Katolikus Szemle 49. (1935)
8. szám - Tanulmány - Kállay Miklós: A magyar társadalmi regény
Tömörkénynél meglehetősen idealizálva sem jutott tovább a novellánál. Az első parasztregényt, mégpedig a társadalmi problémák felvetésével s a társadalmi miliő gondos és eleven realizmusú rajzával Móricz Zsigmond adta irodalmunknak. Az osztállyá még nem vált falusi társadalomnak sokszor nyomasztóan verista rajzát tőle kapjuk először. Mint mikrokozmoszban, úgy látjuk itt az egymástól szigorúan elhatárolt rétegek ranglétráján a magasba törő parasztegyéniség érvényesülését. A baj csak az, hogy Móriczban nincs meg a teljes tárgyilagosság nyugalma a gondos megfigyeléshez. Ebben a társadalomban csak a mohó és vad indulatok, a túlfűtött energiák, csak a nyers materiális ösztönök erői kerülnek felszínre. Móricz úgy parasztregényeiben, mint a kisvárosi társadalomról adott képében nem festeni akar, hanem bírálatot gyakorol. Erősen impresszionisztikus s a természet valóságát a saját heves vérmérsékletén csillantja át. Csodálatos, hogy a társadalmi regény gazdag hangszereléséig ő is csak a történelmi regényben jut el, míg újabb társadalmi regényeiben kezd a hagyományos magyar anekdotázó kedvhez és — bármilyen furcsán hangzik is — az idillhez visszakanyarodni azzal a furcsa változattal, hogy nála a sokszor duhaj szertelenségbe csapkodó s a csömörig bő rajz hirtelen valami sötét fordulatba csap át. A kor intellektuális problémáit, a nyugati eszmék erjesztő légkörébe került magyar középosztály századeleji válságát, egy szinte animális egyhangúságban vegetáló lét átfinomodását egy eszmeileg és ezzel némileg összetettebb színvonal felé, első vonalban a szellemi és jogi fölszabadulás felé törő nő belső és társadalmi harcait Kaffka Margit írta meg. Megszerkesztetlenségében, epizódjainak epikussá szélesülő végtelen sorával egyik legimpozánsabb társadalmi regényünk a «Színek és évek». Értékes és érdekes kísérlet volt még Török Gyula «Zöldköves gyűrű»-je, amely nemzedékregény formájában egy család történetén át adta a magyar úri társadalom rajzát a kiegyezés korától kezdve. Ezt a formát ismételte meg Csathó Kálmán (Lányok, anyák, nagyanyák)) című regényciklusában, de kevésbbé a nemzedékek egymást váltó problémájára helyezve a súlyt, mint inkább az idilli patriarkálisságra s a mese dickensi derűjű gazdag bonyodalmára. A HÁBORÚ derékban szelte ketté irodalmunk folytonosságát. Egyelőre a harctér hősi romantikája s a harctéri élmény lélektani analízise, meg idegizgató hatáslehetősége egyformán kisajátította úgy az írók, mint a közönség érdeklődését. A háború után gyökeres átalakuláson ment keresztül a társadalom. Új rétegek, új osztályok kerültek előtérbe. Egész foglalkozási ágak szűntek meg. Voltak ösvények, amelyek teljesen lezárultak, másokon viszont egészen új érvényesülések lehetősége nyílt meg. Vagyonok roppantak össze s fiatal, új vérmérsékletű, más erkölcsi horizontú gazdagságok keletkeztek. Az élet egészen más, lüktetőbb ütemet kapott. Tradíciók hamvadtak el. A nyugodt kerékvágások lassú bizonyosságát valami kiszámíthatatlan bizonytalanság váltotta fel. Mohóság, tülekedés, kíméletlen érvényesülést kereső becsvágy, barbár életakarat burkolt polgárháborúvá változtatta át a társadalom színleges békéjét. De ezzel szemben, talán mint