Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)
1980-09-28 / 37. szám
ÚTITÁRS írja dr. Szépe László, dr. Új út, új remény „Az ifjúság részvétele nélkül a legnemesebb eszme is elöregszik, elsatnyul.” (Korponay) Az egyik baráti magyar találkozón arról beszélgettünk, hogy a különböző évjáratú emigrációk mit tettek, mit mulasztottak, milyen eredményt értek el a haza érdekében. Olyan számadásféle, lelkiismeret-vizsgálat volt ez. Az idősebbek inkább a sikereket sorolták fel, a valamikor népes szervezeteket, rendezvényeket. Az egyik fiatal azonban számtani összeadást végzett emigrációs csoportjainkról, és a következő ítéletet hozta ki: 1. A régi bevándorlók, a háború előttiek, az ún öregamerikások, nagyrészt munkásemberek, megbecsülést szereztek a magyar névnek szorgalmas, nehéz munkájukkal, s emellett iskolákat, templomokat, magyar házakat építettek. — 2. A második nagy csoport, az ún. DP-k, minden foglalkozási rétegből, bátran nekifogtak bármiféle munkának, bár azelőtt más foglalkozásban voltak, és szorgalommal, tehetséggel gyorsan fölvergődtek anyagilag és társadalmilag. De nem építettek sem iskolákat, sem templomokat, sőt, a meglevőket sem használták fel teljesen, s nem mentették meg azokat. 1 3. Az 56-os bevándorló csoport, főleg fiatalok, nagy előnnyel indulhattak, nagyszerűen érvényesültek, és kiváló állásokba kerültek. De a keresztény magyar kultúra érdekében, a rab haza felszabadítása érdekében eddig még nem nagyon hallatták hangjukat. A fiatal felszólalónak e számtanilag alapozott kritikája ellen a jelenlevők mindegyik csoportja igyekezet tiltakozni, védve saját csoportjának körülményeit, melyek miatt nem tudtak nagyobbat alkotni. Fiatal felszólalónk azonban tovább érvelt: Igen, megértjük az akadályozó körülményeket, az élet újrakezdésének, nehézségeit. De ugyanezek megvannak a több nemzet emigrációs csoportjainál is, mégis, azok aránytalanul nagyobb eredményeket érnek el hazájuk érdekében és nemzeti kultúrájuk megőrzésében, mint a magyarok. Pl. a csehek, horvátok, románok kisebb itten létszámmal hangosabbak, aktívabbak. Nagyvárosainkban a kisebb népi csoportok még mindig tartják rádió órájukat, újságjukat. A városi könyvtárakban még mentik, követelik az ő könyveiket, s tiltakoznak a tömegesen érkező vörös irodalmi propaganda ellen. — S hol maradunk mi el a kisebb népek jobban megszervezett washingtoni „lobby”-munkájától? stb. Igazság? Túlzás? — Sokáig lehetne mindezen vitatkozni, s a vita eredménye megint csak az lenne, min eddig. Egymást igyekeznénk meggyőzni, esetleg bántani, s így még többfelé szakadni. Józan, reális szemmel nézve a kérdést, megállapíthatjuk, hogy a magyar emigráció eddigi gyönge sikereinek oka éppen az volt, hogy a módszereken, formákon, szervezési elsőbbségeken vitatkoztunk, s közben nem vettük észre, hogy az egyéni, kizárólagos elképzeléseink fölött már elszaladt az idő és az alkalom az eredményhez. Túlságosan egyéniek akartunk maradni s nem tudtunk közösen együtt dolgozni a közös célért ha nem mi irányíthattuk azt. S ezért történt az, hogy a céltalan, egymás közti vita s a csoportok versengése a jószándékúakat is elkeserítette, s ma majdnem elfásulva, visszahúzódnak minden magyar ügytől. Ezeknek és minden jószándékú magyarnak szólunk most, hogy végre egy józanabb új út és új remény van előttünk