Kecskemét, 1881. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1881-07-03 / 27. szám
1881. — 27. szám. KECSKEMÉT. Julius 3. Ragasztja a Sziládi-plakátot a napszámos gyerek. És mindenütt a Horváth-plakátot faggatja be vele. Meglátja ezt a Horváthpárti Sz. E. ügyvéd és boszankodva rákiált: — Talán egymás alá is elférnének azok a plakátok hé! — Ha jobban tudja az úr, hát csinálja! Volt a lakonikus válasz. * A „Kecskeméti Lapok“ választási csipkéi közül különösen egy vonta magára figyelmünket, mert a többiek oly szánandó bárgyúságok, hogy még provokálni sem képesek. Azt mondja nevezetesen a függő párt képviselőjelöltjeiről, hogy „ők maguk sem tudják, hogy édes atyjukat honnan fújta hozzánk a szél.“ Ugyan kérdjük a „K. L.“ tisztelt szerkesztőségétől, — miután névtelen cikkírója, nem átallja piszkosan aljas kortesfegyverével még sírjukban nyugvó, becsületben és tisztességben megőszült polgárok hamvait sem fölkavarni — kérdjük, hogy várjon az ellenpárt primipillussat: egy Zomboryt, egy Katonát, egy Csilléryt, egy Kiss Lajost, egy Tassy Pált stb. — hát ezeket ugyan honnan fújta ide a szél, hisz egyikőjük neve sincs bevezetve a kecskeméti anyakönyvekbe. Hagyján, ha még azt mondja az a tisztelt újság, hogy „nem kecskeméti születésű,“ de ohne weiteres „szél fújtának,“ „sehonnainak“ kiáltani ki olyan embereket, akik félszázadon keresztül a legnagyobb jóltevői közé tartoztak szenvedő polgártársainknak; ezt csak az ellenpárt doktor szentháromsága alatt működő „intelligens“ zsurnalisztikától telhetik ki. * Tassy urat mindamellett rendkívül elbizakodottá tehette a képviselőjelöltség. Sikari járásbíró úr által két ízben is elszent hadához, hogy lépjen vissza. Majd szerez neki — már mint Tassy úr — pompás hivatalt a ministériumnál. Milyen kegyes úr lett volna ez a tisztelt úr, ha megválasztják. Hanem hát az egyszeri hajdú szerint „nagyon sokféle dolog van a világon s az mind külömb-külömbféle.“ Ilyen a képviselőség is. Az se üt ám be mindenkinek. Sőt rendesen azoknak koppan a szeme, akik legjobban esenkednek utána. Nyugodalmas jóéjszakát bukott nagyságok! Cívis adta a fölmentést; az az esküdtszék, amelyiket egy másik katona, Edelsheim Gyulai, a lovagias tábornok, a becsületére oly féltékeny tisztikar tagja, nem átallott meggyalázni. Az a tizenkét polgár becsületére és hitére mondotta ki ítéletét és nem fogunk annyira lealjasodni, hogy a bírónak hivatott polgárok becsületében, hitében kételkedjünk; nem fogunk annyira lealacsonyulni, hogy meggyőződésük indokait keresve, szemükre hányjuk a szoldateszka iránt tanúsított félelmet, sőt még annak sem adunk kifejezést, mit a fővárosban széltőben hosszában beszélnek, hogy az esküdtek közül azokat, kik a Verhovay és Hentaller-féle sajtóperekben működtek és kik hivatva lettek volna a törvény rendes menete szerint itt is bíráskodni, számszerűt tizenhetet, valami magasabb, valami láthatlan titkos hatalom otthona marasztotta. Nem teszünk itt semmi kifogást az esküdtek szava ellen, de midőn tisztelettel meghajlunk törvényes bíránk ítélete előtt, bármennyire súlyosnak, szigorúnak érezzük is azt, másfelől kötelességet mulasztanánk úgy önmagunk, mint e szegény haza ellen, ha ez esetből nem vonnánk le a tanúságokat. A jogállam első követelménye, hogy