Homok, 1921. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1921-01-16 / 12. szám
(Kecskemét, ?1)21 január Ki JPolétikai, szösfgazdasáfté és társadalmi naiusait* Szerkesztőség és Kiadóhivatal, Ill ik kerület, Széchenyi-tér 6. sz. Telefonszám 127. Egyes számára 1 Korona Felelős szerkesztő: SZIGETHY JÓZSEF. A Kecskeméti Kisgazda és Földműves Párt, a Gazdasági Egyesület és a Szőlősgazdák Egyesületének hivatalos közlönye Előfizetési árak: Egész évre 240 Kor. — Félévre 120 Kor. Negyedévre 60 Kor. Egyes szám ára 1 Korona. Csonka Magyarország nem ország Egész Magyarország magyorszag. Nem kell dáridó! Még fel sem száradtak a keserűség könnyei a sok barázdált arcú anya arcán, még le sem vetette az ifjú özvegy gyász fátyolát, s az árvák fajai még ott keringenek a páratelt légben, s a gondtalan életet élők már is hálózni akarnak. Bár ? Ma, mikor hét éve már, hogy egy szívből jött kacaja, egy napsugaras órája nem volt ennek a megtépázott nemzetnek. Gondoktól roskadozott, ínségben tengődött, ruhája foszlányokban lóg összeaszott testén és mégis hálózni, táncolni, vigadni akar? Nincs szene, nincs fája, tápláléka is , silány, erőt nem adó, minek akkor a bálozás ? Kinek akartok mutatni, honnan veszitek kölcsön a jó kedvet, amit sírba temetett a hét évi szenvedés? Ma az értelmiség le van törve, nincs kedve szegénységét a csillogó termekben mutogatni. Akiknek pedig van mivel kérkedni, azok jobban teszik, ha gondolnak a messze idegenben vérkönnyeket siró hőseinkre, ha együtt éreznek azzal a négymillió elszakított magyar testvérrel, akiket az antant kegyetlen ítélete letépett az anyaország kebeléről. Kinek kell a bál tehát? Az ifjúságnak, mely folyton csak az árnyékban halad mióta odaállította az élet, ahol az öreg kaszás az úr. Ahol ezer és ezer mécs lobbant ki, mielőtt ő maga meleget érezhetett volna. Ezeknek meleg szoba, kultúra, jó táplálék kell. A búval és bánattal telerakott úti tarisznyát ki kell üríteni végre és helyébe tenni a családi tűzhelyen sült mesebeli pogácsát, ami soha sem engedi megéhezni őket. Mert ha már éppen tánc kell, mullathat a fiatalság otthon is, a legszerényebb tűzhelynél is, csak ne hálózzon, nyilvánosan mikor mindnyájunknak gondos, szerető anyja, szegény hazánk halálos ágyán fekszik. Szíj. TÁRCA. Szétfoszlott álmok. A „Homok” eredeti tárcája. Irta: Paál Árpád. Még ifjú volt, és gondtalan mind a kettő s egy lankás oldalról futottak neki a virágos rétnek. A leány balkezében himbálta széles karimája szalma-kalapját, melynek kék szalagja s búzavirág-csokra lengve szállt utánna. Karcsú alakját kékbabos fehér ruha fedte, tiszta volt, mint a liliom. Kezét a férfiasságnak most induló szőke ifjú kezében tartja s lépésük olyan, mintha a menuette színpadiasságából szállt volna át a fesztelen természetességbe, hogy azt becsesebbé tegye. Mikor leértek a patak partjáig s egymás derekát átölelve megállották, elkacagták magukat, mire a felcsendülő visszhang lekötötte figyelmüket. Az a visszhang, ami a bolondos poéták ajkán mindig dalt fakaszt. Ép ugy, mint a falevél rezzenés, patakcsobogás, madár csicsergés, szív dobbanás. Tekintetük egyszerre villant össze és beleremegtek a kacagó visszhang akkordjaiba. Mosolyuk eltűnt, ajkuk néma lett. Tekintetük felszállt oda a végtelenbe, ahonnan születni fog a jövő s ahol fakad a jelen-Szótlanul, hosszasan merengtek el így. A leány szivük dobogását hallotta, az ifjú még azt se. Rajzó lelke őt a fellegek közé, az ihlet trónzsámolya elé ragadta. Már közelében érezte az örök hirt, a dicsőséget a babért. A leány szelíd, olvadó hangja visszahozta a földre. — Milyen boldogság a szerelem