kialakulóban. Magyar újságjaink már többször ismertették e programot, célkitűzést. Ezekből tudhatják, miről van szó A több józan programpont közül csak néhányat szeretnénk kihangsúlyozni .. Nem új szervezetről, nem a- és csúcsszervezetről van szó. Nem elnök-alelnök stb cím- és rangjátékról, nem egyéni dicsőségről, névkultuszról. A lényeg: Hívnak minden magyart, hogy tegye meg mindazt, amit hazája, magyarsága, hite, családi és egyéni boldogsága érdekében megtehet. Minden magyart hívnak. Mert nem szabad különbséget tenni ma magyar és magyar között. Minden magyart! Idősebbet, fiatalt, magyarul jól vagy kevésbé jól beszélőt, ilyen vagy olyan állásban levőt. Hívnak mindenkit, aki magyarnak, magyar érzésűnek vallja magát, aki más nyelvű, más származású is, de a magyar nép és magyar kultúra érdekében tenni szeretne valamit. A Rákóczi Alapítványról van szó. Nem egy újabb szervezet, egy az eddigi sokhoz hozzáadva, csak egy új gondolata, új lelkülete az összes meglévőnek és minden magyar érzésűnek. A kanadai összefogás Torontóban meghatott minden magyart, elismerést nyert a hivatalos hatóságoktól, és megdöbbenést minden ellenfélnél. Mert megérezték, hogy végre egy közös gondolat, mely lelkesíthet öreget, fiatalt, ilyen vagy olyan oldali magyart. Most, október elején az amerikai megmozdulás bontakozik ki Clevelandben. A programot, tennivalót köztik az újságok. Valószínűleg az utolsó alkalom, hogy a magyar emigráció megtalálja egymást a közös munkához, s még tehessen valamit a hazáért, a magyar kultúráért. Most mutatkozik majd meg, hogy mennyire értjük meg az idők jelét, hogy nem a szervezetek száma, hanem az összmagyarság közös munkája dönti el egy nép életképességét és jövőjét. Nem vagyunk mi elvtársakl ” 99 A Katolikus Magyarok Vasárnapja munkatársa, dr. Csonka Emil új könyve megjelent Euró-pában, s rövidesen Amerikában is kapható lesz. ■Sikerült hozzájutnunk a könyv első fejezeteinek jegyikéhez, 1956. október 23. krónikájának néhány mozzanatához. A könyv címe, mint már jelentettük: „A forradalom oknyomozó történetté, 1945—1956”. Mint címe is mutatja, a szerző visszanyúl 1945-ig, az oroszok bevonulásában, majd a kommunista párt egyeduralmának lényeiben keresi a forradalom messzemenő okait, ezért könyve a háború utáni tizenkét év drák vén Iszter, mai nevén a Duna, méltóságteljesen hömpölygött széles medrében a budai királyi palota alatt, s mindkét oldalán óriási tömeg hömpölygött a rakparton vagy az utcákon, gyülekezett a kisebb-nagyobb tereken. A magyar főváros körútjai mintha szintén folyókká váltak volna. Hullámzott, nőtt, egyre nőtt a tömeg. Ami egy félórával vagy órával előbb még individuális hősi cselekedet volt — egy bátor felállás az íróasztal mellett, a szerszám tüntető lehelyezése a munkapadra —, az most már kollektív lelkesedéssé változott, s ellenállhatatlanul ragadott magával ezreket, tízezreket. Buda és Pest egyetemeinek ifjúsága két célpont felé igyekezett. A pesti oldalon a Petőfiszobor, a budai oldalon a Bem-szobor volt az irány. Két szabadsághős. És az ország, amely több mint egy évtizede elvesztette nemzeti függetlenségét, s amelyen egy emberszabású ideológia diktatórikus uralma terpeszkedett, a lelkek gátszakadásának ebben a pillanatában az ország már ettől a két névtől megrészegült. Szent részegség volt, olyan történelmi