polgárai egyenlők legyenek a törvény előtt, és Magyarországot már megdicsérték azzal, hogy jogállam, sőt akik ezt a dicséretet még most nem tartják is megérdemeltnek, teljes erővel oda igyekeznek hatni, hogy elérjük az eszmét: minden polgár legyen egyenlő a törvény előtt. Hol vagyunk mi még ettől, arról a legégbekiáltóbb példa elsősorban lapunk szerkesztőjének sajtópöre. Midőn a kolozsvári eset miatt megindultak a „Függetlenség“ ellen a sajtóperek ; midőn Yerhovayt és Hentallert az esküdtek fölmentették, akkor nem várták be, hogy ezek az ítéletek jogerőre emelkedjenek, hanem siettek a legfőbb hadúrnál, a fejedelemnél kegyelmet eszközölni a két elítélt katonatisztnek. Minden méltányos ember várta, mindenkinek jogérzéke követelte, hogy midőn a magáról oly menthetlen módon megfeledkezett két tiszt megkapta a kegyelmet, a kedélyek megnyugtatása miatt és az annyira féltett egyetértés és békesség miatt, aminek a katonaság és polgárság között fel kellene állnia; ezek miatt mindenki várta a további perek beszüntetését, hogy az egyetértés és kölcsönös béke megszilárdulása elől minden akadály el legyen hárítva. Nem tették. A sajtóperek folynak. Verhovay ellen újra felelevenítték a pert, Hentaller csak az ügyészség hanyagsága és vigyázatlansága miatt kerülte el a hasonló sorsot, Kovács Pál el van ítélve, Inczédy László és Lichtenegger ellen ki van a tárgyalás tűzve, a hajsza folyik a közös hadügyminiszter megkeresésére és maga a hadügyminiszter az, ki az egész hadsereg nevében ez eljárása által kijelenti, hogy nemcsak büntelennek tartja a két megkegyelmezett tisztet, hanem üldözendőnek tart minden embert, ki a magát az állam fölött állónak képzelő katonaság ellen fölemelni meri szavát. Ezt hirdetik a folyamatban levő sajtóperek, mert ha már kieszközölték a bűnös katonatisztek megkegyelmezését, nem volna szabad akkor üldözni többé a polgárt sem. Nem Kovács Pál elitéltetése, hanem a polgárságnak a katonához való viszonya forog itt szóban; az a polgárság, mely arca véres verítékének eredményével tartja fen a hadsereget, mely a hadsereg számára vért és pénzt szállít, van itt már üldözőbe véve az által a hadsereg által, mely az üldözött védelmére volna hivatva. Nem Kovács Pál elitéltetésében fekszik az ügy súlypontja, hanem abban, hogy egyátalán létezhetnek még ez ügyben sajtóperek. Kovács Pál a férfias komolyság nyugodtságával ki fogja állani büntetését, de büntetésének kiállása a legszebb bizonyítvány lesz arra, hogy ime elrettenthetlenül, bátran sorompóba lépett a nemzet, a polgár jogaiért. Nem arra fog Kovács Pálnak elitéltetése magyaráztatni, hogy: polgár félj, reszkess és borulj le a hatalom előtt, hanem soha le nem csillapodó, örökké harsogó intés lesz az a polgársághoz: a védelmedre hivatott hadsereg nem az, nem olyan, mint azt a nemzet és folytonos áldozatai megkívánják; légy tehát ébren és úgy saját, mint véderőd érdekében e baj elhárításáról gondoskodjál ! Nem Kovács Pál, nem is a hírlapíró, hanem a jogát védő polgár lett elítélve. Nem Kovács Pált, nem a hírlapírót, hanem a saját dolgaiba beleszóló polgárt üldözik a közös hadügym ministernek megkeresése folytán folyamatban levő sajtópörök és egyedül csak azt igazolják e sajtópörök, hogy segíteni kell a fen nem tartható, a nemzetet