itt . . . súgta fülébe. Az ifjú bágyadtan simította végig homlokát és hévvel csókolta meg a leányt. — Igen, a te szerelmed, melynek szárnyai felemelnek. Oly rég érzem a vágyat dalt teremteni, dalt, mely kiragad a lét köznapiasságából, mely feledteti az élet minden küzdését. A te érdemed első nagy sikerem. Te vezettél el a dicsőség kapujához, a te nagy diadalmas szerelmeddel. Most előre! Az élet csak a szerelem, a dal és dicsőség. ««»A remegő leánykát elhódította a szenvedélyes hang, alig tudott beszélni. — Szerelmed élelem, dalod gyönyörrel tölt el, — s hirtelen, mintha végső erőfeszítésébe kerülne, csak remegő kezeivel támaszkodott kedvese karjába és sóvár tekintete annak szemeibe veszett, amint ezt rebegte: úgy kábít a te dicsőséged! * * * Sok év telt el. A nagy város egyik általam ritkán járt részében egy harmadik emeleti lakásba csöngettem be. Mikor beléptem a szegény, de ízléssel berendezett szobába, egy derűs családi képet láttam. A férfi kezében esti lap, de kisfiának magyarázott valamit az előtte fekvő számtanirkába. A nő ölében egy kis leányka ült, aki még akkor is fojtott hangon nevetett, mikor meglátta, hogy idegen lépett be. Az előttük lévő tarka játékkönyvből kapta meg bizonyára valami tréfaság a figyelmét. Ismerve házigazdám poétikus múltját s tudva igaz boldogságnak látszó, de csak polgárias jelenéről, amint közeledtem lakásukhoz, mind jobban rajzodtak lelkemben a kérdések: — De hát hová lettek a dalok? Az álmodott dicsőség? A fényes sikerek? Vajon mi alakította át e lelket? Hol tört meg: a tehetség-, bizalom-, vagy kitartásban-e? Most, hogy bent voltam, mialatt a férfi üdvözlésemre előmbe jött, a nő mintha csak a lelkemben mind érdeklődőbben hullámzó kérdésekre akarna felelni, boldog mosollyal még jobban szorította magához leánykáját s a kis fiát is odavonta. Mikor öcsém nevét említettem, akinek érdekében jöttem, a férj homlokát rödökbe vonva, erőltetett nyugodtsággal igy válaszolt: — Sajnálom uram, de kedves öccsét nem véglegesíthetjük a gyárnál. Ő olyan szórakozott, ábrándos fiú. — Itt úgy láttam, mintha mosolyogni akarna.— Amint tudom, verseket irogat. Hol van ez a mi kétszerkettős életünktől. — Óh, ez megtöri az ábrándokat s a földhöz rögzíti a lelket, bármilyen igazán megvolnának is szárnyai. Ezekre az önkéntelenül is melegebb érzéssel kiejtett utolsó szavakra a nő arca is elborult. S a férfi e hangulatában talán nem is gondolta, hogy hallom, amint egy elfojtott sóhaj után, csak úgy önmagához vélte mondani: — Ő talán eléri... t Ta*trimnai* u évfolyam. —S2-ik szám c Pipaszc indult. Magyar hazánk testét három oldalon csonkította meg győzelmes ellenfelünk, az antant. Három földrész magyar népe sirratja elvesztett magyar hazáját,. A negyedik részt, Nyugat-Magyarországot, melynek sorsáról sokáig nem tudott dönteni a bosszúl álló antant, most újévkor szakadt el tőlünk. Értesítette Ausztriát, hogy Nyugatmagyarországot tőlünk elszakítja és nagy kegyesen neki ajándékozza. Úgy látszik, újévi jókívánság akart ez lenni részükről, melyet Ausztria ravasz és alattomos módon kunyerált ki számukra tőlük. Ez a koldusország nemrégiben hozzánk küldte néhány honatyáját, hogy gazdasági kedvezményeket könyörögjenek ki tőlünk. Míg azonban miniszteeink tárgyaltak velük abban a reményben, hogy Nyugatmagyarország sorsát igy ha válságosan fogják elintézni, addig az alattomos osztrák szomszéd kipanamázta saját részére országunk nyugati részét. Erre csak az a válaszunk lehet: nem adunk egy morzsa élelmiszert sem a rabló osztrákoknak. Most bizonyította be ez az ország annak a régi magyar közmondásnak igazságát. Ne higgj