Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1982 (89. évfolyam, 1-50. szám)
1982-03-07 / 9. szám
““CAGO ILLOOGI” E atoltkuö ilagparok Vasárnapja A magyarság legnagyobb katolikus hetilapja Egyes szám ára: 45 cent 1982. március 7 KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: P.O. Box 2464 Youngstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291-640) The world's largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 45 cents March 7,1982 89. évfolyam 9. szám Catholic Hungarians’ Sunday Volume 89, No. 9 HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR: Aki szellemben gyávul, KORTÁRSAIT ÁRULJA EL - MIÉRT EMIGRÁLTAM MAGYARORSZÁGRÓL? - Hajnal László Gábor 33 éves fiatal író, költő és szociográfus, az otthon betiltott lakiteleki Fiatal Írók József Attila Körének tagja politikai menekültként a közelmúltban hagyta el Magyarországot. Jelenleg egy nyugat-németország mikor a repülőgép 1981. június 7-én délelőtt a magasba emelkedett, nagyon magányosnak éreztem magam. A gondtalan turisták tömegében mosolytalanul ülve töprengtem menekülésem miértjén. Az irgalmatlan önvizsgálat nem könnyű, ám néha muszáj mérleget készíteni. Azóta is, a lágerélet unalmas óráiban gyakran gondolkodom azon, hogy az „arctalanná" nyomorított írótársaim voltak-e bátrabbak, mert maradtak, vagy én tettem helyesen, amikor az „önkéntes száműzöttek” sorsát választottam? — De cselekedhettem-e másképp, hiszen kitört belőlem a kreatuális kín legelemibb vágya: szabadon, félelem nélkül élni, s kiordítani a torkomba ragadt mondatgombócokat.★ A hatvanas évek végén, egy társaságban, az 56-os eseményekkel kapcsolatosan idézte valaki a hajdan nagy hírű Ravasz püspököt: „Csókot a sebekre, virágot a sírokra!” Hatalmas katarzist váltott ki bennem, mert egyet sem ismertem a sebesültek közül, nem tudtam merre vannak az elesettek — kivégzettek — sírjai. De ez nem az én vétkem volt. A forradalomról alig beszéltek idősebb barátaim, akkor is misztikus ködbe burkolták. — A tankönyvekben nem említették, más forrásmunkához képtelenség hozzájutni, noha az olvasás joga is hozzá tartozna az emberi szabadsághoz. A húszévesek naívságával kezdtem érdeklődni, verset írtam, felvonulást szerveztem, s 1969 novemberében már rács mögött döbbentem rá, hogy a múlt faggatása nem veszélytelen vállalkozás. Szerencsére az izolált tépelődés nem tartott sokáig. A „felszabadulásnak" hirdetett 25 éves szovjet uralom jubileumán amnesztiát kaptam (egyben rehabilitáltak is), és pár hónap múltán újságíróként dolgozhattam. De nem sokáig! Az országot járva, emberekés menekülttáborban tartózkodik. 1969-ben izgatás címén 4 évre ítélték. Később írásai többek között az Élet és Irodalom, Új Tükör, Alföld, Kritika hasábjain jelennek meg. Számos antológiát szerkesztett és több filmforgatókönyvet írt.kel beszélgetve mindinkább azt tapasztaltam, hogy csupán a külföldiek számára fogalmazott kommünikében van minden a legnagyobb rendben. A figyelmes hazai szemlélődő gyakran csak Potemkin-falakat lát, s nem érti: a párt hogyan hirdetheti olyan tétel győzelmét, amit évtizedek óta képtelen bizonyítani. Mivel a politikai, társadalmi vezetés sorozatos hibáit a zsurnalisztáknak kell megmagyarázni, a problémákat elkenni, 1974-ben kiléptem az újságíró-szövetségből, remélvén, hogy a bűntársi undor a gyógyulás kezdete. Szabadúszó lettem, s őszintén hittem abban, hogy