Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)
1985-11-17 / 44. szám
1985. november 17. Fazakas Ferenc: Védőernyő az atombomba ellen A kommunisták és társutasaik propaganda harsonája Moszkvától a Fokföldig és Tokiótól Washingtonig olyan hangerővel tombol, hogy ez még a feje tetejére állított világunkban is páratlan. Annyit mindenki megtudhat, hogy az egész zsibvásár a Reagan-Gorbacsov között november második felében megrendezendő találkozó (az ún. summit meeting) körül zajlik s lényege az, hogy csak akkor lesz atombomba csökkentés — hiszen teljes leszerelésről szó sincs — ha Reagan elnök lemond a Kennedy szenátor által ironikusan és célzatosan Star Wars-nak elnevezett — az atomfejes röppentyűk elleni — védekezésnek még a gondolatáról is. Eszerint tehát kutatás, tervezés és kikísérletezés sem engedhető meg, nemhogy ilyen védekezés kivitelezése. Hogy ezt az egész elgondolást megértsük, vissza kell mennünk egy-két évtizeddel az immár negyvenéves atomkorszakba, hogy onnan vezessük le a mai, robbanásig feszült helyzetet. Hogyan vesztette el az USA atomfölényét? Az USA-ban dolgozó híres tudósokból a „némethoni Dr. Klaus Fuchs, az „olasznak" született Fermi és Pontecarvo (ezek a Szovjetunióba menekültek) és még egy tucatnyiszakértőből — mint a kivégzett Rosenberg házaspár, továbbá Greenglass, Sobel, stb. — álló kémcsoport minden atomtitkot tálcán szállítottak a szovjetnek. Csak mellékesen említem meg, hogy a magyar honból idekerült számos tudósból egy sem volt áruló és kém, pedig az első két atombombát előállító ún. Manhattan Project majdnem belőlük került ki — hiszen ha Fermi nem volt jelen, magyarul tárgyaltak. Az atomkorszak első öt évében az USA-nak atom egyeduralma volt, a következő tíz évben széleskörű védelemmel volt még ellátva egész Észak-Amerika. Csak a hatvanas évek közepén lépett fel az ún. Mutual Assured Destruction (ezután MAD), amikor a Szovjetunió is már annyi atombombával rendelkezett, hogy a két nagyhatalom egymást kölcsönösen eltörölhette volna a föld színéről, így a béke „biztosítva volt." Ezt az állapotot a belső ellenség egetverő hurrával üdvözölte, s 1972-ben a Nixon-kormány CFR tagjai (Council of Foreign Relations), Kissinger vezetésével létrehozták a SALT egyezményt, melynek lényeges része volt az Anti Ballistic Missile (ABM) megegyezés is. Ez a rakéták elleni védekezést megtiltotta, mert az megbontja a MAD egyensúlyt (amit a hazafiak elneveztek MADnessnek), viszont lehetővé teszi a támadó fegyverek csökkentését. Erre a szovjet 7900 közép és hosszú hatósugarú rakétára (missilre) szerelhető atomfejet gyártott 1979-ig (515 százalékos növelés) s az akkor, Carter alatt megkötött de a szenátus által megtagadott SALT II. óta még 385 atomfejjel növelte erejét (65 százalék) s az USA lemaradt. Vajon ki rúgta fel az egyezményt? Miképpen lehet védekezni az atombomba ellen? Köztudomású volt, hogy a Szovjetunió lakossága részére állandóan építette a fedezékeket, az USA kormányai pedig az uralkodó liberális ideológiának megfelelően nem akarták a szovjetet kihívni az utánzással. Hazafias amerikai katonák és tudósok azonban nem tudtak ebbe a kiszolgáltatottságba belenyugodni, aminek eredménye az volt, hogy Graham tábornok nyugalombavonulása után az U.S. Defense Commitee és hasonló hazafias, privát védelmi szervezetek évek komoly munkájával kidolgozták, hogyan lehet Amerika népét és atomkilövő telepeit megvédeni