Kecskemét, 1883. július-december (11. évfolyam, 53-105. szám)

1883-08-02 / 62. szám

XI. évfolyam. 62. szám. Kecskemét, 1883. augusztus 2. csütörtök. Előfizetési díj : Hirdetmények Helyben házhoz hordva, vi- és „Nyílttéri“ közlemények : ;sz­ í.: |( L I 1% Lá Hm M I is^BISSS. Egy szám ára 6 kr. V H ^ R , i tR fflr wk m • ll iijf A ffi ' I hirdetmények minden egyes 1 % IL# \~á kJt I 1. JLy III IL,I I hivatalban, valamint a hely- Bélyegdíj beli könyvkereskedésekben. minden beigtatás után 301ev. Egyes példányok ugyanitt A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT Kéziratok kaphatók. . .. .. n­r .. .. vissza nem adatnak. Ilal-piacz, Héjjas-féle ház. Hal-piacz, Héjjas-féle ház. MEGJELEN CSÜTÖRTÖKÖN ÉS VASÁRNAP. kr. T­óT XX­XX tartortan.. POLITIKAI ES KOZMÜVELODESI KÖZLÖNYE. Városunk üdvözlete. Az emberi szív magasztos érzelmei kö­zött kétségkívül a hálaérzet az, amelyet mint legszentebbet oltott belénk az alkotó isten­ség , és ösztönszerűleg bizonyos jól levő me­legség futja át mindannyiszor az embereket, még az elfásultabbakat, még a köznapivá kérgesedett lelkűeket is, valahányszor ennek a hálaérzetnek akár önmaguk kifejezést ad­nak, akár mások részéről azt gyakorolni látják. Ilyen jóltevő, lelket földerítő melegség érzetével olvastuk mi is azt a levelet, ame­lyet a városi közgyűlés határozata folytán, a főjegyző úr által fogalmazva, a polgármes­ter úr, Kecskemét város nevében Kossuth Lajos nagy hazánkfiához intézett, s amely levélnek szövegét lapunk múlt száma egész terjedelmében hozta. Elmerengtünk, és lelkesedtünk egyszers­mind annak olvasásakor, és azt a jóltevő me­leget éreztük lelkünkben, amely nagy idők­ben, nagy tettekre képes hevíteni. De ami­ként futó jégeső a nyár melegét, úgy hűtötte le a mi lelkesedésünk hevét is ennek a levél­nek végpasszusa, amely igy hangzik: „— S kitől megtagadta (isten), hogy élted minden munkássága, törekvése sikeré­nek örvendj, engedje érned, hogy szeretett hazánkat — ha tán más úton is, mint amelyen te vezérled — még boldo­gulni, magyar államiságában megszilárdulni s a helyre, mely őt a nemzetek sorában, múltjának jogán megilleti, — ismét fölemel­kedni lásd . ..“ Az üdvözlő levélnek ez a passzusa önkéntelenül is eszünkbe juttatta az egyszeri falusi embert, aki a tisztelendő úrnak igen sok szépet és jót akart kívánni a neve napján s beszédét igy fejezte be: „végezetül ne ta­­gadtassék meg tisztelendőségedtől, hogy ab­ban a temetőben temettessék el, amelyben majdan nyugodni óhajt.“ Ha üdvözölni akarunk valakit, hát legyen az valóban üdvözlet; legyen az a szív őszin­teségének valóban igaz gyöngye s ne rontsa meg összhangját udvarias szólamokba bur­kolt kesernyés utóit. A mi felfogásunk szerint pedig ilyen édes szavakba burkolt keserű labdacsot ad be a mi üdvözlő levelünk a legnagyobb ma­gyarnak, akinek bizony ha a levél általunk imént idézett végsorait elolvassa, aligha eszébe nem jut a magyar közmondás: „Adtál uram isten esőt, de nincs köszönet benne.