Katolikus Szemle 8. (1956, Róma)
4. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - G. Shuster Mindszenti könyve, Teatro Ungherese stb.
Hogy ilyen együgyűségek kiadására találkozott szedő, nyomdafesték és papír, azaz pénz, amibe mindez kerül, ugyancsak az emigráció irodalmi életének egészségtelen jelenségévé avatja ezt a kötetet. A viszonylag legtöbb elismerés a fordításokat illeti. Bár sem az idegen költemények összeválogatását, sem «magyar változatukat» nem tartjuk «igazán mesteri munkának», mint az előszó írja, nagyobb részük szerintünk is megérdemelte a nyilvánosságra hozatalt. A fordítóképességei Hölderlin Éjszakájának átültetésében nyilatkoznak meg a legelőnyösebben, egy-egy Goethe-, Schiller-, Heineszerzemény magyar köntöse sem méltatlan az eredetihez, teljes élvezetet nyújt Walter (és nem William!) Scott A melrozei apátság című költeményének fordítása s akad az idegen versnek hol a hangulatát, hol legalább a gondolati tartalmát híven visszaadó átköltés a keleti és görög szerzők művei között is. Sajnos, a fordításokhoz fűzött jegyzetekről megint kevés jót mondhatunk. E tipikusan dilettáns prózai darabokkal a szerzőnek nem sikerült célját, a bemutatott költők szintetikus jellemzését elérnie. A rendelkezésére álló bőséges irodalomtörténeti és kritikai anyagot alig vette figyelembe, s amit felhasznált belőle, önmagát itt sem tagadva meg, vétkesen pongyola fogalmazásban adja. « Értékelései » hasznosat és* kézzelfoghatót csak kivételesen tartalmaznak, túlnyomó részükkel az olvasó nem tud mit kezdeni. Még hagyján, ha csak léha, semmitmondó jelzőket kap az egyes írókról (pl. Byron költészete «igazi és valódi», Matthias Claudiusé «igazi költészet », Schiller « klasszikus nagyság s amit alkotott, az halhatatlan », Walter Scott « képzelőereje és munkakedve szinte utolérhetetlen», Hölderlin pedig «kiváló zseni, világirodalmi nagyság»); a nagyobb baj az, hogy szerzőnket időnként önálló ítéletmondásra ragadja esztétizáló heve és ilyenkor végzetes fogalom- és szózavar áldozatává teszi az olvasót, aki hiába próbál kiokosodni az effélékből: a görög Ibykos «lírája elsősorban tüzes, buja dalok lecsapódása»; a 17. századi John Donne «költészete mély, dialektikus, találó, teli vidám bájjal és nyelvi megszállottsággal »; Heine dalai « kemény és tragikus színezettel zengenek»; Gottfried Keller «tudatosan kerül minden metafizikai világlehetőséget»; Nietzsche « lírája csengő-bongó ditiramb »; Wilde Oszkáré «kevés és jóságos»; Lope de Vega « a spanyol nemzetet állította színpadra », José 2.Drilla pedig « a 19. század spanyol irodalmának legnagyobb és legolvasottabb, valamint kedvelt költője ». Végül nem szabad említetten hagyni a kötet végén található, mintaszerűen összeállított Fenyvessy-bibliográfiát, amelyből minden félreértést eloszlató módon kitűnik, hogy két, 1951-ben az ő neve alatt megjelent könyv nem eredeti munka, hanem Jajczay János művészettörténész és Járdányi Paulovics István archeológus magyar nyelvű műveinek német fordítása, amelyekről csak a véletlen tréfás játéka folytán maradt le (és hiányzik még mindig) a valódi szerzők neve. VÁRADY IMRE A KÍNAI NAGYSZÓTÁR ÉS A MAGYAR JEZSUITÁK Nem titok, vagy ha igen, nyílt titok, hogy közel nyolc éve készül a kínai nyelv nagyszótára. A gondolat P. Zsámár Jenő S. J. agyában született meg, még azokban az időkben, amikor a hithirdetők Pekingből figyelhették az események fejlődését, noha már világos volt, hogy a Mandzsúriában hagyott japán fegyverek birtokában, orosz támogatással, hamarosan Mao Dze Dung lesz a helyzet ura. A hithirdetők még jó ideig Kína területén maradhattak, hogy vagy tanulmányaikat befejezzék (a fiatalok a kínai egyetemen), vagy pedig holmijukat biztonságba helyezzék. A kínai szótár szerkesztése szempontjából fontos volt ez az átmeneti időszak, mert sikerült összeszedni néhány ládára való forrásmunkát (szóértelmező kínai nyelvészeti műveket; idegen nyelvű szótárakat, főleg angol, francia és német nyelven; és a tudományos és műszaki szókincs összeállításához szükséges anyagot). Nem volt közömbös az a tapasztalat sem, amely a kommunisták nyelvi állásfoglalására vonatkozik. Köztudomású ugyanis, hogy a kínai nyelv erősen rétegezett: a magas irodalmi nyelvet, akárcsak az arab nyelvű országokban, gyakran használják ugyan, de a nép nem érti; a fogalom kifejezés világossága miatt erősen ismétlő köznyelvet az irodalom berkeiből (beleértve a napi sajtót) kizárták. A kommunisták egyik újítása volt (és talán sikerült és történelmi jelentőségű újítás), hogy a nép nyelvét kezdték művelni és használni. Már a kezdet kezdetén megindult egy jellegzetes körmozgás a hatalmas birodalom területén: délről északra, északról délre kényszerültek vándorolni hivatalnokok, katonák és tanulók és mindenütt a pekingi u. n. mandarin nyelv lett a kötelező köznyelv. A kiejtés egységesítése végett az írásjelek (karakterek) mellett átírást adtak (vagy az ismert kínai « katakama », vagy a latin betűk segítségével). Az elvi síkra helyezkedés jellemvonása volt, hogy a régi klasszikus szövegek helyett mai élő és beszélt nyelven szerkesztett írás-és olvasásgyakorló könyvek jelentek meg, amelyek az elemi iskolákon kívül nagy népszerűségnek örvendtek az esti tanfolyamokon is, amelyek célja volt az analfabetizmus megszüntetése. Mindezek a lépések szinte fölöslegeseknek látszanak más (vasfüggöny mögötti) országokban. Kínában azonban igen fontosak. Kína forradalma, immár 50 év óta, szinte jórészt a nyelv forradalma, minden vonatkozásban. Hisz eddig lélektanilag képtelen teljesítményt követeltek az elemi iskolásoktól: olyasvalamit, amilyen pl. a mai görög nyelv begyakorlása volna Homeros szövegén. A tanítás módszere is nagyon a passzív befogadó képességre szorítkozott. Az eredmény az volt, hogy a mai kínai írók legnagyobb szomorúságára csak kb. 3.000 írásjelet szabad használniok, ha azt akarják, hogy a nagy tömeg forgassa írásaikat. Ez természetesen nagy kerékkötője volt a haladásnak. Érezték a következményeket maguk a hithirdetők is, akik nem egy esetben 40 évi kínai tartózkodás után így fakadtak ki: «Ezt az ördöngös nyelvet ki kellene cserélni egy könnyebb nyelvvel». A kommunisták levonták a következtetést: a nyugati sajtó visszhangzik a kínai írás reformjától, amely szerint már csak idő kérdése, mikor tér át a hatalmas birodalom népe a latin betűs írásra. Egy