a rájuk irányított szovjet atomrakétáktól azáltal, hogy azokat elpusztítsák, mielőtt még az USA légterébe érnének. Ezt egy többrétegű atomnélküli, műbolygók által szállított kis ballisztikus rakétákkal lehet megvalósítani: 432 műbolygó fog a föld körül keringeni, amelyből 100 mindig a Szovjetunió fölött cirkál és minden bolygón 40—50, önmagát hajtó, atomnélküli rakéta lesz szerelve, melyek mindegyikét saját legmodernebb kompjútere fogja irányítani. Egy szovjet atomtámadás esetén a felfegyverzett műbolygó azonnal felfedezi a sztratoszférába emelkedő atomrakétákat és elindítja saját, atomnélküli röppentyűit azok lelövésére. Ez az első rétege az ún. High Frontier védelmi rendszernek, mely ma rendelkezésre álló technológiával 5-6 év alatt befejezhető, nem túlságosan költséges és az elindított szovjet rakéták 50-80 százalékát már a felemelkedési pályán megsemmisíti. Később egy második védőernyőt lehet kifejleszteni, mely a megmaradt rakétáknak az 50-80 százalékát hatálytalanítja. Végül a harmadik fázis, a már létező MX rakéták tárolóhelyeit megvédő földi berendezés kiépítése, hogy elegendő idő legyen az elindításukra. Tökéletes védelem soha nem volt, de nem is lesz, így ez sem az, mégis az a tény, hogy mondjuk 150 millió emberveszteségből 120 milliót meg lehet menteni, a földről elindított védőrakéták teljes védhetősége és bevetése pedig olyan bizonytalanságot teremt, hogy a szovjet nem kockáztatná meg az atomtámadást. A teljes védelem kb. 10-12 év alatt elkészül. Ennek a High Frontier védőberendezésnek óriási előnye, hogy nem nukleáris tévedés, egy felelőtlen, vagy őrült nem indíthat el egy teljes atomháborút, és főleg, hogy nem függ a szovjet közreműködésétől. Nem veszi számításba a futurisztikus lehetőségeket, mint a lézer, a mikrohullámok vagy az atom, amiknek a kutatási munkáit erőteljesen folytatni kell. Ezek beállítása azonban még túl korai lenne. Természetesen ez a megoldás a vörös liberálisoknak, összeesküvőknek, terroristáknak, az USA külső és belső rágcsálóinak ádáz ellenkezését váltotta ki, s rögtön ráragasztották a megbélyegzésnek szánt STAR WAR elnevezést. A Reagan-kormány akcióba kezd A High Frontier védőberendezésnek hivatalos amerikai kormányprogrammá válását sokak megnyugvására Reagan elnök 1983. március 23-i beszéde hozta meg, amikor bejelentette,hogy megkezdik az arra megfelelő tudósokból, mérnökökből és katonákból álló szakemberek felkérését, hogy a szabad világnak az atom védelmét dolgozzák ki. Előzőleg az elnök Graham Daniel nyugalmazott tábornok előterjesztéséből meggyőződött, hogy a már rendelkezésre álló technológia alapján az atombomba elleni védőfüggöny kivitelezhető. 1983. októberében már a Fletcher Bizottság munkához is fogott, James Fletcher, a NASA volt elnökének vezetése alatt, az elnök által hivatalosan STRATEGIC DEFENSE INITIATIVE-nek nevezett védekező berendezés megtervezéséhez (ezután SDI). 