Kecskemét, 1877. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1877-04-08 / 14. szám

1877.­­ 14 szám. „KECSKEMÉT.“ Júl mennek és a munkások kikkel az úton találkoznak, útját ásják, megvámolják, az­az tovább nem bocsátják míg nekik kalá­csot vagy aprópénzt nem ad. A hozomány­szekérnek pontban 12 órakor a vőlegény háza előtt kell lenni, ki menyasszonyát már ekkor, kezében egy kancsó borral várja, s őt abból megkínálja ; ő pedig neki egy pár cipőt és egy általa szövött és vart inget ajándékoz és átadja neki a hozomány­nyal teljes láda kulcsát. A szekérről mindent leszednek, a házba bevisznek s ott ízlések szerént elhelyeznek. A nagy kettős nyoszo­­lyába való töltött szalmazsákot a vőlegény­nek magának kell bevinni. Midőn minden rendben van , azokat a pap megáldja. Este a menyasszony az üres szekéren egyedül vissza megy, a vőlegény őt csak egy kis darabon kiséri. Azon esetben, ha a vőlegény a menyasszonyi házba megy lakni, hozomány szekeret annak kell oda küldeni. A lakodalom kezdődik reggelivel mind a vőlegény­, mind a menyasszonyi háznál, és az áll sülthúsból, kolbászból és fehér­kenyérből. Ezután a ..Hochzeitlader“ (nász ­nagy) válogatott szavakban a menyasszony­tól , midőn az az apai házat el akarja hagyni érzékeny búcsút vesz. Ezután a menyasszonyt a „Kranzeiherren“ (vőfények) és azok barát­­jai , zeneszóval s lövöldözéssel, azon faluba kísérik, hol az egybeadás vagy esketés fog történni. A faluba érve a lakodalmi menet alakul, a szokásos szabályok szerint a temp­lomba menésre. Elöl mennek a zenészek, azok után a férfiak. A vőtények, a vőlegény és menyasszony apjai és násznagyok roz­maring szálat viselnek fehérszalag csokor­ral, mint szinte a vőlegény is egyet, ka­lapja sötét violaszínű szalagja mellé tűzve. A férfiak után mennek a nők, elöl a meny­asszony a nyoszolyólyányokkal, utánnak a vőlegény és menyasszony anyjai, és ezek rokonai, a bevett szokás és illemszabályok szerint, melyeket szigorún megtartanak. A templomból a lakodalmi házhoz menve gyak­ran a fiúgyermekek, kőszénbányászok , va­dászok és mások gyalog versenyt futnak. Midőn a menyasszony az ő új lakásába lép, a főzőnő egy csésze levessel kezében fogadja és kéri őt, hogy azt sózza meg. Neki mint az új háziasszonynak, a levest meg kell ízlelni és azt kellőleg megsózni, mielőtt új állásába beigtattatnék. Ezután jön a valódi lakodalom, melynek nagyszerűsége, minősége már mutatja az összekeltek va­gyoni állását, hogy azok gazdagok-e, meg­lehetős módúak vagy szegények. Szegény lakodalomban a vendégek száma 40—70, a falu és az illető személyek vagyonossá­­gához képest; a középszerűben 100, s a gazdagban 100—200. A lakodalomban hí­vatlan vendégek („Draufgeher“) is vesznek részt. Ez gyakran gazdálkodási szempontból történik, mert az olyan vendégnek nemcsak az ételért és italért kell fizetni, hanem azonkívül illő ajándékot is kell neki tenni a násznagy előtt álló tálba. Az asztal sok­féle és jó ételekkel bőven láttatik el, mely­nek nagy részét a vendégek az otthonn ma­radtak számára félre teszik. Napjában több­ször esznek. Először makaróni leves megy az asztalra, azután kolbász, becsinált, marha­sült , és kenyér gombócok Némely helyeken szokás köleskását is adni fel, sőt az még a bajor hercegi lakodalomból sem marad el. Délután mindegyik vendég kap 102 font marhahúst (rendesen nyersen), és a lakoda­lom végén árpakása-levessel szolgálnak. Hal és vadhús a köznép lakodalmában nincs, mert az — mint ők mondják — „csak nemes uraknak való.