rövidesen más lesz a helyzet, az ország vezetői végre betartják majd a humanitást hirdető magyar alkotmány pontjait, és a demokrácia nem uralmat jelent, hanem az igazság biztosítását, kimondhatóságát. Műfajomul ezért elsősorban a szociográfiát választottam — bár írtam verset, novellát, színdarabot, filmforgatókönyvet is —, a komor tényeket faggattam: miért égnek ki korán a fiatalok, bolyonganak hit és remény nélkül, lesznek alkoholisták, öngyilkosok, idegbetegek. Miként Allen Ginsberg fogalmazta az Üvöltés című versében: „Láttam nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban..." — úgy nekem is fájt minden önpusztító sors, könnyekkel küszködve hallgattam az időbarázdálta arcú, rengetegszer kisemizett, borzalmasan fáradt tekintetű parasztokat, akiket kollektivizálás jelszóval kényszerítettek tsz-be. Esztendőkön át csatáztam szerkesztőkkel, konokul érveltem kihúzott sorokért, nem fogadtam el a publikálhatóság feltételeként: „A negatívumok mellé legalább annyi pozitívum kell, mert a szocialista író feladata a napos oldal bemutatása!” Rengeteg anyagom maradt asztalfiókban, de türelmesen vártam, bizakodtam, hogy a tollforgatók statáriális „elkötelezettsége” nem kedvez hosszú időn át az irodalomnak, hiszen a valósággal nem lehet a végtelenségig tréfálni. A hetvenes évek vége felé aztán valóban fújdogálni kezdett a liberalizmus szele, már nem volt feltétel a fele-fele mérték, napvilágot láthattak az úgynevezett „rázósabb" témák — persze mértékkel —, a fiatal írók közül sokan kaptak ösztöndíjat, mehettek külföldi tanulmányutakra, tucatszám jelentek meg antológiák. Ám igazi alkotói csoportok alig alakultak, mert belénk ivódott a félelem. Generációm feltehetően génjeiben hordozza a gyanakvást, szüleinktől örökölve ezt a tulajdonságot, akik a háború alatt, majd a személyi kultusz éveiben megtanulták: vigyázni kell a szavakra, a nyelv kihágási objektum lehet. — Mi is „téglát” sejtettünk a másikban, besúgónak véltük barátainkat. Vádaskodtunk és vádoltak lettünk! — miközben teljes szívünkből vágyódtunk a vox humanara, az ámítás nélküli beszédre, ám a túlszított bizalmatlanság miatt ez többnyire csupán óhaj maradt. — Nem vettük észre, hogy koncepciózusan a „divide et impera” módszerét alkalmazzák velünk szemben. Fordulópontot a Fiatal írók József Attila Köre szervezésében tartott, sokáig halogatott, majd nagy nehezen engedélyezett lakiteleki találkozó (1979. május 18—19) jelentett, melynek résztvevőit találóan nevezte Tollas Tibor „búvópatak nemzedéknek”. A tanácskozáson én is felszólaltam (beszédemből idéztek a Nemzetőr 1980 februári számában), a fiatal írók felelősségének, bátorságának fontosságát hangsúlyoztam, ,azt, hogy a (kultúr) politikának sikerült teljesen elgyávítani a pályakezdő alkotók többségét a macchiavellista cinizmussal: „Nem tiltunk semmit, de mindent megakadályozunk!” Ennek következményeként tényleg alig akad ebben a generációban szókimondó szociográfus — fényíró —, egyformán tétovázóvá szürkültek, mondataik végére még felkiáltó- vagy kérdőjelet sem mernek tenni. Pedig Sütő András szerint: „Hová kell az írói mersz, ha nem a közismert dolgok kimondásához? Mi lehet szigorúbb államtitok egy adott társadalom valóságos közállapotainál? Mi más az író, ha nem a terkenragadott reménység, akitől szorongó lelkek sokasága várja, hogy nevében is szóljon, de olykor vakmerően gyávák