1984. június 20-án az amerikai véderő minisztérium (Pentagon) hírül adta, hogy három kísérlet után végre sikerült egy Kaliforniából kilőtt interkontinentális űrrakétát — melyen egy „vak" atomfej volt — a Csendes-óceán közepe táján, 100 mérföld magasságban egy kísérleti rakétával telibe találni és megsemmisíteni. Ez az első ilyen védelem az atomrakéták ellen, s így természetesen az általános atom elleni védekezés egyik fontos része. A Szovjetunió reakciója már kilenc nap múltával megnyilvánult. Annak ellenére, hogy az amerikai középhatósugarú rakétáknak az európai NATO országokban való felszerelése miatt minden leszerelési tárgyalást megszakított és csak úgy volt hajlandó újból tárgyalóasztalhoz ülni, ha előbb a fent említett rakétákat leszerelik, most a TASSZ hírügynökség a következő nyilatkozatot közölte: „A Szovejtunió kormánya az Amerikai Egyesült Államok kormányának azt a javaslatot teszi, hogy kezdjenek szovjet-amerikai tárgyalásokat különlegesen e célra kinevezett delegátusokkal, hogy a kültér katonai célokra való felhasználását megelőzzék. A szovjet ilyen meglepő pálfordulásának nyitja az, hogy a megszerzett információk szerint, nekik űrbolygók elhárítására már van az ún. ASAT (Anti Satellite) fegyverük, de nem a repülőbombák (missilek) ellen. Ennek ellenére fölényességüket fitogtatva a szovjet kormány véleményét a Pravda nem régen így fogalmazta meg: „Az egyetlen mód a valódi béke megerősítésére és az államok közötti bizalom felépítésére a Szovjetunió által a fegy-verkezés ellenőrzésére vonatkozó konstruktív előterjesztéseinek elfogadása. A helyzet az, hogy az USA és szövetségesei még mindig megtagadják ezeknek az indítványoknak a figyelembe vételét." Szóval bízzuk a kecskére a káposztát, hiszen egyezménykötés helyszíni ellenőrzés nélkül öngyilkosság, s ellenőrzésről a szovjet hallani sem akar. 1985. szeptember 13-án az USA légi hadereje sikeresen kipróbált egy műbolygók elleni fegyvert, mely állítólag sokkal pontosabb és gyorsabb, mint a Szovjetunió jelenlegi ASAT fegyvere. Ebben a kísérletben egy régi, ma már hasznavehetetlen műbolygó volt a célpont és a 18 láb hosszú röppentyűt egy F-15-ös harci repülő vitte a magasba, ahol útjára bocsátották, hogy megkeresse és megsemmisítse a keringő műbolygót. Egy miniatűr kompjuter irányította a célra, amelyet csak a leváló, nagy sebességű fej ütése semmisített meg. Ennek a kísérletnek igen fontos jelentősége van az SDI szempontjából, mert bebizonyította a mozgási energia általi megsemmisítés megvalósíthatóságát és a célpontnak a felfedezési lehetőségét. Ezt akarta négy képviselő megakadályozni, a bíróság azonban a beadványt elutasította. Milyenek a Szovjetunió lehetőségei? Az ABM szerződés — a hozzákapcsolt MAD (nesz) — tehát a Kölcsönösen Biztosított Megsemmisítés lehetőségével a legbutább kormányzati cselekmények egyike volt egy amerikai nyílt levele szerint, mert teljesen egyforma azzal az eljárással, mintha valaki gyermekét azzal próbálná leszoktatni a gyufával való játszásról, hogy a ruháit benzinbe mártaná. Az 1972-es ABM szerződés csak egy védelmi berendezést engedélyez az ország belsejében, ami a szovjetnek már 1968-70 óta megvolt Moszkva körül. Azóta a szerződést megszegve egy sűrű radarhálózatot építettek ki Közép-Szibériában, ahol a szovjet interkontinentális rakéták telepei vannak. Az USA a meglévő egyetlen berendezést is leszerelte. A CIA 1985. június 26-án (The Washington Times szerint) a törvényhozás egyesített bizottságának azt jelentette, hogy 1987 körül a szovjet képes lesz 3000 mozgó ABM elhárító berendezést széttelepíteni, ami az egész országot megvédi s így akkor már nyugodtan és biztonságban zsarolhatja a világot, ultimátumot adhat az USA- nak. Az ezévi Pentagon jelentés szerint egy évtized múlva a szovjet lézerfegyverei képesek lesznek a feléjük irányított támadó fegyvereket szétrobbantani, bombázókba lyukat égetni vagy a pilótát