“ A táncuk kellemes mozgá­sokból áll, szépnek mondható. Estefelé tör­ténik a mulatságos „menyasszonyi ellopás“, melyben a vendégek jókedvvel vesznek részt, s a mindenféle pajkos ajándékadásokkal jól mulatnak. A hegyilakók jó természetű és erkölcsű, jóakaratú, nem tanult ugyan de értelmes és elég természeti észszel biró nép­­papjok iránt, a béke kedvéért, még saját helyesebb ítéletük dacára is engedelmesek; tetteikben átaljában önérdek őket nem vezeti, és le­kötelezők ; bár ők józan életűek, csendes magokviseletűek, néha mégis megtörténik, hogy fölös élénkségök néha komoly követ­kezménye egy kis verekedésbe tör ki. A le­gények a lányokkal szabadon jönnek össze, s átalános szokás, hogy a legény éjszaka szeretője ablaka alá megy —­ ennek szülei tudtával — azzal édesdeden csevegni. Ezen szabadságért a legény gyakran drágán fizet, s minthogy néha messzire kell neki haza gyalogolni, hogy korán reggel munkájában lehessen, mintha othoni halt volna, megtör­ténik hogy vetélytársai őt útközben jól el­döngetik. Ezen a módon már sok haláleset történt, de a nép összetartása a gyilkosnak elitélhetését rendesen megakadályozza. A bajornak kedvelt közmondása, hogy „Auf der Alm gibt’s Keine Land“ (az Alpesen nincs bűn.) t­árca A darwinista. (Claus Hall után.) (Folytatás.) Adatokban gazdag művének végén egy több ívre terjedő körülményes felvilágosítást adott Bovisius az emberi nemnek jövője iránt és pedig a nagyszerű tökéletesedési elméletnek világító fáklyája mellett. A tudós szerzőnek e tekintetben nézete az volt, hogy miután a természet a maga nagysza­bású átalakulási folyamatait befejezte , egye­dül még csak az ember és ugyan kiváltkép annak agyveleje az, mely magasabb fejlő­désre képes marad. Ez lassan kint majd akkora méreteket fog ölteni, hogy azt a cultur-ember vállain már-már viselni is alig lesz képes. Mihez képest szerencséjére ren­geteg szárnyai képződnek, melyeknek segé­lyével lebegve fogja vinni magával öblös agyvelő-dobozát, értelmi képességeinek pe­dig ehhez mért fejlődése folytán a föld — e siralomvölgy — átalakuland paradicsommá, melynek virányain a jövő embere nehézkes szárnycsapásokkal fog szelíden tova lebegni. Meg kell vallani, hogy a tanár úrnak ezen egyátalán igen érdekes agyvelődoboz­­elmélete , minden egyébtől eltekintve , már maga elegendő lehetett arra, hogy megala­pítsa teremtéstörténeti művének hírét és annak nemcsak megjelenését, de kelendőségét is több mint bizonyossá tegye a tájékozatlan, de tudományszomjas közönség szemében. VI. Történt pedig, hogy míg a tanár úr egész hévvel dolgozott művén, Juno Luci­nának egy éltes, tiszteletreméltó matrónája (szülésznő), kit műtő­eszközei minden be­­csülésre méltóvá tettek , ki meglehet az emberi nem származása körül jóval több érdemet mutathatott fel, mint a termé­szetnek legnagyobb mérvű átalakulási folya­matait búvárló tudósok , ez irányozta lépteit sebren a tudósnak háza felé és abba kellő­képen felfegyverkezve belépett. Bovisius épen azzal volt erősen elfog­lalva, hogy az embernek jellegző sajátságait épen olyan szellemdúsan , mint eredeti mo­dorban vezesse le egy nagyobb táblán az állatvilágból, mely munkálatnál azon nézet­ből indult ki, hogy az ember és állatok közötti különbség szembeötlőleg csupán ab­ban áll, hogy az ember, e kis világ, az állatoknak minden jellegző tulajdonságait saját személyében törekszik egyesíteni: így vette át a majomtól a jellemtelenséget, a birkától az együgyűséget, a szamártól a röstséget, a cápától a torkoskodást, a borz­tól az arcátlankodást, a sündisznótól a körültekintő óvatosságot___ Ekkor jött tudomására a tanárnak, mi­szerint igen közel van ahhoz, hogy atya legyen. E hír kevéssé zavarta a tudóst könyv­írási foglalkozásában. A közönséges halan­dóknak sajátos szülői szeretete idegenszerű érzelemvilág volt a tudomány férfia előtt és ha már meg kellett lennie, hogy vala­mikor ilyen örömeket ízleljen , úgy óhajtania rá nézve egynél