élő viszonyokon, segíteni minél előbb, haladék nélkül, az egyedüli úton, a nemzeti hadsereg fölállítása által. Amely nemzet eltűri azt, hogy az oly nagy áldozatok árán fenntartott véderő ne legyen egészen az övé, hanem oly kivételes állást foglaljon el, mely azt a nemzet összes hatalma fölé helyezi, az a nemzet lemondott létjogáról. Magyarország érzi ezt és újult erővel küzd azok mellett az eszmék mellett, melyek lehetővé teszik azt, hogy a hadsereg tisztán a miénk, vérünkből való vér, húsunkból levő hús legyen, a függetlenségi eszmék mellett. Kovács Pál elítéltetése nem ad sem igazságot, sem jogot a katonának a győzelemre, de annál inkább igazolja azt, hogy a függetlenségi eszmék diadalra juttatása a nemzet legéletbevágóbb szüksége, melynek Kovács Pál ezentúl még inkább elrettenthetlen küzdője, harcosa lesz. Az esküdtszék ítélete iránt a felfogások ép oly különfélék, mint magának az esküdtszék tagjainak meggyőződése az eléjök tett kérdésekre. Bármiként hangozzék e meggyőződés, bárhogyan sújtson: a törvény beszél belőle és tisztelettel kell előtte meghajólni. De tanulságot nemcsak szabad, hanem kötelesség is belőle következtetni. Azt láttuk, hogy a szoldateszka minő következményeit látta és félte az esküdtszékek ítéleteinek akkor, midőn Verhovayt és Hentallert fölmentették, most a fegyver éle megfordult. Az ellenmondások találkozása az életben az, mi leghamarabb képes kideríteni az igazságot és az a nagy ellenmondás, ami itt önkénytelenül megragadja az észt, a kedélyt, csak hangosabban, csak erőteljesebben tünteti fel a nagy igazságot, amiért e nemzet oly rég küzd: az önálló nemzeti hadsereg, a függetlenség szükségét. Tanuljon ez ellenmondásból ne csak az, kit éle talált, hanem tanuljon mindenki, aki magyar. Elitélvel*) (lk.) Lapunk szerkesztőjét elítélték. Elítélték keményen, szigorúan azért, mert a Dienstl és Rüstow-féle túlkapásokat meggyőződése szerint ostorozta. Az esküdtszék kimondta a bűnöst akkor, mikor a királyi kegyelem már Dienstl és Rüstownak meg*) Egyik fővárosi munkatársunk kitűnő tollából közöljük e cikket. TÁRCA. Esküdtszéki tárgyalás. Budapest jan 28. A „Max“ (kiszolgáló pincér a Grünbaumfüle kávéházban) egész átalánosan bátorkodik tőlem megkérdezni, hogy miért iszom én ma meleg kávé helyett jegeskávét, hogy miért nem olvasom el a lapokat s végre hogy miért nem billiárdozom szokás szerint a Bauer urrait? Ránézek a Maxra s miközben átnyújtja kalapom és botom, azt mondom neki: — Ma esküdtszéki tárgyalás van. A Max bár mindebből nem ért semmit, de mosolyog és kinyitja előttem az ajtót. Én pedig sietek fel (elmúlt 9 óra) a Fortunába s mikorra felérek, bár jegeskávét reggeliztem s napernyőt tartok a fejem fölött, majdnem olyan melegem van, mint az én „vádlott“ barátomnak, aki ott ül a hosszú terem elején, a bíróság előtt, szemben az esküdtekkel, szomszédságában védő ügyvédjének s nem messze a kékszemű, jámbor arcú közvádlótól. Leülök a közönség közé és sietek szemlét tartani. Az első sorokban fiatal hírlapírók tollal és papírral, utána „kivetett“ esküdtek, kiváncsiak, érdekeltek, ismerősök, jóbarátok és mellettem egy szép leány, ki ágaskodva nézi a „vádlottat“, aki komoly képpel, szemüvegén keresztül mérlegeli az esküdtek ábrázatát és oly ártatlan arcot vág, mintha