megvakítani. Ezt tudva le kell szögeznünk, hogy az atomröppentyűk elleni védekezés legdühösebb ellenségeinek túlnyomó többsége árulója a saját hazájának, vagy betelepített ágens, akik akkor is elleneznék a védelmet, ha egy hét alatt felszerelhető lenne, pár éremmel Hír az október 17-i Washington Post-ból. Az ünnepélyes első kapavágással megindult a Holocaust Memorial Museum építkezése. Az amerikai sajtó körülbelül egy évvel ezelőtt adta hírül, hogy megalakult a Holocaust Múzeum Bizottság, azzal a céllal, hogy méltó emléket állítson a náci haláltáborokban elpusztult zsidóknak, a második világháború zsidó áldozatainak. A bizottság elnöke, Elie Wiesel (aki egyébként magyarországi születésű) közölte a sajtóval, hogy a múzeummal egybeépült emlékmű számára Washington központjában, a 14-es utcában jelölték ki a helyet. A telket az állam ajándékul adja, az építkezés költségeit gyűjtésből fogják fedezni. Eddig több mint 20 millió dollár gyűlt össze. Azoknak, akik nem ismerősek az amerikai fővárosban, a kiszemelt telek két háztömbnyire van a város közepét jelentő tizenhatodik utcabeli Fehér Háztól és közvetlenül az ún. Mall, a centrumon végighúzódó hatalmas zöld terület szélén fekszik, melyet egyik végén a Capitolium, másik végén pedig a Lincoln emlékmű határol. Ez a kormánynegyed. Az előkészületek híréhez — amerikai szokás szerint — sokan hozzászóltak és az olvasói leveleket — ugyancsak tiszteletreméltó amerikai szokás szerint — a Washington Post mind közölte, akár a terv mellett, akár ellene szólt a levél. Mert — noha a többség helyeslőleg írt — olyan is akadt szép számmal az amerikai olvasók között, aki ellenvéleményt jelentett be. Hadd idézzek három-négy ilyen levélből néhány jellemző mondatot — minden kommentár nélkül. Peter Balley Annapolisból a helyet kifogásolja: A Holocaust nem része az amerikai történelemnek. Miért nem építik föl az emlékművet mondjuk a Rhode Island állambeli Newportban, ahol a legrégibb amerikai zsinagóga áll? (Amerikai bélyeg is van forgalomban a képével.) Maury Rosenblatt Silver Springből nagyjából ugyanezeket írja: A zsidók tragédiája Európában történt, az emlékmű is oda illik. Építsék föl például Németországban. Elisebeth Britton washingtoni olvasó azért idegenkedik a gondolattól, mert az emlékmű századokon át a borzalmakat fogja eszébe juttatni a következő generációknak. És mire jó az Egyesült Államok fővárosának lakóit mindig a borzalmakra emlékeztetni? Hisz’ a Holocaustnak nem voltak amerikai áldozatai. De valamennyi közül legérdekesebb Parks B. Rymer hozzászólása. ő azt írja: helyesli, hogy emlékművet kapjanak a negyven év előtti háború során likvidált zsidók, de másokra, a sok milliónyi többi ártatlan áldozatra miért nem gondol senki? Legyen zsidó emlékmű Washington közepén, de legyen akkor a Szovjetunióban elpusztult ukránoknak és a többieknek is, akik a harmincas évek éhínsége idején haltak meg és azóta is pusztulnak a gulag-munkatáborokban. De állítsanak emlékművet a törökök által meggyilkolt örményeknek, a vörös Khmer banditáitól legyilkolt kambodzsaiaknak és azoknak az afgán hazafiaknak, akik az orosz megszálló hadsereg brutális csapásai alatt hullanak el nap mint nap. Eddig a levél, de megtoldhatnánk a listát: kapjanak emlékművet az amerikai fővárosban a balti államok kiirtott polgárai, az észt, a lett, a litván áldozatok is. S vajon a lengyel milliók nem érdemelnek emlékművet, a Katynban