több ok volt, sőt kedve­sebben is vette volna, ha számára gyermek helyett egy kis majom születnék e világra. Ez utóbbi gondolat oly hatalmasan fog­lalta el egész lényét, hogy meg is feledkez­vén említett táblázati kimutatásáról, teljesen átengedte magát egy hasonló eshetőség kel­lemes várásának , sőt azt előlegesen is kö­zelebbi megfontolás és kritikai vizsgálat alá véve. Ez alkalom mélyen meríte­tt a vissza­fejlődés (atavismus) eshetőségeinek titkaiba, azon sajátszerű átöröklési törvénybe, mely­nek következtében egészen lehetőnek, sőt nagyon valószínűnek is tartá , hogy az em­beri nem őseinek hasonképe ekép teljesen váratlanul jelenjék meg valamely új utódon oly formán, mint a daguerrotyp-lapon az elmosódott kép felújul, •— és ugyan-e feltű­nés a fejlődési fokozatnak bármely lépcső­jén , akár az ősféreg, akár a hal, vagy hüllő, vagy épen a majom alakjában vala­hol egyszer majd csak előtérbe lép. És ha véletlenül most történnék ez meg, mily magasra emelkednék akkor az ő elmélete azon szánandó emberek fölé , kik sajnálatra­­méltó értetlenségükben és vigasz nélküli tu­datlanságukban mindenkép nevetségessé tö­rekedtek azt tenni a nagy tömeg előtt! Ez alatt azonban az anyós a tanár úr lakosztályának azon részében, hol a várt új polgár épen most vezéreltetett be a vi­lágba , egészen sajátszerű dolgokon törte fejét. Sikerült ugyanis egy kis páviánt kerí­tenie , melyet annak minden ellenkezése da­cára izgalom nélkül csomagolt be egy erős zsinegekkel felszerelt hosszú párnába és bármennyire erősködött is a négy­kezű, minden tettleges protestatiója dacára, végig lett a mosdatás és szépítésnek minden egyes részletein vezetve, az egész pedig azzal jön befejezve, hogy csinos kis bölcső­beli fejkötőt húztak fejére. Miközben a lele­ményes nagy­mama nem egy aggályteljes pillantást vetett unokájára, ki a maga tehe­tetlenségében legtávolabbról sem lehetett képes sejteni, hogy ezúttal minő sajátságos, minden emberi számításon felül álló, finom fogásokkal viselt létérti harc vívatik érde­kében , melynek létét köszönheti,­­ elké­szült a páviánnak teljes felszereltetése. Erre átadta a jól lebilincselt és lehetőleg kiöltöz­tetett ál-unokát az előre betanított dajkának, ki azt gyors léptekkel vitte a tanár dol­gozó szobájába. Teljesen bele volt a tudós mélyedve te­­remtéstörténeti munkájának azon fejezetébe , mely a visszafejlődésről szólt. „Valóban meglepő tény az“ mormogta épen olvasva­­ magában, „hogy a fi­ utódok általában aty­­jokra ütnek.­­ “ E pillanatban lépett be a dajka, hogy bemutassa tanár úrnak az ál-gyermeket. Az mély csodálkozásba esve sokáig nézte jó­hiszemű sarjadékát és reszkető kezekkel nyúlva érte, átvette a rejtélyes páviánt. Neki hevült képzelődése teljesen elhitette vele, hogy itt titkos módon az atavismus­­nak keze működött. Leirhatlan öröm vett rajta erőt, mely mind nagyobb és nagyobb lett, minél tovább nézte az ál-gyermeket, a­mily diadalt ül most az ő elmélete, mely rendkívüli örömünnep virradt a tudo­mánynak egére ezen sarjadéknak kiszámit­­hatlan fontosságú születésénél! A tanár úrnak ez ál-fia, mely kezdet­ben félénken meresztgette szemeit tudá­sunkra , utóbb már bizalmasabban kezdett pislogni és úgy látszott, mintha valóban észrevette volna, miszerint ez­úttal egészen rokoni körben van. Miután fel­alkotásának jellemző jegyei után ítélve abban állapodott meg Bovisius, hogy a kis vendég fiú gyermek, mind köze­lebb vonta őt arcához és végre túláradó boldogsága és atyai örömeinek érzetében egy szívből jövő forró csókot nyomott rá. A pávián, mely ilyen kedveskedő nyalánk­ságokhoz szokva nem volt, és nem is sokra látszott becsülni azokat, barátságos viszon­zás fejében keményen beleharapott a tanár úr orrába. Ijedten ugrott fel Bovisius és zavarodá­­sában elejtette a hosszú párnát gonosz tar­talmával együtt. A négykezű pedig, megtágulván esés következtében a burkolat kötelékei, felhasz­nálta kedvező alkalmat, hogy magát a ké­nyelmetlen helyzetből lehető gyorsan kisza­badítsa , mi sikerült is neki, miért fejkö­tőstül együtt villámgyorsan ugrott ki a nyitva maradt ajtón a házi kertbe. A tudós utána iramodott a táguló sar­jadéknak. Erre a pávián az utcára rohant. Újdonságok.