“ Tisztelettel meghajlunk mi a levél tisz­teletreméltó írójának intencziói és meggyő­ződése előtt, amely szerint ő és vele együtt sokan s a közgyűlés jelenlegi tagjai közül is tán fölös számmal, Magyarországot boldogu"­nak, nagynak tudják képzelni másképen is, mint ahogy Kossuth gondolja, s amely hitük szerint „hazánkat magyar államiságában megszilárdulni s a helyre, mely őt a nemzetek sorában múltjának jogán megilleti — ismét fölemelkedni“ , képesnek hiszik más úton is, mint amelyen Kossuth hiszi; szóval, hogy Magyarország nagyságát és boldogságát a közösügyes alapon is képzelhetőnek vélik. Mint mondánk, ez olyan meggyőződés, amely­ből ha mi nem kérünk is, de amelyet hogy valaki ne követhessen, azt ép úgy nem kíván­hatjuk, mint a­mily kevéssé van jogunk pusz­tán ezért valakinek hazafiságát kétségbevonni. De amidőn arról van szó, hogy igaz há­laérzettel eltelve, Kossuth Lajosnak őszinte jókívánságunk legőszintébbjét, 80-ik szüle­tésnapja alkalmából üdvözlő levélben tolmá­csoljuk; amidőn arról van szó, hogy lábai elé a mi szeretetteljes megemlékezésünk szerény koszorúját lerakjuk, akkor legalább is gyöngédtelenség oda vetni azt, hogy Ma­gyarország tán más úton is boldog lehet, másképen is állammá szilárdulhat, mint amely úton azt ő képzeli, mint ahogyan azt ő gondolja. Hiszen Kossuth Lajost, száműzetése kínos óráiban, hontalansága súlyos szenvedéseiben, egyes egyedül csak egy nagy eszme, egy meg­dönthetetlen erős hit, egy annyi megpróbál­tatások daczára sem csüggedő bizalom él­tető, ápolja és tartja fen; ez ad neki vigaszt a jelenben és reményt a jövőben; ez az ő el­hagyatott életének oltárán örök lánggal égő szövetnek, mely nem engedi, hogy a kétségbe­esés dermesztő álmába sülyedjen, hogy a nemzet jövőjében bízni csak egy perczig is megtántoruljon. Ez a nagy eszme: Magyarország teljes állami függetlenségének eszméje! És hogy ez az eszme valósulni fog, annak valósulni kell: az ebbe vetett erős hit és nem csüggedő bizalom az, amely Kossuth Lajos száműzetésének nyomorát oly hosszan élteti, sőt amely azt a jelenlegi változhatat­­lanba bele­nyugvás csendes derűjével is el­árasztja. Meg van nyugodva Kossuth, mert szent hite, megingathatatlan meggyőződése, hogy a mai állapotok csak átmenetiek, és „még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor,“ amely az ő eszméinek diadalát hirdetendi, amely az ő Magyarországának életre ébredé­sét fogja jelenteni. Kossuth előtt — és előttünk is — ki vant zárva, hogy Magyarország más úton is nagy, boldog és szabad lehessen, mint a­mely úton az ő törekvései haladnak, mint amely úton az ő eszméinek zászlója lobog. És aki­­­­ a jókívánság szelíd mezébe öltözötten az ő szentőjébe bebocsáttatva — vigyázatlan kézzel e szent hitének szövétnekét oltogatni készül, bizon az nem cselekszik sem isten­nek, sem embernek tetsző dolgot semmi képp. Avagy a hálás megemlékezés ténye fö­lött érzett jóltevő kedélyösszhang helyett nem a legkínosabb érzelmeket ébresztheti-e Kossuthban, ha az ő száműzetésének vi­gasztaló nagy eszméjét, ha az ő életének föntartó erős hitét — habár udvarias szavak­ban és elburkoltan is — chimaerának állítjuk; ha neki — ami ellen 80 éves meggyőződése és tapasztalata egész súlyával tiltakozik — szemébe mondjuk, hogy máskép is boldog lehet ám ez a haza, nemcsak úgy, ahogy te gondolod! És tesszük ezt egy üdvözlő levél kereté­ben, amelylyel mi neki csak szépet és jót akartunk mondani. No hát ez olyan vastag elnézés, amely gyöngédtelenségnek