Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1982 (89. évfolyam, 1-50. szám)
1982-05-23 / 20. szám
. oldal KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Nyílt levél dr. Emanuel Böhm úrhoz, a Svetovo Kongres Slovákov alelnökéhez (Kanada) sxsxsx»oo<s<&aooaooooooooooooooooa>oo«>aa<iioo<aoo<i><M<Bo®axixiKS)(S>®®<i>®<i>®<ixix3xixiKi>®<a«>o®<9<!>®<ixi>®®<3 Igen Tisztelt Alelnök Úr! Olvastam a Bulletin 50. számában az ön elmélkedését, amelyet dr. Kostya Sándornak a pánszlávizmussal kapcsolatban elmondott előadásához fűzött. Cikkében ön magyarul idézi, majd szlovákra fordítja dr. Kostya Sándor előadásának egy részét. Eszerint az előadó többek között ezeket mondotta volna: „Azért nekünk magyaroknak, itt külföldön és odahaza Magyarországon, nem a bolsevizmus ellen, hanem a pánszlávizmus ellen kell harcolnunk. A mai napokban a legjobb harcosa odahaza Magyarországon, a pánszlávizmus ellen a legnagyobb kommunista író, Illyés Gyula." E sorok írója nem volt jelen az előadáson. Ezért — bár a második mondat szófűzése magyartalan — nem vitatja azt, hogy elhangzott-e ilyen formában a nyilatkozat vagy sem. A rend kedvéért azonban le kell szögeznünk, hogy akár elhangzott az, akár nem, felette oktalannak ítéljük, és magyar szempontból nem azonosítjuk magunkat ezzel a nyilatkozattal. Elsőben is, mert ellentmondó fogalomzavarról van szó. A bolsevizmus és a manapság pán-orosz tógában jelentkező „pánszlávizmus” egy és ugyanaz. A bolsevizmus eszköz a pán-orosz célkitűzések szolgálatában. Következésképpen, aki nem akar harcolni a bolsevizmus ellen, az leteszi a fegyvert a vélt vagy létező pán-orosz törekvések előtt is. Másodszor pedig nagyfokú tájékozatlanság azt állítani, hogy Illyés Gyula „kommunista” író. Akinek volt szíve megírni és volt bátorsága odahaza publikálni az Egy mondat a zsarnokságról című verset, az nem lehet kommunista. Illyés Gyula egyik legnagyobb élő magyar írónk, de azért, mert Magyarországon él, még nem kommunista. Ami magát a témát, jelesen a pánszlávizmus dolgát illeti, ezzel Ön, sajnálatos módon, alig foglalkozik. Pedig érdekes lett volna megismerni az „audiatur et altera pars” elv alapján egy szláv nép képviselőjének a részletekbe és lényegbe menő véleményét ezzel a forgalomban levő problémával kapcsolatban. Ön fölényesen bagatellizálta a pánszláv ügyet, rámutatva a lengyel—orosz ellentétre, és példának említette a jugoszláv magatartást is, amely megvétózta a szovjetorosz kommandó alatt álló szláv blokkhoz való csatlakozást. Ebben önnek kétségtelenül igaza van. Abban viszont aligha van igaza, hogy a fenti példákra hivatkozva nevetségesnek minősíti, ha valaki manapság pánszláv törekvésekről beszél. Ha nem létezik pánszláv eszmeáramlat, akkor vajon miért történt, hogy az ön vezetése alatt álló SKS, az 1981 júniusában nyitott ajtók mellett megtartott „közép-európai kongresszusa” után, zárt ajtók mögött egy másik kongreszszust is tartott, amelyen kizárólag a szláv népek képviselői vettek részt, és amelynek tárgyalásairól a szlovák sajtó nem tájékoztatta a nyilvánosságot? Pedig, a kiszivárgott hírek szerint igen érdekes ügyeket tárgyaltak. Azután miért van az hogy ahol a nagy szláv testvér, a szovjetorosz terjeszkedés megveti a lábát — akár szláv, akár nem szláv területen —, ott azon nyomban fokozott erőszakkal kötelezővé teszik az orosz nyelv tanutását, a vallások üldözését, a szovjetorosz „kultúra” vívmányainak az agyakba sulykolását, a leplezetlen „oroszosítást”? Feltételezem, hogy tudomása van alelnök úrnak az 1941. augusztus 14- én Moszkvában megtartott pánszláv kongresszusról, mely Gundorov orosz generális elnöklete alatt és Moszkva székhellyel életre hívta a Pánszláv