­ ­ Hymen. Pataki Bertalan barátunk eljegyezte a bájos Bódog Róza kisasszonyt. Fogadják a boldog jegyesek őszinte szeren­­csekivánatunkat!­­ Egy ízben már felszólaltunk az ellen, hogy a vitéz bakák közvetlenül a város szólón tanulják a dobolás és trombi­tálás mesterségét, úgy látszik, hogy fel­szólalásunk nem lett figyelembe véve, mert a félváros lakosságát a katonaság pokoli hangszerével még most is gyötri. Ismételve figyelmeztetjük tehát a hatóságot, hogy ez­iránt a lépéseket megtenni, a lakosság nyu­galma érdekében ne mulaszsza el.­­ Gyászhír: Nagy Imre barátunkat fájdalmas csapás érte. Elvesztette f. hó 2-án jó édesanyját, özv. Nagy Istvánnét, szül. B. Kiss Mária asszonyt. A boldogult 55 évet élt, mindenki által, ki őt ismerte, tisz­telve és becsülve. Nyújtson némi vigaszt egyetlen fiának, Imrének azon tudat, hogy mi, — barátai — is osztozunk fájdalmában. Áldott legyen a jó édes anya emlékezete!­­ A reáliskola épületének homlok­zatán a felírat elkészült , s ezen felírásban az intézet határozottan államinak van fel­tüntetve. Nekünk ez ellen nincs is kifogá­sunk , de miután azt hallottuk, hogy a má­sik két kőtáblán sem akarják megemlíteni, hogy ezen épületet Kecskemét város törvényhatósága építette, ennél­fogva az építtető bizottságot el nem mu­laszthatjuk annak felvésetésére figyelmez­tetni.­­ A húsvéti ünnepek alatt, váro­sunk ezermestere, prof. Barnai, a külső sétányon egy ördögmalmot állított fel, mely folytonos forgásnak örvendett. Mi pedig gyönyörködtünk a kintorna lélekemelő hang­jában.­­ Tóth József tanfelügyelőnek any­­nyira tetszik az ő papos-birós felhívása, hogy azt jónak látta még egyszer elküldeni városunk törvényhatóságának.­­ Öngyilkossági kísérletet tett a napokban egy helybeli fiatalember, azon­ban sikerült őt szándékának kivitelében megakadályozni, úgy halljuk, hogy szerelmi bánat vitte volna őt e sötét elhatározásra!­­ Kéri Károly szabómestert és egy­háztanácsost a „Népkör“ választmánya, dur­va s helytelen magaviselete miatt, a „Nép­­köriből kicsapta. ” Kéri Károly szabómestert és egyháztanácsost a függetlenségi párt választ­mánya kebeléből kitaszította, illetve kire­kesztette.­­ Helyre­igazítás. Kéri Károly egyháztanácsos a „Kecskeméti Lapok“ ápr. 1-jén megjelent számában szóról szóra ezt mondja: magamat a „Népkör­ tagjai közül kilépettnek nyilvánítom“, ez hazugság és bolondítani akarás; a­kit már kicsaptak, az ki nem léphet többé, az ki van csapva. Az igazság érdekében ezen helyre­igazítással tartoztunk a közönségnek.­­ A „Kecskeméti Lapok“ leg­utóbbi számában egy durva, piszkos támadó cikk jelent meg, melynek Kéri Károly írta alá a nevét, s a­mely minket bántalmaz azért, hogy Kéri Károlyt úgy a független­ségi párt választmánya, mint a „Népkör“ választmánya egyhangúlag kicsapta. Ha meg­gondoljuk , hogy mily iszonyú büntetés az , midőn testületek mondják ki egy emberre azon megsemmítő ítéletet, hogy kebelükből kirekesztik, kicsapják, akkor érthetjük azon dühösködést, mely oly ocsmányságokban nyilvánul a műveletlenek részéről, mint Kéri Károlyé. Nem szólunk ezen eljáráshoz la­punkban , de lesz tér és idő, a­melyen és a­mikor Kéri Károlyt figyelmeztetni fogjuk eljárása csúfságára. Most csak anyit jegy­zünk meg, hogy a napokban a „N. H.