vagyunk!” Mindannyian azt reméltük akkor, valami új kezdődik. Fel mertünk állni, számon mertük kérni elsikkasztott történelmünket, hittük, hogy vége a lelkiismeret totális elnémításának, a prolongált etikátlanságnak. Tévedtünk! A szentendrei összejövetelen már feltűnően fagyosabb volt a hangulat, és ezt nem tudta feloldani sem Lezsák Sanyi, sem Tóth Erzsi okos, bátor véleménynyilvánítása. — Mögöttünk éreztük — ösztönösen — a szorosodó kordont, hogy a művelődésügy hivatalnokai szankciókon törik fejüket. Sebaj! — legyintettünk néhányan, a forgószeles viharok legfeljebb koptatják, de nem gyöngítik sorainkat, a piramisok is így lettek hegyesebbek. Sajnos, a peszszimistábbak — bár még tréfálkozva — látták reálisan a jövőt: „Ez egy olyan szabad ország, ahol a szabad ember azt csinál, amit szabad neki!” És igazuk lett, 1981 márciusában a „búvópatak nemzedéket” tömörítő Fiatal írók József Attila Körének működését felfüggesztették. Amint az Élet és Irodalom kurta hírben közölte a minisztérium döntését, az addig szorosnak hitt háló darabokra szakadt. Rögtön jelentkeztek a „Na, ugye, szél ellen nem lehet ...” — ostoba kárörvendői, és az óvatoskodók „Hallottátok mit tettek a Bibó-emlékkönyv szerzőivel is, pedig azok már neves művészek ...” Különös hírek keltek szárnyra: ezt rúgják ki az állásából, az nem kap ösztöndíjat stb. A mendemondák elérték céljukat, az erkölcsi nihilizmus sorra döntötte le lábukról a gyöngéket, a bátrabbak hiába vártak segítségre. Majd mindenkinek akadt zsarolható pontja: lakáskiutalás, gyerek felvétele a bölcsödébe, óvodába, elfektetett kéziratokra kötöttek gyorsan szerződéseket, különböző előnyös munkákat adtak. A kultúrpolitikusok taktikusan igyekeztek minél több fiatallal kompromisszumot kötni, és a konjuktúralovagok gyorsan felismerték, hogy a harcnak nincs sok értelme, ám ebből most némi hasznot lehet húzni. Csak kevesen tartottak ki eredeti elképzelésük mellett, túl kevesen, de tisztelet illeti mindazokat, akik úgy vélekednek: ha szellemben gyávulnak, kortársaikat árulják el! Bennem is ezerféle érzés kavargott, míg döntöttem: az emigráns árvaság veszélyét választom, mert ha otthon maradok, előbb-utóbb érvénybe kerülök, s nem biztos, hogy képes leszek ellenállni a hatalom présének. A kiszolgáltatottság sok mindenre kényszeríthet, de — a mondás szerint — túl a krisztusi koron az ember már felelős a saját arcáért, tetteiért. Ám itt a kérdés, vesztes vagyok, netán győztem? Még nem tudja. A láger olyan nekem, mint a mélyből a napfényre igyekvő bányásznak a keszén, amely átmeneti tartózkodási hely két, különböző légnyomású, zárt helyiség között. De bármerre is ficamodjon az utam, sorsom, makacsul hiszek abban, hogy a szellem képviselőit nem lehet kifosztani, a hazában, népben, nemzetben való gondolkodás jogát elvenni tőle, bűnéül felróni, ha a magyarság múltját, jelenét, jövőjét félti. Ismét Sütő Andrást idézem: „A nyelv nem szentírás, de kapcája sem akármiféle betyárkodásnak!” Márpedig egy olyan országban, ahol minden harmadik szó ismét kimondhatatlan, csak zsiványnak szegődhetnék el.