lelkiállapot, amely egy században csak egyszer születik. Már nemcsak a diákság masírozott. Villamoskalauzok leállították kocsijaikat, s ők is, utasaik is csatlakoztak a menethez. Villamosok lépcsőjéről fiatal lányok szórták a röpcédulát az emberek közé, a 14, a 16, a 20 vagy 22 pontos követelések szövegét. A vonuló tömegben jtt-ott kigöngyölték és magasba tartották a piros-fehér-zöld zászlót, s az évtizedes vörös zászlós, sarló-kalapácsos lobogók után a trikolór puszta látványa mérhetetlen lelkesedést váltott ki. A zászló, a zászló! Minden népfelkelés varázsos jelvénye most is döntő szerepet játszott. Mert ahogy haladt a menet a szobrok felé, egyszercsak, a tisztjelöltek iskolája előtt haladva csaknem hihetetlen látvány tárul eléjük. A leendő tisztek laktanyájának egyik ablakából kibukkan egy nemzetiszínű lobogó, s a közepén, a gyűlölt szovjet mintájú címer helyén most hatalmas, kör alakú lyuk tátong. Szinte megelevenedett az emberek előtt a kép, amint a honvédség tagjai ollót vesznek kezükbe, kityirbálják a szovjet felségjelvényt, eltávolítják a magyar zászlóról az idegen emblémát, mintha rákos daganatot operáltak volna ki a nemzet testéből ezzel az aktussal — s a tömeget mérhetetlen öröm járja át, mert látja, hogy a katonaság rokonszenvez vele. „Velünk a honvédség, mellettünk a tisztek!” — hangzik fel ezen a napon már másodszor a fiatalok üdvrivalgása. Hasonló jelenetekre kerül sor a Bemtaszárnya közelében. Ott egy elit alakulat tadyázik, s annak katonái is fraternizálnak a tüntetőkkel. A tömegben ekkor felhangzik s futótűzként terjed tovább az évtizede lefojtva lappangó, de ki nem mondott, visszafojtott követelés: „Menjenek ki az oroszok! Legyen vége tiár! Legyen béke már!” Pillanatok alatt megszületik a legtömörebb fogalmazás, s akkor újra és újra kórusban hangzik az óhaj és a sóhaj: „Ruszki haza! Ruszki haza!” Halad és dagad a tömeg, amerre vonul, kinyílnak az ablakok, s egyre több házra tűzik ki a háromszínű lobogót. És immáron mindegyiken ott a lyuk, amely szimbólum lesz, egy kezdődő népfelkelés legjellegzetesebb szimbóluma: a kioperált pestis, az eltávolított rész. Az emeletek magasából virágokat szórnak a tüntetőkre. A boltok, tiszta rokonszenvből, sorra bezárnak, nincs vétel, nincs eladás, nincs üzlet ezekben mai megelevenítése. A könyv azonban „in medias res", az 1956 októberi eseményekkel kezdődik. Az alább közölt szemelvény a műegyetem diákjainak gyülekezését és tilalom ellenére is lebonyolított felvonulását ábrázolja, a Petőfit és Bem-szobor előtti eseményeket, a Parlamentnél összesereglett tömeg vágyait, Nagy Imre szereplését, a Sztálin-szobor ledöntését, a rádió kezdődő ostromát. S a szerző, kitűnő ötlettel, elmondja azt is, hogy amíg a budapesti nép készült a hősi küzdelemre , mi történt akkor, aznap itt, Amerikában, az órákban, aki csak teheti, velük tart, a felvonulókkal. Csodás átalakulások történtek ezekben az órákban. Aki tíz év óta opportunista volt, az most nem gondol a következményekre. Aki tíz évig sínylődött börtönben mint politikai fogoly, most nem retten meg esetleges új cella lehetőségétől. Aki tíz évig kommunista volt, nem érti, hogy lehetett az. Aki évtizeden át még tollal is szolgálta a diktatúrát, most, ott a menetben haladva érzi, hogy soha ilyen nagyszerű élményben nem volt része. „Mikor ott meneteltem a