Testvériség, 1883 (1. évfolyam, 1-37. szám)
1883-06-03 / 8. szám
Előfizetési ár: gesz évre . . . 4 írt élévre............2 írt egyedévre ... 1 írt gyes szám ára 10 sr. Előfizethetns bármely Dstalavatalnál. Szerkesztőség: I. tized, homoki utca 92. szám. A lap szellemi felét illető közlemények lecímezendők, nemelönben a hirdetések, fiktori közlemények , reklamácziók is. Kéziratok nem adatik vissza. 3- ssszám. lEecsüsemét, 1333. j’U.nnias 3. A KERESZTÉNYSÉG KÖZGAZDASÁGI és TÁRSADALMI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. MIEGIELEN KUNDEN VASÁRNAP REGGEL. Hirdetések és nyílttéri közlemények jutányos árakon számíttatnak. Többszöri hirdetéseknél lényeges engedmény adatik. Hivatalos hirdetményekért 3 írt számittatik. Bélyegdij 30 kr. minden beigtatás után. Kiadóhivatal: III. tized, homoki utca 100. sz. Minden pénzbeli küldemény ide címezendő, Héjjás József nevére. — .1.1 .IT. .чип..'-а..ц.сти.1'.Ж»Г.-И»ДГУЛТ1ГПТ-—Я—mw Tehermentes birtok-minimum. II. A hazafias magyar arisztokráczia odala mellé nekünk hazafias érzelmű agy számú, művelt és tevékeny köposztály szükséges, mely fajunknak isze, a nemzeti műveltségnek, tudománynak, művészetnek és haladánok gyámora legyen s egyensúlyt kéezzen a társadalomban, a hatalmi elkapások, a pénzüzérek zsaroló eszme és a tömeg tudatlansága és jóiszeműsége között. Arra azonban, hogy a középosztály szép hivatásának s rendeltetésének megfeleljen, a család régi nevén kiül anyagi erő, az öröklött nagobb birtok megmentése, vagy újabbrszágszerzés kívántatik. Valamint a lélek bármily magaszos és művelt legyen is, egészséges est nélkül e földön hatni nem képes,gy a nemzettest egyik alkatrésze — agyontalanul s személyes érdemek élkül — nem képes a társadalom munkás tagja lenni s annak irányaijelölésére hatást gyakorolni. Hogy tehát a középosztály mint emzeti életszükség, léte és társalmi jótékony hatása lényeges felételének örvendhessen, nézetem szernt két országos rendszabálytól függ. Egyik az, hogy a birtokos keze biányos határig megköttessék annyian, nehogy egy pazarló utód könyyelműen egészben elfecsérelhesse nemzetséget alapitó ősök hagyományát. Másik az, hogy a gazdálkodást mindennap megrendítő események tán — sikeres eszköz nyujtassék lelő kölcsönök utján czélszerűen endezhetni s jövedelmező karba helyezni. Ez pedig szintén az úgynevezett zárt jószágok , vagy birtokminimum lapítása, és a már fennálló hazafias s tiszta kezek által kezelt országos alzálogintézetek segédkezése vagy gy nagy nemzeti kölcsönbank létestése által érhető el. A megrendült magyar birtokviszonok jelen állapota azon veszélyes betegséghez hasonlít, mely a legügyeebb orvos keze alatt csupán a rokonok gyengéd és szereteteljes ápolása mellett gyógtható meg. „A magyarországi földbirtok leglcsóbb, legbiztosabb, leghumannabb hitelezője: Magyarország.