Kecskeméti Ellenőr, 1903 (2. évfolyam, 1-78. szám)

1903-01-04 / 1. szám

1903. január 4. KECSKEMÉTI ELLENŐR 3. oldal, alig jutott országos mozgalmak folyamán, — befejezést nyerjen ? Annak az elsorolására, hogy melyek azon állapotok, amik a kisiparos, de főként a vidéki kisiparosok panaszának tárgyát képezik, valahogy még csak lehet vállalkozni, mivel azok nagy számából sokat ismerünk , még azon intézkedéseket is jelezhetjük, amelyek ezen panaszok megszüntetésére , legalább az érdekeltek állítása szerint, alkalmasaknak látszanak, de ezen radikális intézkedések foganatosítására, mai napság már nem tudom, melyik halandó érze magában elég bátorságot ? Ki érezne magában elég jártasságot arra, hogy az itt előnyomuló, megszámlálhatatlan érdekellentétek tömkelegéből keresztül jutni képes legyen ? Hiszen daczára az évtizedek óta folytatott odaadó munkásságnak, melyet nemcsak az úgynevezett „profeszionálus iparbarátok,“ hanem a valóban lelkes, ahoz értő és a sérelmeket minden izében ismerő és kimagasló iparosok és őszinte iparbarátok véghezvittek : egy kis külső formákban átment változásnál egyébb még nem történt. Amit mi magyarok úgy szoktunk kifejezni, hogy: a kutya ugyanaz, csak a nyakravalója más. Pedig azt nem mondhatjuk, hogy a kisipar érdekei a kormány szakközegei részéről nem részesülnének kellő pártolásban. Az adott viszonyokhoz mérten kérelmeink a lehetőség határai között többnyire teljesíttetnek, csak a nagyipar és gyáripar érdekeibe ne ütközzenek azok. Úgy van a kormány is mi velünk kisiparosokkal, mint az anya, akinek két gyermeke van, s egyik nagyon szép, de vézna, beteges, s ezt szereti és szeretné is meggyógyítani, megerősíteni; a másik ellenben erős, életképes, tehát erre meg büszke is, ennek kezébe adja javait. Elhívja az orvost, elkészítik a gyógyszert, csakhogy ezt is az erősebb veszi be, amitől az az erős, még erősebb lesz. Így jár a magyar kisipar is, mert ennek gyógyszert hiába rendelnek; ezen már, — mint mondani szokták — csak a természet segíthet. Amilyen mértékben terjed és fogval tért a gyár és nagy ipar, és amily arányban öleli magához a pénzvilág minden megmozgatható erejét, olyan mértékben és olyan arányban hanyatlik a kisipar. Ennek a betegsége az átalakult viszonyok folytán teremtett mai rendszer. Azt hiszem, hogy miután a gyár és nagy ipart hazánkban is magas színvonalra emelni s a nyugati kultúrállamok hasonnemű és czóló intézményeivel szemben versenyképessé tenni államlétünk alapfeltételét képezi, a kisipar érdekeit alárendelni, jobban mondva feláldozni nem fogják. Ennélkül pedig kérelmezhetünk, gyülésezhetünk, álltathatjuk magunkat egy jobb jövő reményével az idők végéig, a mi helyzetünk javulását biztosító eredményt elérni nem fogjuk soha. A kisipar hanyatlásának oka tehát, amint azt reményem, mindenki tudja: az ipar szabadságában rejlik. És honnan fejlődött az ipar-szabadság? Az egyén és a gondolat-szabadságból. Mert mikor e század közepén a föld megrázkódott s fölébreszté lethargikus álmából az emberiséget, bilincseiből kiszabadították a gondolat-szabadságot is s az európai népcsaládok, köztük a mi magyarnemzetünk népei is, tudatára ébredtek azon kötelességnek, melyet a kulturális és közgazdasági érdekek szempontjából haladéktalanul teljesíteni tartoznak. Ki lett mondva a jelszó: Szabad államban szabad ipar.“ Az iparos osztály minden tiltakozása daczára: „ad akta“ tették a régi rendszert s helyébe nem állítottak újat, hanem mint meder nélküli folyót, engedték az ipari állapotokat szerte hömpölyögni. Ezen állapokat három évtized után (1852. deczember 20 tól 1884-ig) a közbenközben hallatott hatalmas feljajdulásokra szükségesnek találták az „úgy nevezett intéző körök az 1872. évi VIII. t. czikknek az iparosok kívánalmait legkevésbbé sem kielégítő féretételével és 1884. évi XVII t. czik életbeléptetésével megváltoztatni. Meg lett változtatva a régi, unott és káros viszony, de azért ez sem lett kielégítő, noha az iparososztály maga óhajtotta ezt így. Átdolgozott alakban