is bátran beválik. Lehet, sőt hisszük is, hogy az a bizo­nyos passzus nem volt szántszándékos, sőt valószínű, hogy a levél írója annak élét észre sem vette és semmi esetre nem szándékolta, de hogy ez az él benne van és karczol, sőt mélyen be is vág,­­ az bizonyos. Ám mert mi a „mala fides“-t itt fölté­telezni képesek nem vagyunk, sőt az ellen városunk törvényhatóságának reputácziója érdekében mi magunk is a leghatározottab­ban tiltakozunk, azért hát beérjük e puszta elnézésből származhatott kellemetlen ténynek egyszerű konstatálásával és a fölötti sajná­latunknak — sine ira et studio — kife­jezésével. És kiengesztel bennünket az a meggyő­ződés, hogy ez a — mondjuk— lapsus pen­­ise, sem a levél írójának, annál kevésbé a közgyűlésnek intencziója nem lehetett. Vajha e meggyőződés a levélből is kitörölhetné ama sorokat! —ács. A gasteini találkozás. — Politikai szemle. — Jeleztük már egy ízben, hogy Ferencz József őfel­sége és Vilmos császár találkozni fognak Gasteinban s megírtuk azt is, hogy a lapok a ,,P. L.“ nyomán mind odanyilatkoztak, hogy ez évenként megtörténni szokott rendes találkozásnak nem lesz semmi új politikai következménye, hanem csak a kölcsönös baráti érzelem hozza össze a két állam uralkodóját. Nem volt komoly okunk kétkedni ezen az állításon és pedig annál kevésbbé, minthogy a kormányhoz oly kö­zel álló lap, mint a „P. L1“, komoly nyilatkozata elegendő biztosítéknak látszott arra nézve, hogy azon ránk nézve igen-igen örvendetes hir való. Örvendetes volt p­edig ez azon okból, mert, mint már akkor is megírtuk, ezen ta­lálkozásnak politikai következményei még mindig veszedel­mesek voltak reánk, magyarokra nézve. Amit ugyanis a né­met császár esze, Bismark úr az ő ravaszságával kifő­zött, azt nekünk tálalta fel a mi kormányunk és— akartuk, vagy nem — belénk diktálta. De ime alig hangzott el ama nagyhangú hir, — hogy egy kis keserűséggel még több legyen a magyarnak ebben a tisza­eszláros világban: jön a „Clairon“ berlini tudósítása, mely szerint „Kálnoky gr. Gasteinban egy Bosznia bekebele­zésére vonatkozó egyezséget terjesztett Vilmos császár elé, s a két császár találkozásának tárgyát a Bosznia és Her­­czegovina bekebelezésére vonatkozó szerződés végleges jó­váhagyása fogja képezni“. Ha e hit való, pedig nagy a valószinű­ség, hogy az,­­ akkor nincs szó a mi bőséges szótárunkban, melylyel jelle­mezni lehetne a kormány eljárását, illetőleg ez ü­gybeni ma­gatartását. Tisza Kálmán, ki páratlan jezsuisztikus kétszínű­­séggel felelt, - idézve a franczia nemzet nagy szótárából is — a Bosznia jövendő állapotára vonatkozó kérdésekre, ezen ügyben, parlamentünk történetében még eddig ismeret­len galád játékot űzött a nemzet közvéleményével s attól csalárdul acquirált népszerűségével. Hiszen tudjuk mi, hogy ez volt utóvégre is a czél, ame­lynek elérését a ,,Politik meines Hauses“ ráparancsolta Ti­szára; de hogy amidőn nem volt elég erélye e czélt visszautasí­tani, ugyanakkor annak érdekében még éveken át hazudjék is csúfosan, ily czynismust mégsem tettünk volna fel róla. Hogy minő pontjai lesznek ama bekebelezési szerző­désnek, melyet Gasteinnak roppant szerencséjére ott leszen tárgyalandó a két „hadúr“, kíváncsian várjuk, valamint a

Next