★ Bőröndömbe alig pakoltam valamit. Elutazásom előtt végigjártam az unalomig ismert utcákat, és séta közben Husz János legszebb imáját memorizáltam: „Keresd az igazat, hallgasd az igazat, tanuld az igazat, szeresd az igazat, mondj igazat, őrizd az igazat mindhalálig!” Ezt az erkölcsi parancsot, s néhány megírandó ötletet raktároztam el fejemben, hiszen tudtam, hogy Magyarországon csupán a gondolatok nem jelentés- és vámkötelesek. Reagan nem fizet a románok helyett! Mint ismeretes, néhány héttel ezelőtt az Egyesült Államok 70 millió dollárt utalt át a fizetésképtelen lengyel kormány helyett nyugati bankoknak, nehogy Lengyelország végképp csődbe menjen. Mint a Washington Post február 21-i számában olvashatjuk, Románia is a teljes anyagi csőd szélére került: ez a szocialista tábor második állama, amely röviddel Lengyelország után bejelentette, hogy képtelen törleszteni az eddig felvett 10 milliárd (billió) dollárt meghaladó nyugati bankkölcsönök után járó kamatokat. A román gazdasági vezetés részéről elhangzott az az igény, hogy egy újabb 1 milliárd dolláros kölcsönre lenne szükségük az egyenesbe jutáshoz, de az eddigi hitelezők egyelőre elzárkóznak a tárgyalások elől. A román kormány erre az Egyesült Államokhoz fordult sürgős árukölcsönért: 65 millió dollárt kért, melyet kukorica és szójaliszt beszerzésére fordítana, hogy enyhítsen a takarmányhiány és az élelmiszerellátás gondjain. De Reagan elnök — a külügyminisztérium és a mezőgazdasági minisztérium tiltakozása ellenére — a kölcsönt megtagadta. (FMH) A MOSZKVA-PEKING ELLENTÉT A TASZSZ szovjet hírügynökség szűkszavú jelentésben számolt be, hogy a moszkvai Külügyi Akadémia igazgatója két hétig Pekingben tartózkodott. A jelentés szerint ez az útja magánjellegű volt. De mivel nem valószínű,, hogy aktrpunktúrás kezelésre ment, vagy azért, mert vesszőparipája a kínai porcelán gyűjtése, nyilvánvaló, hogy a látogatásnak politikai célja volt. Azt vizsgálta, miként lehetne helyreállítani a párbeszédet Moszkva és Peking között. Kínát erősen zavarja az afganisztáni szovjet beavatkozás, valamint az, hogy Moszkva támogatja a Kínával szemben ellenséges Vietnamot. Moszkvában tevékenykedő kínai körök hangoztatják is, hogy a szovjet—kínai ellentétek nem csökkentek, és ezen a téren nem is várható javulás. Feltűnő egyébként, hogy január közepe és vége között Moszkva heves propagandakampányt kezdett Kína ellen. A Pravda például cikkeket közölt Afganisztánból, a tudósítások arról szóltak, hogy Kínában üldözik a hívő muzulmánokat és a nemzetiségeket , mintha a Szovjetunió a vallásszabadság paradicsoma lenne. Ugyanez a tudósítás arról beszél, hogy a kínai titkosszolgálat „afgán bandákat” fegyverzett fel, és hogy Peking „békés embereket mészároltat le”. Peking célja — hangzik a szovjet vád —, hogy Afganisztánt bevonja a kínai befolyási övezetbe, hogy aztán így szabad útja legyen az Indiaióceánhoz. E moszkvai vád szerint Kínában olyan tankönyvek vannak, amelyek Afganisztán egyes részeit kínai területnek tüntetik fel. A szovjet sajtó tele van olyan cikkekkel, melyek Vietnam, Kambodzsa és Laosz elleni kínai agresszióról számolnak be. Mindezt megkoronázza aztán a kínai gazdasági fejlődés szovjet bírálata — de ez a bírálat olyan, hogy ami benne van, azt nyugati tudósítók nyugodtan megírhatnák a szovjet gazdasági életről. Élénkültek a támadások a lengyel egyház ellen A sajtó, rádió és televízió újabban bírálja az alsópapságot, felelőtlenséggel vádolva annak tagjait. A papság — sérelmezik a tájékoztató szervek — régi ellentéteket támaszt ismét fel. Az egyházi vezetőséget — legalábbis egyelőre — nem érte még támadás, de a Szolidaritással, a bebörtönzöttekkel való