tömeggel a budai rakparton, a Bem-szobor felé — hangzik az őszinte vallomás —, már tudtam, hogy forradalom van... Még soha életemben olyan »sodrást« nem éreztem.” Őt is, mint ezreket, fojtott ujjongás fogja el: „Ilyen elemi erőnek senki sem állhat ellen.” De mégis vannak, akik ellenállnak az elemi erőnek. Amíg a tisztítótűzben átformálódó kommunista publicista a Duna egyik partján így gondolkodik, a másik parton, a Petőfi-szobor közelében zavaró incidens támad. Az egyik mellékutcából újabb csoport bukkan ki — vörös, kommunista zászlókkel. Ők is „diákok”, a Marx—Lenin Intézet növendékei, a marxizmusleninizmus megtestesülései. Beneveznek a felvonulásba, s a maguk szája íze szerint akarják manipulálni. De zászlóik puszta látványa s jelszavaik vonalas jellege felháborítja a nemzeti szabadság eszméitől áthatott többi diákot. Hangos helytelenítés moraja zúg fel a vörös zászlók láttán, néhány veszélyes pillanatig úgy tűnik, hogy ölre mennek, verekedésre kerül sor. De megmutatkozik, hogy a vörös zászlónak nincs többé varázsa, és a marxi-lenini fiatalok, mint törpe minoritás, csakhamar elnémulnak, és el- feledve (vagy megtagadva) a pártindulót, az Internacionálét, ők is bekapcsolódnak e nagy nap, a csodák napja ősi dallamába, ők is fújják a lelkes tömeggel — a Marseillaise-t .. Már majdnem három óra, amikor a Petőfiszobornál megkezdődik a szabadság első szertartása. Egy fiatal, népszerű színész, Sinkovits Imre művészete csúcspontján s a nemzeti extázis mámoros hangulatában elszavalja Petőfi versét, elmondja a gyújtó szavakat: „Talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most, vagy soha!” Utána felolvassa az egyetemisták pontjait, s mindenki érzi e követelések, kívánságok, egy évtizeden át elnyomott vágyak teljesítésének ellenállhatatlan parancsát: most, vagy soha! Ha most nem, akkor sohasem. Ebben a hangulatban már nem lehet átütő sikere annak, amit az írószövetség nevében kísérel meg az ország egyik legismertebb írója, Veres Péter, volt miniszter. Már nincs ereje, mindenki érzi, nincs ereje (mert késő) a fiftyfifty kínálgatásnak. A Petőfi-szobortól a budai Bem-szoborhoz vonulnak a diákok, s csatlakoznak a budai oldal tüntetőihez. Ott, a lengyel generális szobránál, a lengyel követség épülete előtt az elmúlt hét lengyel sikereihez gratulál a magyar főváros népe. Ott szólal fel Veres Péter. Amit mond, az nagyrészt tartalmazza a diákok követelését, s a tömegben elvegyült tisztnövendékek is, a Petőfi Katonai Akadémia diákjai éppúgy, mint más főiskolások, itt ott helyeselnek is. Lelkesednek, mikor a szónok „független nemzeti politikát” követel, de kissé értetlenkednek, sőt: gyanakszanak, mikor a szónok ehhez hozzáteszi: „a szocializmus alapján”. Lelkesednek, mikor az öreg író a megalázó bérviszonyokról s a társadalombiztosítás gyalázatos állapotáról beszél, vagy a parasztpolitika viszszásságairól, de meghökkennek, amikor arra szólít fel, hogy lépjenek fel „ellenforradalmi kísérletekkel” szemben. Helyeslik, mikor Veres azt kívánja, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök. A tömeg egyik része ujjong, a másik része gyanakszik. Veres Péter keveri a meggyűlölt rezsim fogalmait a szabadság eszméivel, s ez gyanús. Nincs gyanakvóbb individuum, mint a tömeggé alakult individuumok összessége, nincs féltőbb és gyanakvóbb lélek a