“ A „magyar nemzeti kölcsön“ eszméje megtaníthatott mindnyájunkat, mily hathatósan segíthet magán, haározott s erős akarat melett a társadalom. Térjünk mindezen kitérések után issza tárgyunkhoz, a „minimum“ érdéséhez. A „legnagyobb magyar“ gróf Széchenyi István a magyar nemzet anyagi jóléte és szilárdságának bölcs reformátora mondta ki először a megyék különösen pedig Pest megyének gyűlésén a „minimum“ szót. Előre látta a nagy férfiú, eljövend az idő, midőn puszta születési rang és kiváltság hazánkban sem leend elegendő féljogosítás a törvényhozói hatalom gyakorlására. Nemzetének határtalan szeretete volt a „legnagyobb magyar“-nak az általa indítványozott „minimum“ egyik legbensőbb rugója. Mert tudta, hogy ha a kérlelhetlen haladó idő egykoron a születési kiváltságot megingatja, és a vallásszabadság nélküli emanczipácziót minden korlát és jogfentartás nélkül életre hívja, s ez által a polgári jogoknak bármiként hiteles és csalékony mérleggel lett kiegyenlítésére s gyakorlata szabályozására kerülendő sor, akkoron a magyar nemességnek, tehát a középosztálynak is a nemzet és nemzetiség e legtisztább és legerősebb magvának, e vegyes ajkú és fajú országban, mindenekfelett a birtok biztosíthat leginkább és legtartósabb túlnyomó, a nemzetre üdvös, az országra kívánatos befolyást! Igaz, hogy úgy van a magyar aristokratia, a középosztály, úgy ma a földbirtokosság nagy része, mint a nagy franczia államférfi Guizot 1820- ban „Du gouvernement de la France depuis la restauration et du ministére actuel“ czim alatti munkájában igen jellemzőleg és találólag a zsidók helyzetét és állapotát rajzolja, mikoron t. i. ezek Jeruzsálembe visszaérkeztek. „Mikor a zsidók — igy szól bevezetésében a szerző — Judás Machabeus vezérlete alatt Jeruzsálembe visszaérkeztek, a falak le voltak döntve, a házak nagy része hamuvá égve, minden felforgatva és lerontva. Újjáépíteni kellett mindent s a kapu előtt volt az ellenség. Azon egy időben újra kellett teremteni és védeni is a várost s a nép a háború és a béke fáradalmait egyszerre szenvedte, hol a vakoló kanalat a karddal, hol a harczot a munkával cserélvén fel.“ Hasonló feladat a mienk. Azonban ez a komoly akarattól, a cselekvéstől ne rettentsen vissza és ne különösen az arisztokrácziát és középosztályt, melynek hivatása ott felvenni a fonalat, hol az a „legnagyobb magyar “-nak alkotó kezei közül — a magyar nemzet mély gyásza napjaiban — oly szomorú vég következtében kiesett. A kibontott zászlón azon szavak is vannak a többek közt írva: „ a magyar középbirtokosság rohamos pusztulásánál pedig aggódva kell felvetnünk azon kérdést: birhat-e a helyébe tóduló azon feltétlen áldozatkész ragaszkodással a magyar nemzeti és állami eszméhez, mely által középnemességünk stb. ezt az országot a századok viharjain keresztül fentartani és megerősíteni képes volt ? “ Vegye fontolóra e szavak horderejét és a létező viszonyokkal számolva vegye az elejtett fonalat és zászlót kezébe a magyar birtokosság és tegyen — és pedig haladék nélkül azon irányban, melyet a nagy reformátor és legnagyobb magyar — minden melléktekintetek mellőzésével — beható és biztos alapon való megoldására nézve kijelölt. Ma a „ birtokminimum “ kérdése a létes vagy pusztulás kérdésének a maximuma. Czikkeimben rámutatni igyekszem azon legégetőbb közös napi bajokra, melyek az országos nyomor legmélyebb forrását képezik. Azonban lehetnek sokan, kik a korlátlan szabad földdarabolásból levont következtetések és ezen felül idézett példákkal sem látják eléggé igazoltnak az elaprózott föld által előállt nyomort, nélkülözést és az ezekkel karöltve járó tudatlanságot és elerkölcstelenedést: intő például röviden idézem azon birtokforgalmi adatot, mely bizonyítja, hogy hazánk földje ma már nem ingathatlan