nem is ő írta volna azokat a mérges vezércikkeket, melyek annyira megzavarták az orgyilkosok „kollegáinak“ nyugalmát. Ekkor kezdik a „válogatást“ az esküdtekben. A vádlottnak ez nem kell, a közvádló azt nem fogadja el, és így a 36 esküdt közül 24 „gyanúst“ kidobnak és megmarad 12 drb. Őszintén meg kell vallanom, hogy a vádlottnak határozottan rosz „ízlése“ van. Olyan 12 úriembert szedett össze, hogy akaratlanul azt kérdeztem a szomszédomtól (a szép leánytól): — Tudna-e választani közülök? Egész ijedten válaszolta rá: — Nem. — Igaza volt. Egyikük kopasz volt, a másik a vörös, a harmadik nagy orrú, a negyedik sunyi, az ötödik pisze stb. Nem hiszem hogy közülök kapna-e egy is feleséget, felteszem ha még Nagy-Kőrösre menne is. Hanem én (legyünk őszinték) bíztam bennük ; nem hittem, hogy a testi rútság mellett még szellemi fogyatkozással is meglegyenek „áldva“. Ezután azt kérdi az elnök a vádlottól: — Hogy hívják ? — Kovács Pál. (A történeti hűség kedvéért írom ki.) — Mi a mestersége ? — Hírlapíró. (Szerényen eltagadta, hogy „szerkesztő.“) — Hány éves. — Huszonhat. (A szomszédom, az a szép lány, elpirul.) —• Ön írta az inkriminált cikket? — Én. (Elhiszem azt.) — Elvállalja a felelősséget? — Igen. (Volt „mit“ elvállalni.) Ezután a vádlott leül, az elnök a közvádló szájába adja a szót. Én nem értem az egész eljárást. Ez az ügyész meglehetős gyenge szónok, még gyengébb jogász s nagyon aludt elvérű úriember. Olyan együgyűnek mutatkozott, hogy minden reményről letettem, hogy valaha győzni fog. És csalódtam. Hanem arra teljes életemben mindig meg merek esküdni, hogy nem ő nyerte meg az ügyet. A szerencséje olyan esküdtekkel hozta össze, akiknek — ha mások nem — a sógoruk katonatiszt. De hagyjuk ezt. A közvádló elnyögi a vádbeszédet — sajnálatunk mellett, mert bár a vádlott mellett foglalunk állást, mégis sajnáljuk, hogy jobb szónokot nem küldtek — ellene. Azt mondja a szomszédom: — Egyhangúlag felmentik. — Több mint bizonyos — válaszolom én „választási“ kifejezéssel. És figyelemmel hallgatjuk a védőügyvédet, ki megkezdi a védbeszédet. — Ki ez az úr ? kérdezi szomszédom. — Dr. Dell’ Adams Rezső ügyvéd. És ez a fiatal ember, kinek jobb szemét fekete kötelék födi el, ki oly igénytelenül áll asztala mellett, pár perc alatt magával ragadja a hallgatóságot. Lágy hangon, szivrehatón kezdi a beszédet s fokozatosan emelkedik. Az érvek egész özönével támadja a közvádlót, odafordul hozzá s erélyes hangon teszi semmivé a vádbeszédet. Tudománya egész mélységével cáfol, lelke egész meggyőződésével állít és meggyőzőig tagad. De kár hogy ez a szónok: jogász. Ha ez az ember a paragrafusok helyett az esküdtek szívéhez (?) beszél, ha a tudomány helyett parázisokat mond, ha jogi tételek helyett felmentést kér, akkor a vádlottat felmentették volna. De ő mindvégig jogász maradt. Azt hitte, hogy az az esküdt megérti az ő finom jogérzékét, azt vélte hogy a könnyed fordulatokat nem ereszti el a füle mellett, azt gondolta, hogy az a nyárspolgár-esküdt is jogász. Omlette-et tálalt eléjük görheny helyett. Kolibri-eledelt adott Emlékek. Az 1848/9-ki VI. honvéd zászlóalj történetéből és saját élményeimből. (Folytatás.) Ó-Becsén tapasztaltuk, hogy a cs. tábornok urak nem igen szívesen fogadtak bennünket, s