Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1983 (90. évfolyam, 1-50. szám)
1983-09-25 / 36. szám
1983. szeptember 25. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA SÓ BERNÁT: Fair Dinkum * A nosztalgia örökké élni fog. A múltba való sóvárgó viszszavágyódás minden korban megvolt. De hogy ki mit ért „múlt” alatt, az már koronként változik. Gyermekkorom felnőttjei egy „fess fiákeren szerettek volna még egyszer végighajtani a Stefánián...” Később a huszas évek dzsesszmuzsikája után vágyakoztak, amikor a hölgyek még „bubi”-frizurát viseltek, és üveggyöngyökből készült térdig érő nyakláncokat csörgettek tánc közben. Ez mind szép, de most nem kis csodálkozással figyelem, hogy itteni ifjúságunk már a hatvanas évek mulatságosnak tűnő „régmúltjába” álmodja vissza magát. Amikor divatba jött a Reneszánsz korra emlékeztető hordószoknya, a lányok olyan magas szárú fényes plasztik csizmákat kezdtek viselni, mint Napóleon katonái Waterloonál, és a férfi cipők orra hegyes volt, mint a tízfilléres fagylaltos tölcsér. Változnak az idők. Divatok jönnek, divatok mennek, és az idő múlásával változik az emberek felfogása is. Egy James Laver nevű helybeli divattörténész ízlés és divat című könyvében most egy pontosan meghatározható törvényszerű időrendet is felsorol ezzel kapcsolatban. És amit felsorol, az nemcsak a ruhadivatra vonatkozik. Szerinte egy divatcikk, bútor vagy akár építészeti stílus, tíz évvel „idejének elérkezése előtt” szemérmetlen. 5 évvel korábban botrányos. 1 évvel előbb merész. Amikor kora elérkezik, divatos. 1 évvel később viszont már slampos. 10 év után szörnyű. 20 év múlva kész röhej. 30 évvel később mulatságos. 50 év után eredeti. 70 év elteltével bűbájos. 100 év után romantikus. És 150 év távlatából gyönyörű. Nem tudom, mire alapozta a szerző általánosító megállapítását. A férfiak már Dante korában is hegyes orrú cipőben jártak, és az a „divat” nekem azóta is — akárcsak a pofaszakáll — kész röhej... ★ Sok vád ér minket, hogy nem foglalkozunk külföldi hírekkel. Most olvasom egyik helyi újságunkban, hogy az Omán szultánságban az iszlám törvényeknek megfelelően újraértékelték az autószerencsétlenségekből származó biztosítási fájdalomdíjak felső határösszegét. Az új tarifa megállapítása szerint egy muzulmán férfi kétszer annyit ér, mint egy muzulmán asszony, háromszor annyit, mint egy nem muzulmán hitű férfi, és hatszor annyit, mint egy hűtlen asszony. Helyi valutába átszámítva ez annyit jelent, hogy az iszlám férfi 5000 rijalt ér (14 500 dollár), az iszlám nő 2500, a nem iszlám férfi 1666 és a hűtlen asszony 838 rijalt. Milyen jó, hogy ezt a hátrányos megkülönböztetést a nyugati világban és főleg a „szocialista országokban” nem vezetik be. Képzeljük el, mit érne egy szerény kis emigráns újságíró a forintban? Hányszor érne kevesebbet, mint egy „hűtlen elvtársnő” a Gubacsi úton. . . ★ Az örökké elégedetlen adófizető polgáremberek gyakran megkérdezik, vajon mivel tudnak foglalkozni nagy fizetésű politikusok állami gépezetünk bürokratikus útvesztőiben? — Egyik jóorrú újságírónk most nyugtatott itt meg minket, bizony nem lógatják ők a lábukat hiába. Megdolgoznak a pénzükért — vagy a pénzünkért. New South Wales államunk mezőgazdasági minisztere például pár héttel ezelőtt közölte, hogy