és kisebb kaliberrel ugyan, de a régi ezédrendszert óhajtották, miután a mai iparosnemzedék még mindig ezután óhajtozott s igy vélték azt az ipartestületi intézménynyel részben is visszaállítani. Ám ezáltal, csak ezek egy része lett teljesítve kívánalmainknak. Nevezetesen az iparosok saját ügyeinek önkormányzat úton való rendezése. A kisipar védelmére azonban ez mind kevés, jobban mondva: semmi. Ha a magyar kisipart meg akarják menteni a végelgyöngüléstől, ha nem akarják, hogy ezen hasznos és jelentékeny tényezője közgazdasági életünknek mihamarább minden traditiójával együtt elenyészszük, akkor gondoskodnunk kell annak fenntartására és fejlesztésére szükséges védőeszközökről. Nagyon természetes, hogy ez csak az iparszabadság korlátozásával történhetnék. Ennek részletezését következő czikkemben fogom teljes mértékben kifejteni. (Folyt kör.) — Nos és miért? kérdé a kapitány. — Mert, hogy árva fiú vagyok, hát szeretném megtekinteni kis birtokomat, meg, hogy nagy beteg a kedvesem . . . azaz ... a mátkám ! . . . A testben-lélekben megtört huszárnak a mátka szó — bizony majd a torkán akadt. — Holnaptól kezdve 3 napi szabadságra mehetsz! —szólt a jószivü kapitány. És Bársony Pista megkönnyebbült szívvel távozott. Karácsony estéjén már otthon is volt kis falujában és szívszorongva kérdezősködött Beke Manczi után. Akkor ámult csak el igazán, mikor mindenkitől, akivel csak beszélt, az hallotta, hogy annak az álnok levélnek a tartalma merő rágalom, mert a leány a hűség és valódi becsületesség mintaképe s azt a rettenetes levelet, amit Bársony Pistától kapott, ártatlansága tudatában és mélységes szerelme érzetében annyira szívére vette, hogy belebetegedett, s most már súlyos nyavalyában fekszik, de mindig csak Pistáját emlegeti, mert szeretné még egyszer látni, hogy biztosíthassa a hűséges szerelméről. Bársony Pistának se kellett több a fölvilágosításból. Majd ész nélkül rohant oktalanul megbántott mátkájához. Akik meglátták az utczán, csak fejüket csóválták és úgy mondogatták egymásnak : — No ez is jókor jön már szent karácsony estéjén a mátkájához, mikor maholnap kiterítik a szegény leányt ! Beke Mátyás uraméknál bizony nagy is volt a sirás-rivás ezen a karácsony estén. Manczika ott feküdt a hófehér párnán mozdulatlanul, csak gyönge melle pihegett egy kissé. Amint azonban meghallotta a sarkantyú pengését s a házőrző eb ritka örömet jelentő szűkölését: előéletében félkönyökére támaszkodva és szivdobogva várta a jövevényt. Mihelyt Bársony Pista kinyitotta az ajtót s meglátta beteg kedvesét az ágyban, oda rogyott eléje s elfojtott bús hangon fuldokolta: — Manczikám! édes szerelmem ! mindenem!!! Eljöttem, hogy bocsánatodért esedezzem. Tudom, hogy megbántottalak. De nem tehetek róla : az az istentelen levél ! . . . Óh, hogy így kellett veled találkoznom ? ! . . . Többet már nem tudott szólni, hanem magához ölelte az egykor viruló szépségű, most rommá vált nagy beteg leányt és megcsókolta verejtékes homlokát. — Megbocsájtok . . . mert szeretlek Pista . . . örökre ! — susogta nagy pihegések közt Beke Manczi, s pár pillanatig ott legeltette kihamvadt szemeit a daliás legény kétségbeejtő, elsárguló, szép férfias arczán, azután egy nagyot, hosszút, kínosat sóhajtott, s az ártatlan teremtés lelke égbe rüpült . . . S mig itt a gazdag biróék házában a drága halott ágyánál a mérhetlen megrendülés és alig elviselhető kínzó fájdalom marczangolta a sziveket, az alatt a szerény falusi házakban a családok örömére fölállított karácsonyfákon kigyulladtak a színes gyertyácskák, s az utczáról a süvöltő zimankóból behallatszott a kántáló gyermekek karácsonyi szent éneke: — Csorda-pásztorok, midőn Betlehemben csordát őrizenek éjjel a mezőben ! Válasz egy czikkre. Tekintetes szerkesztő úri Legyen szives helyet adni becses lapjában jelen soraimnak. A „Kecskeméti Ellenőr“ 1902. decz. 25-én megjelent 26-ik számában .Iparos ifjaink egyesületének beléletéről“ czimü czikkben foglaltakra, mi is kifejtjük véleményünket, építő munkások.