átalában igen hidegen néztek reánk és még aznap át akartak bennünket küldeni Török-Becsére ; csupán az alkony leszállása változtatá meg velük ebbeli szándékukat; minélfogva szívesek voltak megajándékozni bennünket, szép és téres szabad szállással a városon felül fekvő gyepen, hol már sötétben telepedtünk le, és vacsorát is kaptunk gratis, t. i. ha volt kinek valami a tarisznyájában. Augustus 6-án nyugnapunk volt, mely alkalmat szolgáltatott a honvédeknek, itt mindjárt kimutatni hogy mit tudnak. T. i. valami jó érzelmű lakosok megsúgták nekik, hogy egy házban 3 ráckém tartózkodik, kik éjjelenként a ráctáborba híreket hordanak. Nosza nem kellett ennél egyébb honvédeinknek; megrohanták a házat és kihurcolák őket a házból, és agyonverték volna őket, ha szerencséjükre a gazoknak, néhány tiszteink oda nem érkeznek, kik aztán kikisérteték őket a táborba, hol ő kegyelmükbe is vallák szépen gazságaikat, minek folytán csak nagy nehezen sikerült őket megmentenünk a honvédek dühétől. Azonban, mivel a helybeli térparancsnokság aláírásával útleveleket mutatának fel, őrnagyunk bekisérteté őket általam Eder hadparancsnokhoz, hol azonban, minden előbbi vallomásukat szépen visszavonták. De hiszen nem is volt csoda, mert jól tudták ők azt, hogy itt nincs egyébbre szükség, mint tagadni mindent, jól ismerék ők a derék tábornok urat, valamint ez is őket, sőt ettől nyerték utasításaikat is. Hogy később mi történt velük, nem tudom , bizonyosan még azon éjjel útnak bocsátottak. Kár volt, hogy midőn befelé kisérem őket, nem engedtem agyonveretni a lakosok által, kik kövek és botokkal rohantak reájuk; mert — mint mondák — ezek a legnagyobb gazemberek a rác lakosság között. És sok a bagolynak. Finom szójátékot a bárgyúnak, és szalongyufát a gányónak. Mikor elvégzi beszédét, a hallgatóság nevetve tekint a közvádlóra, hogy mit fog mondani a megcáfolhatlan beszédre, hogy mer-e szólni ? És ő mer. Beszéde elején kinyilatkoztatja, hogy a jogi kérdésekre nem reflektál, a többire nem válaszol, és azután beszél hazáról, igazságról és becsületről. Olyan volt mikor beszélt, mint mikor az álmos „János“ egy tányér aludtejet visz a vendégnek — a ,,Langer“-ban. A hallgatóság kivonul a folyosóra sóskiflit enni és a vén kofa,igen jó vásárt csinál míg a közvádló beszél. Ő már ismeri ezt az urat és akkor megy a Fortunába mikor ez beszél. Ilyenkor csinálja a legjobb vásárt. Nekem pl. két sós kiflitbe került a vádbeszéd. Amint elvégzi beszédét az ügyész, még egyszer válaszol neki a védő és kéri védence felmentését. — Milyen szomorú a vádlott — mondja sajnálkozólag a szomszédom (az a szép leány.) Helybenhagyólag intek a fejemmel és nem akarom kiábrándítani azzal, hogy a vádlott nem szomorú, de álmos. Egyszer komolyan aggódni kezdtem a vádlottért. Leeresztette a fejét a mellére és úgy ült ott szomorúan. Az esküdtek részvéttel tekintettek rá, épen úgy a közönség köréből is. Csak egyedül én szerettem volna hozzá vágni egy sóskili végit, mert szörnyen tartottam tőle, hogy ál-szomorúságában elkezd hortyogni és vége lesz minden részvétnek. Szerencsére azonban észrevette magát. A beszéd után az elnök összegezi a tárgyalást, és ítéletet hozni küldi az esküdteket, mialatt az ülést felfüggeszti. Ekkor azután körülfogják a vádlottat az