megszüntették a New South Wales Egg Marketing Board nevű állami szervezetet. Ezt ugyebár magyarul Tojáskereskedelmi Tanácsnak nevezhetnénk. Helyette most újraszervezéssel létrehozták az úgynevezett New South Wales Egg Corporationt, azazhogy a New South Wales-i Tojástestületet. Amellett, hogy a Tojástestület név rövidebb, mint a Tojáskereskedelmi Tanács, még más lényegesebb változás is észlelhető a két szervezet között. Igaz ugyan, hogy a régi szervezetnek is hét tagja volt, és az újban is ennyien lesznek, de amíg a Tojáskereskedelmi Tanácsba annak idején a hét tag közül ötöt delegáltak a tyúkfarmerek, és kettőt nevezett ki az állam, most az új Tojástestületbe csak négy tagot küldenek a farmerek, és hármat nevez majd ki az állam. Felvillanyozó érzés olyan államban élni, ahol ilyen lendületes dinamikával dolgoznak érdekünkben politikusaink. Ez azóta minden reggel eszembe jut, valahányszor a kolbászos rántottámba a villámat beleszúrom. Ugyanezen államunk parlamentjében hangzott el egy érdekes felszólalás is interpellációs napon. Az igazságügy-miniszter, akihez tudvalevőleg az állami fegyintézetek tartoznak, egy bizonyos panaszkivizsgálási üggyel kapcsolatban fordult az egyik képviselőhöz. Az illető képviselő — akit fölösleges itt megnevezni — nem éppen éles esze miatt ismeretes parlamenti körökben. A panasz egyébként az egyik fegyintézet belső lakójától származott, aki hónapokkal ezelőtt megrendelt egy pakli játékkártyát, azt előre ki is fizette, de a kártya még a mai napig sem érkezett meg. (Vajon mivel foglalkoznának parlamenti képviselőink unalmas szerda délutánokon, ha nem ilyesmivel?) — A legmegnyugtatóbb az ügyben — mondta a megkérdezett képviselő —, hogy első pillanatban többekben az a gyanú merült fel, hogy esetleg tolvaj lehet a rabok között. — Örömmel közölhetem a miniszter úrral, hogy ez a gyanú nem áll fenn. Későbbiekben kisült ugyanis, hogy a kártyák hátlapjának díszítése „pornografikus természetű" volt, és ezért maga a fegyház igazgatósága kobozta el. Gondolom, nagy kő esett le minden jelenlevő politikusunk szívéről, amikor megbizonyosodtak, hogy azért mégsincsenek közönséges kártyalopó tolvajok a börtönlakóink között. Ateisták? Tavalyi hivatalos szovjet felmérés szerint 50 000 14—30 év közötti fiatalból 97—98 százalékuk ateistának vallotta magát. Ezt a statisztikai adatot megcáfolják azok, a szovjet sajtóban egyre gyarapodó számú cikkek, amelyek arról panaszkodnak: a fiatalok nem érdeklődnek az ateista propaganda iránt; ha talán közönyösek is a vallás iránt, ugyanúgy az ateista állásfoglalást sem tartják fontosnak. A szovjet beszámolókban felbukkannak a fiatalokat korholó mondatok: „Az új nemzedékben még nem tűnt el teljesen a vallásosság.” Az ateista propaganda hatásosságának ellenőrzésére időnként megkérdezik a fiatal munkásokat, hogyan vélekednek olyan társukról, aki megkeresztelte a gyermekét? A tavalyi felmérés így alakult: 10 százalékuk szerint az ilyen embert nyilvánosan meg kell bélyegezni munkahelyén; 8,7 százalék azt vallja, hogy bár elítéli ezt, de hallgatólagosan tudomásul kell venni a munkatárs gyermekének megkeresztelését; az ügyet a munkahely kollektívája szempontjából a többség, 66,3 százalék teljesen érdektelennek tartja. Nem volt hajlandó felelni 14,4 százaléka a fiatal