Komitét, ami nem más, mint a pánszláv eszme reaktiválása. Vajon a 19. század romantikus pánszláv eszmeszüleményei után nem állunk- e szemben manapság a 20. században a „realisztikus” formákban jelentkező, immár pán-orosz törekvésekkel? Vajon Palacky, Ján Kollár, Safarik, Gaj és a többi romantikus lélek által felidézett pánszláv ideál nincsen-e átalakulóban az orosz kancsuka segítségével olyan „reális” geopolitikai egység megvalósításának az igényével, amelyben majd valóban megvalósul a nagy szláv eszme, mert mindenki — akár más szláv, akár nem szláv országlakos — oroszul fog beszélni? Lám, a szlovák nép a magyarokkal való együttélés során 1000 évig zavartalanul megőrizhette nyelvét és népi sajátságát, sokasodott és gyarapodott, hogy amikor eljött az ideje, megindulhasson a nemzetté érés fejlődésének az útján. Ha — Isten ne adja, bár a veszély nem lebecsülendő — a pánszlávból pán-oroszszá alakult eszme betörné Szlovákiát a szovjetorosz birodalom tagállamai közé, vajon 150 év múltán lesz-e valaki, aki szlovákul fog szólni a Kárpátok alatt? Mi sem természetesebb, hogy egy nem szláv nép, mint a magyar, amely a saját bőrén érzi, nemcsak az oroszosítás tényét, hanem a környező kis szláv népek brutális szlávosító politikáját is (remélem, egyetért velem, alelnök úr, hogy az 1945—48 közötti évek és az 1968 utáni szlovák kurzus magatartására nem túlzás a „brutális” kifejezés), sokkal érzékenyebb szeizmográffal érzi az európai népeket fenyegető veszedelmet „ma”, mint ahogyan a kisebb szláv népek fogják érzékelni a pánszlávból pán-orosszá vedlett problémát „holnapután”, mikor már késő lesz. De az is lehet, hogy a kisebb szláv népek szívesen látják az orosz tengerbe való beolvadást, akkor viszont igaza van Kostya Sándornak, ha pánszláv problémáról beszél. Látja, alelnök úr, ha ön avatott tollal foglalkozott volna, pro vagy kontra alapon ezekkel a kérdésekkel, akkor igen hasznos szolgálatot tett volna a pánszlávizmus problémakörének a tárgyilagos megvilágítására. Ön azonban a pánszláv „ügy” kézlegyintéssel való leintése után főleg azzal foglalkozott hosszú írásában, hogy egyrészt személy szerint kifigurázza és nevetségessé tegye dr. Kostya Sándort olyan gyerekesen ható sztorikkal, amelyek - ne vegye rossznéven - nem méltók egy nagy szervezet vezetőjéhez, másrészt megragadta az alkalmat, hogy a jól ismert közhelyek ismétlésével riadót doboljon a magyar revizionizmus és irredenta veszély ellen, melynek ön szerint nyilván az a célja, hogy a magyar kisebbségekkel együtt visszakerüljenek Magyarországhoz a hajdani területek, más nemzetiségű lakosaikkal együtt, mert — idézem önt: — „Úgy látszik szükségük van (ti. a magyaroknak, szerk.) új Petrovicsok és Hruzok új «szláv« vérátömlesztésére.” E sorok írója nem védőügyvédje dr. Kostya Sándornak. Amint az ön írásából kitűnik. Önök személyesen ismerik egymást: intézzék el az ön ízetlen csipkelődését egymás között. De engedje meg, hogy sine ira et studio reflektáljak az ön „vérátömlesztési” elméletére. Ad vocem pánszlávizmus ön hivatkozott Petőfi Sándorra, akinek a géniuszát nagyon szépen és tárgyilagosan méltatta, mondván, ha Petőfi történetesen németül verselt volna, akkor helyét ma a világirodalomban Goethe és Schiller mellett emlegetnék. Ezután nyomban ismertette a közismert tényt, hogy Petőfi szülei a rác származású Petrovics és a szlovák származású Maria Hruz voltak. „Takéto stí tie slovenské osudy”, írja Ön szomorú lemondással: „ilyen a szlovák sors”, amivel nyilván azt akarta kifejezni, hogy lám, a magyarok a szlovák vérből kapott dicsőséggel büszkélkednek, és közben berzenkednek a pánszlávizmus ellen. Aztán ráduplázott erre a tételre a szláv származású