikusan meggyőz arról, hogy a forradalom elkerülhetetlen volt. Az 1953-as új szakasz, a Petőfi Kör ténykedése, Rákos bukása és a forradalom nyitánya után el­mondja a világtörténelmi esemény lefolyását: napról napra, szinte óráról órára haladva, világos tagolással, alaposan és tömören áb­rázolja a harc hősiességét, a győzelem má­morát, a leverés perfidségét. A szerző megvizsgálja a nemzetközi össze­függéseket, s izgató kérdésekre keresi a vá­laszt. Hogy alakult volna a belső magyar élet, ha a forradalmat nem nyomják el? Milyen eredményt hozott volna egy szabad válasz­tás? Mi lett volna Mindszenty és Nagy Imre szerepe? Mi váltotta ki a második szovjet in­tervenciót? Világháború lett volna-e abból, ha Amerika megsegíti a magyar forradalmat? Csonka Emil könyve hiteles történészi mű, izgalmas olvasmány, hézagpótló munka, a forradalom kézikönyve, a 20. századi magyar történelem 12 évének drámai megelevenítése. A könyv ára: 39,80 DM, vagy 19,80 USA dollár, plusz portó. Fizethető csekkel, money orderrel, postautalvánnyal. Megrendelhető a szerző címén: dr. Emil Csonka, Elektrastr. 58, D-8000 München 81, BRD, West Germany.

Next