munkásoknak. Ha ezeket az arányokat összehasonlítjuk az elmúlt év hasonló felméréseivel, akkor a számok arról tanúskodnak: növekszik az a réteg, amelynek a munkatárs vallásossága közömbös, illetve azt az illető magánügyének tekinti. A Molodoj Kommunyiszt című folyóirat ez évi harmadik számában azzal foglalkozik, hogy hány gyermeket kereszteltetnek meg a szülők. A Gorkij terület, oroszul Gorkovszkaja Oblasztyban kereken 59 ezer gyermek született 1981- ben. Tegyük hozzá, hogy ezt a fontos adatot a szovjet lap elhallgatja, hogy ne legyen alap az összehasonlításra. Nyugati elemzők azonban a körzet lakosságszámából és az ezer főre megadott születési arányból kiszámították, hogy kb. hányan születtek 1981-ben Gorkovszkaja Oblasztyban. A szovjet lap azt is közli, hogy 22 000 újszülött és iskolaköteles korban még nem levő gyermeket kereszteltek meg az említett körzetben, ezenkívül még ezer iskolás gyermek és idősebb személy vette fel abban az évben a keresztséget. Ha ezeket a számokat egybevetjük a születésekkel, akkor levonhatjuk azt a következtetést: a sok évtizedes szovjet uralom, a következetes ideológiai átgyúrás, az agresszív ateista propaganda ellenére még mindig igen sokan kereszteltetik meg gyermekeiket. A Molodoj Kommunyiszt ennek okát abban keresi, hogy a fiatalabb nemzedék gyakran a szülők és nagyszülők befolyására vagy kérésére cselekszik így. A szovjet folyóirat azonban elfelejtkezik arról, hogy a mai 20—30 éves szovjet nemzedék szülei is már mind a szovjet rendszerben nőttek fel, ateista oktatásban részesültek. De még a nagyszülők egy része is szovjet iskolába járt. Ugyanez a beszámoló elmondja azt is, hogy a Gorkovszkaja Oblaszty Bor nevű városában az iskola idősebb tanulói nem fogták fel, hogy mi a kivetnivaló abban, ha a gyerekeket megkeresztelik. A Nauka i Religija, vagyis a Tudomány és Vallás című folyóirat márciusi számában két cikk is olyan konfliktusról ad számot, amely a Szovjetunióban újdonság: fiatal férfiak és nők elhagyják a szülői házat, mert a szülők körében nem tudnak vallási meggyőződésük miatt tovább élni. Jól tudjuk azt, hogy általában a probléma fordított, az idősebb nemzedék szokott ragaszkodni a vallásossághoz, és nem épp a fiatalabbak. Valósághű szociológiai tanulmányok nem állnak rendelkezésükre, hogy teljes bizonyossággal állapítsuk meg: a Szovjetunióban növekszik a vallásosság. Sok jel azonban arra mutat, hogy nemcsak a "Baltikumban vagy a Szovjetunió mohamedán vidékein, hanem az orosz és az ukrán nép egy része is a hivatalos propaganda ellenére, ragaszkodik ősei hitéhez. VAJDA ALBERT: A nyár örömeihez hozzátartoznak a szúnyogok, amelyeket finomabban moszkitóknak is szokás nevezni. Természetbúvárok most nyilván összeráncolják szemöldöküket, és kijelentik: más a szúnyog és más a moszkitó. Én, mint laikus, csak azt tudom, hogy mindkettő szúr, mindkettőnek fullánkja nyomán kis dombocska keletkezik a bőrfelületen, és ez azután éktelenül viszket. A megdöföttek két táborra oszlanak: van, aki összeharapott foggal és időnként könnybelábadó szemmel tűri a viszketést, de nem vakar, nem kapar, mert tudja, hogy ezzel még jobban begyullasztja bőrét, és sebesre dörzsöli a szúnyogcsípés nyomát. A másik tábor nem törődik a következményekkel, tíz körömmel nekiesik a