forradalomra készülő lelkeknél. Akik ott állnak a Bem-szobornál, még nem is tudják, hogy forradalmat csinálnak, de azt ösztönösen érzik, hogy forradalmakat lehet leverni, de nem lehet kijátszani. És valahogy sértő, idegesítő és gyanús a hatalmat reprezentáló ősz író gyanúsítása az „ellenforradalommal”... Ami a Petőfi- és Bem-szobornál történt ezen a napon, az örömöt hozott, de az örömbe egy kis ürömöt is vegyített, Veres Péter több félmondata disszonánsan hatott. Főleg pedig kérdések özönét nyitotta meg a szívekben és a fejekben. A nép szólt — mi lesz a válasz? Szóljon a hatalom, kérjük a feleletet, várjuk a döntést. Milyen felelet, milyen döntés? — ezt tán senki sem tudta pontosan megfogalmazni, de mindenki érezte, hogy a hatalomnak, a diktatúrának el kell fogadnia, jóvá kell hagynia a mai nap szabadságvívmányait — a lyukas zászlókat, a nemzetiszínű lobogókat szentesíteni kell. A kommunista író is, aki aki ott a tömegben menetelve érezte a „sodrást”, folytatta önvallomását maga előtt: „Jóllehet a nemzetieskedés nem volt kenyerem, a megszaggatott háromszínű lobogó látványa engem is feltüzelt, s valami felemelő nagy kárörömet éreztem az oroszokkal szemben: no, most végre megkaptátok!” Ha így gondolkodott a pártember, hogyan gondolkodhattak és érezhették ezen a napon azok a milliók, melyeknek egyike ezt jegyezte fel ezekben az órákban: „A párt a mi szemünkben vérszomjas vadállat volt, csak arra jó, hogy amúgy is nehéz életünket még jobban megnehezítse.” A Bem-szobornál is, mint a Petőfiénél, elszavalják — itt egy diák — a „Talpra magyar!”-t, s valaki rázendít az évszázados nemzeti imádság fájdalmas-bús, panaszkodó és reménykedő dallamára. Felhangzik a magyar himnusz, amelyet a diktatúra hosszú éveken át elűzött, tiltott, vagy éppen csak hogy néha megtűrt. Más nép himnusza pattogó induló, vagy sodró, vagy méltóságos zene — a magyar nemzeti himnusz valóságos oratórium, könyörgő imádság: Isten, áldd meg a magyart... Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel. A magyarság ekkor több mint egy évtizede küszködött az orosz megszállással, s most, ebben az órák alatt megszületett fennkölt, szublimált lelkiállapotban úgy érezte, szüksége van az Úr védő karjára. Valaki később úgy jellemezte ezt a napot, azt tartotta a legjellemzőbb külső jegyének, hogy az utcán ismeretlen emberek egymás nyakába borultak, ölelték és csókolták egymást, majd, ha megláttak egy nemzetiszínű zászlót, vigyázzba merevedtek, és átszellemülten, szép arccal elkezdték énekelni a Himnuszt. . . Ez az emelkedő nemzet tehát válaszra várt. Kitől? A kormánytól. A kormány ekkor a Dunaparti gótikus palota, a Parlament falai között székelt. A Bem-szobornál valaki kiadta a jelszót: Gyerünk a Parlamenthez! Ekkor már több hivatalban, gyárban, üzemben befejeződött a munka, így még több ember sereglett az utcákra, és mintegy dróttalan távírón mindenki megtudta, rádió nem beszélt róla, de mindenki értesült arról, hogy irány a Parlament, a következő lépés: a hatalom felelete. (FOLYTATJUK) Lengyelzstápt tetess óvja? (Folytatás az 1. oldalról) vagy ahogy a püspöki nyilatkozat az Egyház nyelvén mondja: „Pacta sunt servanda.” A Párizsban megjelenő Kultúra című lengyel emigráns folyóirat vatikáni levelezője, Dominik Morawski egy, a francia hírszolgálati irodának, az AFP-nek adott nyilatkozatában