alap, hanem ingó portékává fajult, s az üzlet, a zsidó spekuláczió éppen oly ingó tárgyává tette, mint a börze papírjait és a szédelgés egyéb portékáit. Most minden egyes évben a statisztikai adatok szerint gazdát cserél hazánkban 211,791 birtok, több mint 200 millió forint értékben. Ezek közül csak végrehajtás, tehát kényszereladás útján ugyancsak egy évben 20,000-nél több birtokváltozás történik közel 20 millió forint értékben. Ennek következtében a birtok értéke különösen 1873. évtől a szédelgés, t. i. a magasabb és raffinirozott csalás e sok időre emlékezetes korától oly nagy mértékben hanyatlott, hogy mig 1875-ben az eddig is már leszállt érték szerint egy elárverezett birtoknak ára átlagosan 1115 forintot tett ki, ma már ez alig 700 frtig halad. De vessünk csak egy tekintetet jogrendszerünk oltalma alatt divattá vált fosztogatás és uzsora folytán előállt ijesztő képre és illeszszük a fentebbi mellé csak egy szerény adatként a következőket, ugyanis: A magyar földekre egy évben közel 150 millió forirtnyi új teher kebeleztetik be és 1875-től számítva 1879-ig, tehát 4 év alatt éppen 720 millió forint tábláztatott be, melyből csak 373 millió töröltetett. Ez azon tenger, melynek borzasztó hullámai csapkodnak nemzetünk feje felett. És valamint hajdan a bibliai monda szerint a véres tenger elnyelte Fáraó népét: most e magasabb szédelgés, az uzsora, a börze törvényileg biztosított üzelmeinek tengere fogja a szabad föld eszméjének korlátlan uralma alatt — a magyar nemzet valódi alkotó elemének nagy részét elnyelni, ha idejében és pedig haladék nélkül nem gondol és nem állít elő életmentésére szolgáló eszközöket a hömpölygő árral szemben. Én azt hiszem, hogy a fentebbiek folytán bebizonyítottam, hogy a kisbirtok az államra nézve csak azon mértéknél kezd jövedelmezni és hasznos lenni, midőn az elég nagy terjedelmű, végre hogy abban a rátelepedett család anyagi és szellemi jólétének minden eszközét polgári állásához képest feltalálhassa. Nehogy azonban csak fél munkát teljesítsek, azon itt-ott felmerült ellenvetésekre, hogy a birtokosztályozási és osztozkodási törvényes beavatkozásban a jövedelem szabályozása és szoczializmus lappang, ekként mi történik a gyermekes, a számos családtag— „minimum“ birtokosával, röviden következőkben felelek: Nem kétlem, miszerint oly birtok tulajdonosa, ki családi jólétet biztosít, arra is talál módot és alkalmat, hogy azon gyermekek, kik a birtokokat nem örökölhetik, egyéb keresetágakban és mesterségekben nyerhetnek illő kiképeztetést. Ugyan mit csinál a nagy számú állam, megyei és községi hivatalnok és gazdatiszt gyermeke, kik nemcsak egyebet nem, de még atyjok állását is ritkán örökölhetik . Mit tesznek a vendéglősök, gyógyszerészek és igen sok kézi iparosok gyermekei, kiknek — esetleg — ha atyjok iparágát tanulták, csak egyike veheti át az örökségül hagyott üzletet . Hajlamaik és körülményeikhez képest keresnek pályát a hazában ott, hova őket a sors vezeti. Innen kell levonni a „birtokminimum“ által oszthatlanná vált örököseire is — alkalmazható észszerű következtetést. Egy fogja a birtokot átvenni és ez a többit, kik más után kénytelenek jövőjükről gondoskodni, tartozik az örökség értékéből kielégíteni. S ha ezt nem bírja ? Ez igen sajnos, de akkor a jószág eladatik annak, ki azt együtt