lábának, karjának, vállának, és vakarja, pedig tudja, hogy minden körömhúzás után újabb viszketési hullám önti el. A modern tudományi és üzleti szellem — számtalan szert ajánl szúnyogok ellen. Borpermetezés, tökéletes hatású szúnyogelűző vegyianyaggal; krém, alkoholos folyadék, amely garantáltan távol tartja a gonosz szemtelenkedőket. És ha mégis belénk mart a fránya, sebaj — mondják a televíziós hirdetések —, nagyszerű szerek vannak, amelyeket a megmart testrészre kell tenni, és máris elmúlik a csípés hatása. Vagy, ha nem máris, de hamar. Vagy, ha nem hamar, akkor lassan. Vagy soha! Mindez rövidesen nem lesz érdekes. A floridai egyetem tudósai ugyanis megtalálták a legjobb megoldást. A moszkitók ellen a saját fegyverükkel kell küzdeni! — ez volt az alapelgondolás. Több éves szorgos kutatómunka eredményeként most közölték, hogy sikerült kitenyészteniük egy rendkívül barátságos moszkitófajtát, amely embert nem csíp, ellenben nekiront a maró moszkitónak, és felfalja azokat. Vagyis: a jövőben lesznek a rosszkitók, vagyis azok a gonoszok, amelyek bennünket, embereket döfnek, szúrnak, és lesznek rószkitók, az élőlények igaz barátai, amelyek barátságosan csóválják fullánkjukat, ha emberközelbe kerülnek. Ám tűnjék csak fel egy rosszkitó a láthatáron! Nyomban nekirontanak a jószkitók, és megsemmisítik őket. Így mondják a floridai egyetem moszkitológusai, akik szentül hisznek a jó győzelmében a rossz felett. Magam részéről nekik szurkolok. Szívvel-lélekkel és marásmentes bőrrel kívánom, hogy igazuk legyen. Mélyen belül azonban, nem tagadom, vannak bizonyos kételyeim. Mert az emberiség feljegyzett történelmének tanúsága szerint, több ezer év óta folyik a jó és a rossz közötti küzdelem. Eddig, sajnos, többnyire nem a jók, hanem a roszszok győztek. Adja Isten, hogy a jószkitók és a rosszkitók esetében fordítva legyen! Rosszkitók és jószkitók A Szent László Rend a folyó évben elhunyt lovagtestvérek lelki üdvéért — név szerint dr. Marina Gyuláért, Sirchich Lászlóért és zsarolyai Márton Ilonáért — november 12-én gyászmisét mondat a ferencesek Alvema kápolnájában, Youngstownban. Széktartó 7. oldal - Tollas Tibor: FORGÓSZÉLBEN, válogatott versek. München, Nemzetőr, 1983. Ara puha kötésben 14 dollár, kemény kötésben - 17 dollár, plusz 1 dollár portó. Kapható a Vasárnapnál: P. O. Box 2464, Youngstown, Ohio 44509 Tollas Tibor öt verseskönyvének legszebb és még közéletien új verseit tartalmazza ez a válogatott kötet, közel 40 év gazdag termését. Nemcsak a költő, de egész nemzedéke sorsát. • is tükrözi. Háború, börtön, levert szabadságharc és száműzetés ’ vonulnak el a versek mögött, és adnak történelmi útmutatást ’ a következő nemzedéknek. De idézzük csak magát Tollas Tibort: „1920. december 21-én születtem a Borsod megyei Nagybarca községben. Nagybátyám, Kohlmann József császári tiszt 1848-ban, mint táborkari honvédezredes, az osztrák és a cári seregek ellen harcolt a magyar szabadságért. Anyám, Kecskéssy Jolán édesanyjától, Geleji Katona Zsuzsannától, a református zsoltárfordító leszármazottjától, nemcsak a szülői házat, de a haza szeretetét is örökölte, melyet négy gyermekének adott tovább.” - Tollas Tibor a honvéd reál elvégzése után a Ludovika Akadémiára került, ahol 1941-ben avatták hadnaggyá. A háborúban megsebesült, majd