tarkónlőtt negyvenezer lengyel tiszt tömegsírjáról megfeledkezhetünk-e? Mao Ce-tungék tisztogatása idején kínaiak milliói tűntek el a nagy süllyesztőben, s ahol a kommunisták hatalomra kerülnek, mindenütt elteszik láb alól politikai ellenfeleiket. És ez így megy már hat évtizede! S vajon mikor lesz emlékműve az amerikai fővárosban, a kormány által adományozott telken a magyar szabadságharcosoknak, a 45-ben és az 56-ban tehervonatszámra Szibériába hurcolt ártatlan áldozatoknak, az 1956. november 4-i szovjet orvtámadás polgári halottainak? Mikor? A Washington Post-ból sorrendben elsőként idézett három amerikai hozzászóló aggályai mappantsimmal is indokoltnak látszanak — vajon tényleg Washingtonba való-e bgj az emlékmű? — de nehogy kinyissuk Pandora szelencéjét és elszabadítsuk a viharokat, tegyük magunkévá a negyedik levélíró álláspontját: legyen Holocaust emlékmű az amerikai fővárosban! De azzal egyidőben a kormány adjon telket az orosz, a lengyel, a litván, az afgán, a kínai, a magyar és más nemzetiségű áldozatok emlékműveinek fölállítására is. Lehetőleg a város kellős közepén. Ha a barna diktatúra áldozatainak kijár ez, akkor megérdemlik a vörös diktatúráktól halálba küldött milliók is! VjLvVv * A reménység felelőssége II. (Folytatás az 1. oldalról) munistákkal: hát érdemes-e akkor még otthon reménykedni? ... Pokolba a nyugatiakkal, ahogy cserbenhagytak bennünket 1956-ban, úgy látszik, most sem számíthatunk rájuk! Sorsunkra hagytak. Az emigránsok ott Nyugaton csak tudják! Fölösleges hát tovább álmodozni: bele kell illeszkedni a kommunizmusba, mert ez bizonyára végleges állapot. Amivel tartozunk a hazai ellenzékieknek Ma valószínűleg már sokan így gondolkoznak. Az otthoniak elközömbösödése miatt a felelősséget tehát nem kismértékben azokra kell hárítanunk, akik a hídépítés, a több-kevesebb együttműködés útjára léptek s ezzel — akarva, nem akarva — az anyanyelvi konferenciák szervezőinek eszközeivé váltak. (Ami csak egy lépés a lenini „hasznos idióta" státustól.) Talán még nem késő, hogy észrevegyék: ez az út zsákutcába vezet. Az ilyen intelmek — tudjuk — nem sokat használnak. Akiknek szólnak, rendszerint azzal intézik el a kérdést: szélsőjobboldali szólamok nem érdeklik őket. Ezért idéztem éppen Kovács Imrét: őt igazán nem lehet azzal megvádolni, hogy szélsőjobboldali volt... De itt ő is azt vallotta, amit az emigráció többsége: aki hivatalos meghívásra hazalátogat, elveszíti erkölcsi integritását. Eddig a magyar nép többségéről, a csendes többségről beszéltem. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy létezik ma már otthon több ellenzéki csoport is, melyek egyre hangosabban hallatják hangjukat. A csoportok erősödnek és mind bátrabban követelnek olyan szabadságjogokat, melyek Nyugaton természetesek, de az otthoniaknak nem adatnak meg. Ők nem fogadják el a jelenlegi állapotokat, míg az emigránsok egy része elfogadja. Pedig ők elvárják az emigrációtól, hogy a hazai hivatalosokhoz való közeledéssel ne hazudtolja meg őket. Nagy különbségek vannak köztünk — hiszen a hazai ellenzék tagjai jórészt a mai generációhoz tartoznak és nem kívánhatjuk, hogy mindenben a mi nézeteinket vallják — de a fő célok azonosak. És ők figyelnek Nyugat felé: mit és hogyan tesz az emigráció? „Hazai ellenzék — kinti társutasok" címmel írt legutóbbi vezércikkével Tollas Tibor pontosan érzékelteti a helyzet ellentmondásait a Nemzetőrben. „A