esztergomi érsekek és magyar püspökök felsorolásával. Megemlíti Csernoch Jánost, Prohászka Ottokárt, Rudnay Sándort (de kifelejtette Serédi Jusztiniánt), akik szláv származásúak voltak, kivéve Rudnayt, aki a névelemzés szerint magyar származású volt, de szlováknak vallotta magát. Ami már most Petőfi származását illeti, ez köztudott közhely. Hogy miért lett magyar költő a szlovák Hruz Mária fia, azt ő maga írja meg: „Ha nem születtem volna is magyarnak, — E néphez állanék ezennel én ...” — Köztudomású az is, hogy senki a világon nem kényszerítette Petőfit, hogy magyarnak vallja magát. Éppen úgy, amint senki sem kényszerítette a magyar nemes Országh Pált, hogy Pavol Hviezdoslav néven a szlovákok egyik legnagyobb költője legyen. Hviezdoslavot, a Hájniková arena, és számtalan más költemény szerzőjét, mint szlovák költőt, a Kisfaludy Társaság kitüntette azzal, hogy 1912-ben tagjai sorába választotta, amit Önök, szlovákok azzal viszonoztak, hogy 1920- ban megcsonkították Petőfi szobrát Pozsonyban. Mi az ön véleménye erről? A nagy kiterjedésű esztergomi főegyházmegye területén jelentékeny számú szlovák országlakos is élt. „Uhorsko” urainak a soviniszta utálkozástól mentes és humanista magatartását igazolja, hogy figyelemmel voltak erre a tényre, amikor az esztergomi érseki székbe gyakran szlovák származású főpapot neveztek ki. Hogy mi köze ennek a pánszlávizmushoz és a szláv „vérátömlesztéshez” a magyar kultúrába, azt ép ésszel felfogni több mint nehéz. Prohászka Ottokár, Székesfehérvár püspöke, névelemzés szerint cseh származású volt. Éppen úgy meggyőződéssel és öntudattal vallotta magát magyarnak, mint Petőfi. Ezt nehezményezni vagy helyeselni nem illik sem Önnek, sem nekem, mert a nemzeti hovatartozás megvallása minden embernek szuverén magánügye és elvitathatatlan joga, amit a „Blut und Boden” torz elmélete alapján bolygatni senkinek sem áll jogában. Mert a nemzeti hovatartozás a lélek kérdése, és nem materialista ügy. Az igazság az, alelnök úr, hogy 10 évszázad együttélése során, a dolgok természetes rendje szerint állandóan adtunk egymásnak és kaptunk egymástól. Nézzük csak a helyzetet itt, a hazától elszakadt diaszpórában, ami keresztmetszete az otthoni helyzetnek. Találomra felcsapom az Önök Jednota című hetilapjának 1980. december 31-i számát, ahol az „Új tagok” rovatban ezeket a magyar származású neveket lehet olvasni: Szügye Michael, Nagy Sandra, Szügye Elizabeth, Bálint John, Bicsey James, Kovách Stephen, Bálint Elizabeth, Lukács Paul, Nagy Michael, Bálint Norbert, Szapa Norma, Korhely Kathleen, Varga Jeffery, Mester Joseph, Varga Lisa, Liptay Christine, Buday Dorenc, Forgách Elisabeth, Újlaky Albert, Vidra Mary. A müncheni Horizont című szlovák folyóirat 1981. évi 516. számában azt olvashatjuk, hogy a sajtóalapra többek között a következők is adakoztak: dr. Török Juraj, Béres Milán, dr. Meskó Zoltán. Az önálló Szlovákia államtanácsában helyet foglalt mint szlovák képviselő dr. Ravasz Viktor és Pöstényi prelátus, a Szent Adalbert Egyesület igazgatója. Hadd említsem meg a sok közül, kapásból Istók szlovák tábornokot és dr. Ravasz Árpádot is. Ezeknek az emberi értéke az ön által képviselt névelemzési elmélet alapján magyar „vérátömlesztéssel” került a szlovák közéletbe. Ám nézzen Ön körül az SKS legközelebbi elnöki ülésén: tudomásom szerint három nem szláv nevű alelnököt fog maga körül látni, és a főtitkár neve is magyar származásra utal. Bizonyára ismeri Ön Emanuel Kvassayt is, aki szintén magyar nemesi „transfuzióval” lett szlovákká. Egy percre sem vonom kétségbe az ön szlovák öntudatát, de az ön névelemzési módszere alapján nem vagyok meggyőződve arról, hogy az ön ősei ott