elmondotta,, hogy a gdanski gyárban folyó tárgyaláskon a ZNAK nevű katolikus mozgalom három tagja is részt vett, olyanok, akik II. János Pál pápához is közel állnak. A független szakszervezetek kidolgozásában jelentékeny szerepet játszottak a katolikus intellektuelek. Az Egyház és vezetői tehát a fejlemények minden fázisában aggódva, őrködve, szeretettel és szolidaritással álltak a nemzeti törekvések mögött, állnak ma is, mert, mint az idézett Morawski mondja, Lengyelország feje felett még mindig ott lebeg a szovjet veszély. Pedig a lengyel nép csupán alapvető emberi jogokért emelt szót, mint emelkedő nemzet. E jogokat klasszikus szépséggel felsorolta a püspöki nyilatkozat is: vallásszabadság, véleményszabadság, a kenyérhez való jog, a tisztességes bér, a szakszervezeti és szervezkedési szabadság, s az egész nemzet erkölcsi és társadalmi megújulása. Mindez cél és remény, és talán Lengyelországot Isten óvja. Új könyvesemény! Megjelent! Kapható! CSONKA EMIL A fCSTSíkiKS ofcnymzó serffede 1945-1956 A szerző az 1981-ben esedékes 25. évfordulóra írta e nagyszabású munkát, de már most elkészült, a 24. évfordulóra, a 25. évforduló nyitányára. A könyv alaptétele: a forradalom 1956. október 23-án robbant ki, de jóval korábban kezdődött, valójában akkor, amikor az első szovjet katona átlépte a Kárpátok gerincét, és nyomában megjelent az első moszkovita agitátor. Ennek az alaptételnek megfelelően a könyv feldolgozza a megelőző 12 év forradalmat felidéző történéseit. 1945-ben egy szabad választáson a magyar nép 83 százaléka nem szavazott a kommunistákra, mégis, a 17 százalékos kisebbség erőszakosan magához ragadta a hatalmat. Ennek az erőszaknak a történetét írja meg ez a könyv: a pártok likvidálását, a különféle pereket és a társadalom szétmorzsolását. Az összeesküvési per, a Mindszenty-per és a Rajk-per részletes történetével szolgál, leírja a parasztság kálváriáját, a munkásság kizsigerelését, az értelmiség deportálását, a vallásüldözést, a kulturális élet elsekélyesítését, a rendőrállam módszereit, a szovjet kizsákmányolást. A politika rémdrámák s a diktatúra rémuralma jól dokumentált, adatokban gazdag fejezetekben kerül elénk, automatikusan meggyőz arról, hogy a forradalom elkerülhetetlen volt. Az 1953-as új szakasz, a Petőfi Kör ténykedése, Rákos bukása és a forradalom nyitánya után elmondja a világtörténelmi esemény lefolyását: napról napra, szinte óráról órára haladva, világos tagolással, alaposan és tömören ábrázolja a harc hősiességét, a győzelem mámorát, a leverés perfidségét. A szerző megvizsgálja a nemzetközi összefüggéseket, s izgató kérdésekre keresi a választ. Hogy alakult volna a belső magyar élet, ha a forradalmat nem nyomják el? Milyen eredményt hozott volna egy szabad választás? Mi lett volna Mindszenty és Nagy Imre szerepe? Mi váltotta ki a második szovjet intervenciót? Világháború lett volna-e abból, ha Amerika megsegíti a magyar forradalmat? Csonka Emil könyve hiteles történészi mű, izgalmas olvasmány, hézagpótló munka, a forradalom kézikönyve, a 20. századi magyar történelem 12 évének drámai megelevenítése. A könyv ára: 39,80 DM, vagy 19,80 USA dollár, plusz portó. Fizethető csekkel, money orderrel, postautalvánnyal. Megrendelhető a szerző címén: dr. Emil Csonka, Elektrastr. 58, D-8000 München 81, BRD, West Germany.