“-ból olvastuk, hogy három gonosztevőre mondta ki egy törvényszék a büntető ítéle­tet , s azok elkezdték szidni az ítélő bírákat azt mondván, most már úgy is mindegy, el vannak ítélve és az az ítéletet meg nem változtatja. Ezen hírlapi közlemény Kéri Károlyt és eljárását juttatá eszünkbe. A Cigány háború. Két zenebanda versenyzett egy mulatság alkalmával a ze­­nészi szerep elnyerhetéséért; a versenyzés vége az lett, hogy a győzött a jobb , de a vert had ezzel nem elégedett meg, hanem — miután igen csinos összeget kapott az alkalmazott zenekar — elhatározta , hogy a a vereséget hasonlóval fizeti vissza, a nosza lesbe állott az egész banda és várta a másik, a gondtalanul haladó hadviselő fél megérkeztét. Mégis érkezett és az érkezés keserves jajgatásra ösztönző a győzedelmi ünneplőket, mert nagyszerű fogadás rendez­tetett számukra, kő kőre....... azaz hogy cigányra esett, — volt véres fő , jajgatás és legvégül gyors megfutamodás. Nagy sérelem hasonló elégtételt köve­tel,— a „vert had“ rohan az igazság em­beréhez, s elpanaszolva a szomorú ese­ményt fényes elégtételt követelt, különösen azért, mert ,a vereség mellett még azon fenyegetést is nyerték, hogy agyon veretnek , erre aztán az igazság embere azt felelte nagy bölcsen, hogy „hiszen próbálják meg , majd be­csukatja őket.“ Ez megtörtént , de nem Kecskeméten.­­ Pataky Albert, a jó hírű Pataky (Klingert)-féle sütő üzletet átvette s azt csinosan berendezve folytatja. Ajánljuk t. olvasóink figyelmébe.­­ A rendőrkapitányról azt be­szélik, hogy a heti piacra apró halakat behozó hal árusokat megbüntette; ezt bár mondja bár akárki, nem hisszük el. .. Parragh Gedeon főiskolai tanár úr e hó 8­kán a „Népkörben“ a torpedók­ról tartandó felolvasására a t. közönség figyelmét fel­hívjuk.­­ A kaszinó udvarát igen díszes virág­kertté alakíttatja át a kecske vid. gazdasági­ egylet azon célból, hogy ott a nyár folytán gyümölcs ízleldét állíthasson fel; — egyúttal Dékány Imre sör csar­noka is ott maradván, a dísztelen udvar valahára megcsinosíttatik. Bizony rég óhaj­tott hiányt pótol ez által az egylet.­­ Egy nő jelent meg szerkesztő­ségünkben s igen érzékenyen panaszolta el azon bánásmódot , melyben Szappanos Lász­ló adóvégrehajtó tanácsnok által részesült. A nő ugyanis kevés határidőt kért adótarto­zása kifizetésére, de Sz. L. által elutasítta­­tott azon kijelentéssel, hogy ő nem fog úgy tenni, mint elődje — ki a kérelemnek helyt adott — hanem irgalmatlanul eladatja a pár­nákat stb. S szavát be is váltotta. Egy kis jószívűség talán Sz. L. úrnak sem ártana meg ? ~ Értesítés. A kecskeméti közs. tanítótestület vasárnap , április 8-kán , d. e. 10 órakor a szokott helyiségben rendes havi közgyűlést tart, melyre a t. tagtársak tisz­telettel meghivatnak. Götsch József, jegyző . Barátaim és ismerőseim közül többek intézték hozzám azon kérdést, hogy a Kéri Károly-féle támadó cikkre fe­lelek-e? Van szerencsém tehát kijelenteni, hogy részemről semmi feleletet nem adok, miután a támadás és támadó arra nem érdemes. A­kik pedig ezen ügyben jó­indulatú tanácsokat adtak nekem, fogadják köszönetem. Szűcs Ferenc, a „Kecske­mét“ szerkesztője.­­ A „Vasárnapi Újság“ 13-dik száma következő tartalommal jelent meg: ,,A nagyhét Rómában“ (kilenc képpel, u. m. 1. Szent­ Péter ércszobra, 2. keresztet vivő püspök, 3. a pápa gestorialis székén, 4. bibornok a 3-as koronával, 5. A pápa trón­­terme , 6. a pápa legyező hordozói, 7. hús­véti vezeklők, 8. a nagyhéti bűnbocsánat, 9. szerzetesek a Vatikán várótermében). — „Föltámadnak a halottak.“ Költemény Bar­tók Lajostól. — Déryné naplójából, II. — „Adriai képek: A tenger szinén.“ Herman Ottótól. — Servadac Hector kalandos van­ Április 8.

Next