vitézkedtek volna Pribina herceg táborában, mikor a morva Mojmir elüldözte őt Nyitra környékéről. De nehogy személyeskedésnek vélje ezt a megjegyzést, készségesen közlöm önnel, hogy az én őseim sem Árpáddal érkeztek a Kárpát-medencébe. Őseim magyar „vérvonala” a 15. században ismeretlenségbe vész el. Ámde azóta számos germán, lengyel, svéd, sőt szlovák „vérátömlesztés” is került a családomba. Felette csodálkoznék azonban, ha ezen az alapon valaki „reszlovakizálásra" méltónak ítélne. Mint bizonyára ön sem helyeselné, ha germán csengésű neve alapján valaki bolygatná az ön szlovákságát. Petőfi és Prohászka Ottokár sem örülnének ennek, ha élnének. Bertrand Auerbach profeszszor, bécsi etnológus szerint Közép-Európában a szlovákok asszimiláló ereje a legerősebb. Auerbach szerint se szerb, se száma azoknak a fejlettebb civilizációjú német-, magyar- és cseh-huszita, főleg városi közösségeknek, amelyeket a szlovákok rövid idő alatt magukba olvasztva, teljesen elszlovákosítottak. Mindent egybevetve az a benyomásom, hogy a történelmi tények néprajzi vonatkozásait is figyelembe véve, a szlovák közélet hangadóinak nagyon mértéktartóan kellene foglalkoznak a szlovák „véradományozás” elméletével, nehogy fejükre olvassák a közmondást, hogy „aki üvegházban ül, ne dobálózzék kövekkel”! Mert a tények tárgyilagos vizsgálata során hamar kiderül, hogy a szlovákok sokkal nagyobb mértékben kaptak „vérátömlesztést” szomszédaiktól, mint amennyit ezeknek adtak. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem, mert befejezésül ide kívánkozik Masaryk Tamás egy mondása 1908-ból: „A nemzetiségi veszekedésnek hamar vége lenne, ha nem lennének emberek, akik ebből élnek.” (Heinrich Benedikt: Die Monarchie des Hauses Habsburg, 155. oldal.) Maradok alelnök úr iránt tiszteletem nyilvánításával, dr. Mailáth István írja dr. Szépe László, dr. ÚTITÁRS ILYENEK AZ EMBEREK Az élet kellemes lehetne, ha csak saját magunk és a Teremtő ügyeit, viszonyát kellene rendeznünk. Könnyű lenne, ha csak magunk szerint lehetne elintézni mindent. Istennel békében lehetne megtenni. A valóság azonban az, hogy emberek közé vagyunk ékelve, és minden kívánságunk, szavunk és tettünk összekuszálódik a körülöttünk levő emberek vágyaival és tetteivel. S nagyon gyakran azoknak a céljai és cselekedetei nagyon is keresztezik a mi utainkat. Lelki nyugalmunk, boldogságunk szempontjából nagyon fontos kérdés az, hogyan látjuk a körülöttünk élő embereket, és hogyan illeszkedünk hozzájuk? Mert az emberek nagyon különfélék. Jézus szenvedésének egyik megrázó jelenete, amikor Pilátus a tövissel koronázottat az üvöltöző nép elé állítja, és rámutat: Ecce homo! íme az ember! Ezzel próbálta menteni őt a halálos ítélettől. De a nép nem fogadta el. — Élethűen mutatja meg ezt a jelenetet Munkácsy világhírű festményében. Ez a jelenet, ez a figyelmeztetés szól minden embernek, nekünk is. íme az emberek! Úgy kellene elfogadnunk őket, ahogyan vannak, úgy kellene megértenünk őket, amilyenek. Jézust nem fogadták el mint megváltó Istent, és úgy sem fogadták el mint szenvedő embert. Mi is gyakran abba az üvöltöző tömegbe tartozunk, amikor nem értjük meg egymást, s nem fogadjuk be szeretetünkbe az embereket úgy, ahogyan vannak. Igaz, kellemesebb mindig a szépet, a jót nézni és keresni, kényelmesebb mindig a kedves, vonzó emberekkel barátkozni, de tudnunk kell, hogy nemcsak jó és kellemes emberek vannak, hanem hibázó, modortalan és hálátlan emberek is. — Hogyan bánjunk velük? Itt van előttünk egy anya. Megmondhatnánk a nevét is, de ő nem egyedüli példa. Talán rád, vagy valamelyik ismerősödre is ráillik... Fiatalságát, egészségét, nappalait és éjszakáit nagyban gyermekének, egyetlen