rokonszenv általános vádja — közvetve — az Egyház vezetőinek is szól. Katolikus részről a támadásokra még nem adtak választ. Úgy tudják, hogy a lengyel püspöki kar rövid időn belül értekezletet tart. A legújabb jelentések arról számolnak be, hogy a lakosság ellenállása tovább folytatódik. Kommunista körökből származó értékelés szerint a hangulatot januárban még az apátia, a belenyugvás jellemezte, mostanában azonban növekvőben van az ellenállás. Megbízható, ellenőrizhető információk nem állnak rendelkezésre, de nyugati tudósítók tevékenységét, egy-egy hatóságilag tervezett vidéki úttól eltekintve, kizárólag Varsóra korlátozzák. Ennek ellenére köztudott, hogy az országot valósággal elárasztják a különböző, többnyire passzív ellenállásra buzdító, földalatti kiadványok. A feszült helyzetet bizonyítja az is, hogy a hatóságok mostanában ismét nagyon megszigorították a személyek és a gépjárművek ellenőrzését. Híre járja annak is, hogy ismeretlen tettesek több alkalommal bántalmazták a rendőröket. Elővigyázatossági intézkedésként elrendelték, hogy az egyetemek kémiai tanszékein zárolják a különböző vegyszereket, köztük — főként — a ként és nitronsavat. A Salvadorban működő amerikai katonai tanácsadók ügye Ismeretes az a kevésbé épületes kötélhúzás, ami a Salvadorban tevékenykedő 50 amerikai katonai tanácsadó tevékenysége és fegyverzete körül folyik. A tanácsadókra vonatkozó rendelkezések egyik fő pontja, hogy harci tevékenységben nem vehetnek részt, a másik pedig, hogy önvédelmükre csupán pisztolyt viselhetnek, puskát azonban nem. A mostani incidens úgy robbant ki, hogy fotóriporterek nyilvánosságra hoztak képmagnófelvételeket, amelyeken három katonai tanácsadó látható civilben, hónuk alatt golyóspuskát tartva. A szabályzat betűi szerint szabálytalanságot követtek el, ezért az egyiket büntetésből hazaküldték, a másik kettőt pedig megdorgálták. Az incidens két különböző reakciót okozott. Az egyik arról az oldalról jött, ahol minden olyan akcióban, aminek némileg jobboldali színezete van, szabálytalanságot, emberi jogtiprást szagolnak és hirdetnek, kürtölnek világgá, nem törődve azzal, hogy saját hazájukat keverik rossz hírbe. Amerika azzal a józan megfontolással, hogy a Duartekormányt — amely egyformán harcol baloldali és jobboldali gerillák ellen — támogatnia kell ebben a harcában, hogy Salvador ne jusson Nicaragua sorsára. A jobboldali gerillatevékenységnek csupán kisebb, helyi jelentősége van, a baloldali tevékenység azonban a szovjet diktatúra megszervezett útja a latin-amerikai térségbe való behatolásra, helyesebben a már folyamatban levő behatolás kiterjesztésére. Természetesen a hírközlés harsogva hirdeti ezeket a bűnöket, megfelelően kommentálva a Salvadorban tanulmányúton levő három amerikai liberális országgyűlési képviselő siránkozását az ottani jogtipró állapotokról, egyidejűleg a Radio Venceremos titkos gerillarádió rémhíreivel, amelyek szerint az amerikai tanácsadók már helikoptereket is vezetnek harci cselekedeteik során. A három amerikai képviselő szerint most február 19-én azzal vádolta az ottani kormánycsapatokat, hogy 20 polgárt koncoltak fel. García hadügyminiszter megmagyarázta, hogy ott semmiféle felkoncolás nem volt, hanem San Salvador egyik szegény negyedében 20 személy a katonaság és a baloldali gerillák kereszttüzébe kerülve halt meg, ami nagyon sajná (Folytatás az 5. oldalon)