hazai fiatalságból kinőtt ellenzék — olvassuk — és a szabad világban felnőtt társutas csoport között nemcsak kurázsiban van különbség, hanem abban is, hogy az otthoniak velünk együtt vállalják az Illyés Gyula által meghirdetett szakadatlandörömbölést , amíg a kintiek egy része olcsó előnyök miatt lemond a bírálat jogáról és csak a hatalom hátsó ajtajának szelíd kopogtatásáig jut el." A Magyarok Világszövetsége a nyugati magyarság minden rétegét igyekszik semlegesíteni, vagy megnyerni, ezáltal a politikai emigrációt elszigetelni. Ezért hívnak meg írókat, tudósokat, könyvtárosokat, művészeket, világi és egyházi vezetőket." Nem árt ezen elgondolkozni mindenkinek. Mert valamennyien felelősséget viselünk a magyar nép reményeiért. De legfőképp egyenes és félremagyarázhatatlan színvallással tartozunk a hazai ellenzéknek, a rendszerrel szembekerült bátrak küzdelmének. S a rendszer felé tett bármilyen engedmény, minden kompromisszum az ő hátbatámadásukat jelenti. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 3. ok. FÜGGETLEN MAGYAR HÍREK A hazacsalogató újságnak nevezett Magyar Hírek hamisításait — hogy a külföldi magyarok számára írt riportokban úgy tüntetik föl, mintha otthon teljes vallásszabadság lenne — az évek során már megszoktuk. De amit az ez év augusztus 22-i számban láttunk, az túltesz minden eddigin: a hamisítás teteje! A 13. oldalon tudósítás szól a sárospataki Szent Erzsébet szobor felszenteléséről, melyet Lékai bíboros végzett. A szövegben és egy kép alatt a következő áll: „Lékai László bíboros, esztergomi hercegprímás". Az utolsó magyar hercegprímás Mindszenty József volt. Azóta ezt a címet eltörölték a népköztársaságban. A Magyar Hírek netán azt akarja elhitetni, mintha olyan vallásszabadság lenne hazánkban, hogy Lékai bíboros újra használhatja ezt a titulust? Vagy csupán buta elírás? Ki tudja? Ausztriából, egy ottani olvasónktól hozott szép képeslapot a posta. Közepén a mariazelli bazilika jól ismert képe, körülötte hat kisebb fénykép. Ezek közül az egyik a Mindszenty-emlékkápolnát (egyébként Szent László kápolna) mutatja: kétoldalt nemzetiszínű magyar zászlók keretezik a képet, a háttérben pedig jól látszik a hely,ahol a hercegprímás alussza örök álmát, előtte a képe. Amit azonban a másik oldalon olvashatunk, mélyen elszomorító: „Mint a túloldali képről láthatod, ellátogattunk Mariazellbe. Megkerestük a kálvárián a Mindszenty-stációt is. Sajnos a sátán nem alszik, már meg van rongálva! A német szövegből, a FREIHEITSKÄMPFER szóból a FREI szót vésővel össze-vissza kaparták és olvashatatlanná tették. Csak az értelmetlen „heitskampfer" látható a szóból . . ." Mindszenty bíborostól még holtában is félnek az ellenségei és így próbálják feledtetni hősi életét. A kőből talán kivéshetik, hogy ki volt, de a milliók lelkéből soha. Emléke mindig élni fog! millióba kerülne és száz százalékosan effektív lenne. Ők azonban a becsapás és félrevezetés apostolai, akik a vietnami háborúban bebizonyították, hogy ellenségei a szabad világnak és az antikommunistáknak. Reagan elnökre óriási nyomást gyakorol még közvetlen kormánya is, hogy a szövetségesekről ne is beszéljünk. A mi kötelességünk kérni a Mindenhatót, adjon az elnöknek kitartást választási ígérete mellett, s akkor a kétségbeejtő Kölcsönösen Biztosított Megsemmisítés helyett a Kölcsönösen Biztosított Védelem ernyője alatt élhetünk egy boldog jövő reményében.