tovább szolgált, míg 1947-ben hamis vádak alapján letartóztatták, és csak 1956 júliusában szabadult. A forradalom után kimenekült, és előbb Bécsben, majd Münchenben telepedett le. Egyidejűleg megindította a Nemzetőrt, a szabadságharcos írók és költők havilapját, és kiadta a magyar börtönköltészet antológiáját, a Füveskertet, öt kötet verse jelent meg eddig, s ezekből készült a mostani válogatás, a legszebb hazafias, családi, szerelmes versek gyűjteménye. Íme, néhány szemelvény: VÍZVÁLASZTÓ A hegy gerincén ért az alkony, Közöttünk két nagy óceán. Vizein kelet és nyugat Lejtőin keresnek utat. • Én állok az idők falán. Nézem, mint Pompei pusztulását A virrasztó hű katona. Partunkat mossa mindkét tenger, Magyarnak így marad az ember, Ha nem tartozik sehova. Milyen megható ez a részlet az édesanyjával való találkozáskor (HAZAFELÉ): Kristály szikráz a hegyeken, Csillámmal szórták be nekem A háztetőket angyalok, De én csak tovább szaladok... Látszik a kapunk ide már? Mögötte anyám szeme vár, Minden gyémántnál ékesebb, Minden csillagnál fényesebb, A menny sincs soha oly közel, Mikor az anyám átölel. Az ESZTERLÁNC című versében az elődök fennmaradását dicséri az utódik mosolyában: Rámköszönt a jövendő unokák lánca mind, közrefognak túlfelöl szépszülöm táncra int. S minden kisded megváltás, új forrás, érverés, anyagtalan álomból anyagba ébredés. Bizonygatják, föltámad minden test diadal, új virágot bont a föld, így marad fiatal. Bújj-bújj zöld ág, kislevél, nem szabad sírni ma, kinyíllott az aranykapu: Krisztina, Krisztina. S ki azt hitted, idelenn egyszer jársz, egyszer jársz, lásd az élet óriás eszterlánc, eszterlánc. Emigránsok konferenciája Ilyet még nem látott a világ emigrációja. Pierre de Villemarest, a Monde et Vie munkatársának kezdeményezésére 21 ország emigrációban vagy önkéntes száműzetésben élő, reprezentatív képviselőit hívta egybe egy nagyszabású konferenciára. Az összejövetelen részben szovjet megszállás, részben pedig marxistaleninista befolyás alatt álló államok Párizsban élő egyesületi vezetői jelentek meg, így: Afganisztán, Albánia, Angola, Bulgária, Kambodzsa, Észtország, Grúzia, Bissau- Guinea, Irán, Laosz, Litvánia, Lettország, Lengyelország, Magyarország, Románia, Oroszország, Csehszlovákia, Ukrajna, Vietnam és Jugoszlávia, illetve Horvátország képviselője. A felszólalók valamennyien ismertették a hazájukban uralkodó állapotokat. — Magyar részről dr. Szén József, a franciaországi MHBK elnöke szólalt fel, rövid, de frappáns beszédét élénken megtapsolták. Albán részről I. Leka (Zogu volt albán király és Apponyi Geraldine fia) trónörökös vett részt. E nagygyűlés keretében bemutatták azt a filmet, amelyet titokban a balti államokban készítettek, éspedig két változatban, pár év különbözettel, új filmben bemutatták, hogyan szállították a kényszermunkásokat előbb nyitott, majd később csukott teherautókon a munkahelyükre. Egyúttal bemutattak néhány jelenetet a KGB kirendeltségek embereiről, ügynökeiről is. Pierre de Villemarest bejelentése szerint ezt a nagyszabású kezdeményezést még az ősz folyamán újabb összejövetel követi. Mi a magunk részéről örömmel vesszük tudomásul, és veszünk részt minden ilyen és hasonló megmozduláson, mert végül is az ún. „néma tömeg hallatja hangját. Bakos Aladár