lányának áldozta fel. Táplálta, ápolta, oktatta és óvta őt. Csak jót akart neki. Nem is volt hiba köztük addig, amíg jött a serdülőkor, és a lány belegabalyodott egy könnyelmű, haszontalan fiúba. Hiába mondta az anya, hogy ez nem megfelelő életpár neki, a lány vak maradt, és hozzáment. Aztán jöttek a bajok, veszekedések, elváltak. Az anya megint segíteni akart, de hiába, a lány egyik rossz lépést a másik után követte el. Goromba is volt anyjával, kiszipolyozta az utolsó fillérig, aztán magára hagyta . .. Az anya vár, remél, és továbbra is segítené. Meddig? Amíg él, mert szereti, mert gyermeke. — Ilyen gyermek is van, s ha ilyen a gyermek, akkor szűnjön meg a szeretet iránta? Arizonában megismerkedtem egy amerikai házaspárral. Mindkettő özvegy volt előzőleg, amikor összeházasodtak, mindegyik 2—2 gyermekkel. Szerették, becsülték egymást, egyik sem volt mostoha a másik gyerekei iránt. Boldogan éltek hosszú éveken át. Aztán elérkezett az idő, amikor már illik végrendelkezni. Megegyezhettek volna békésen, mert gazdagok voltak, mindegyik gyereknek jutott volna bőven. De az asszonyba beférkőzött a kételkedés, hogy ha ő előbb halna meg, a férje talán megváltoztatná a végrendeletet, s így az ő gyerekei károsulnának. Egyik nap hirtelen bejelenti, hogy válik a férjétől, s követeli mindennek a felét, azonnal. Pokol lett a boldog élet, s a nagy birtokot elkótyavetyélték. Ilyenek az emberek! Azt jelenti ez, hogy férj és feleség ne szeressék egymást, és ne bízzanak egymásban? Az egyik városban két magyar szomszéd élt nagy barátságban. Aztán az egyiknek kezdett nagyon jól menni az üzlet, és büszkén mondogatta, hogy már gyűjti az első milliót. Tüske volt ez a másiknak, s nem kellett hozzá hosszú idő, irigykedő ellenfelek lettek. Saját életünkben is gyakran tapasztalhatjuk, hogy amíg jól megy sorunk, s bőven van vacsorákra, jó borra, addig van sok barátunk, de amint bajba jutunk, nagyon magunkra maradunk. Ilyenek az emberek! Azt jelenti ez, hogy többé ne is legyen már barátunk? Lelkipásztorok sok példát tudnának mondani arra, hogy még a jó szándékot is hogyan magyarázzák félre az emberek. Persze fordítva is állhat ez. Ha a pap sorra látogatja híveit, azt mondják rá, sokat csavarog, sosincs otthon; ha pedig nem látogatja őket, azt mondják, nem törődik híveivel. — Ilyenek az emberek, és ilyen lehet a pap is. Azt jelenti ez, hogy hagyjunk abba minden közös munkát? Az emberek iyenek és olyanok is. Ezt tudnunk kell, és az embereket úgy kell elfogadnunk, amilyenek. Hogy vannak rossz emberek, az nem jogosít fel minket arra, hogy emberkerülők, embergyűlölők legyünk. Lelki békénkhez, nyugodt világnézetünkhöz szükséges, hogy beleilleszkedjünk az emberek közé, akár ilyenek azok, akár olyanok. Nyilatkozat Esetleges félreértések elkerülése végett az Amerikai Magyar Szövetség és az Erdélyi Világszövetség hivatalosan közli, hogy a két szövetség, mint a múltban, úgy a jövőben is támogatni fogja egymást a magyarságmentő és a magyarságot segítő munkában. dr. Nádas János dr. Irányi László főtitkár országos elnök az EVSZ részéről az AMSZ részéről 1982. május 23. ÉRTESÍTÉS Az Észak-amerikai Ciszterci Diákszövetség ez évi találkozóját és közgyűlését Torontóban rendezi 1982. június 12-én és 13-án. A találkozón jelen lesz az irvingi (Texas) rendházból dr. Csizmazia Placid, volt budai gimnáziumi tanár is. Kérünk minden volt ciszterci diákot, hogy vegyen részt ezen az ünnepélyes találkozón! Érdeklődés és jelentkezés Várfi István címén: 59 Carl Shepway, North York—Willowdale, Ont., Canada, M2J 1X3, vagy telefonon: (416) 494—1766. Szeretettel hívunk és várunk különböző szerzetesrendi gimnáziumokban végzett diáktársakat is.