Kecskeméti Közlöny, 1920. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)
1920-09-16 / 212. szám
tochhellét, 1920. Szeptember 16. Csatornok___________________II. évfolyam, 212. szám. KECSKEMÉTI KÖZLÖM a ■■ ELŐFIZETÉSI ÁRA t i n u F&-- évra — — — — — — 120 korona. Negyed évre — — — — — 20 korona. Egy hóra— — — — — — 20 korona. Felelős szerk.: Gr. KISS ENDRE. Egyes szám ára 1 korona. Megjelenik minden nap. Szerkesztőségi III. ker., Szabadság-tér I. szám, II. emelet, 3 ajtó. Telefon 120. Kiadóhivatal , Széchenyi-tér 5. TELEFON-TÁVIRAT. London. A corki polgármester állapota állandóan rosszabbodik, eszméletét még nem vesztette el. Páris. A francia lapok írják, hogy Giolitti szerint Németországot azzal a feltétellel fogadják be a Népszövetségbe, ha a német kormány hivatalosan kijelenti, hogy a békefeltételeket teljesíteni fogja. Rotterdam: A „Rotterdamische Courant“ jelenti: Dechanel, a francia köztársaság elnöke visszalép s az elnöki széket minden valószinüség szerint Milerand foglalja el. Poincare a megalakulandó új kabinetben a pénzügyminiszteri tárcát vállalja el. Newyork: Az Egyesült Államokban, Maine államban megkezdődtek az elnökválasztások. Berlin. Tegnap ötezer munkanélküli tüntetett a német főváros utcáin. A katonaság megakadályozta a komolyabb zavargásokat. Prága. A pozsonyi Slovenski Dennik C. tót újság a felvidéki magyar propagandáról panaszkodik: a magyar agitációk szabadon folynak, a Budapesten szerkesztett Slovenszki Narod c. tót lap nagyon el van terjedve a felvidéken. A prágai Narodny Listi „Csehek tanuljatok magyarul !“ című cikkében felszólítja Szlovenszkó cseh tisztviselőit, hogy tanulják meg azt a nyelvet, amelynek oly fontos szerepe van a felvidék történetében, ezáltal könnyebben ellenőrizhetik a magyar agitációt. Budapest. Ma délelőtt hirdették ki Tisza István gyilkosai előtt a hadosztálybíróság ítéletét. Hüttner Sándort 15 évi fegyházra, Sztanykovszki Tibort és Dobó Sándort kötél általi halálra, Vágó—Wilheim Jenőt pedig 3 évi fogházra ítélték. A tisztviselőkérdésről. Irta: DR. KONCZ MIHÁLY. II. A másik vád, hogy a tisztviselők nem dolgoznak, szabotálnak, amerikáznak. Nagyon laikus vád ez, olyanféle, mint a kommunisták elve, ami szerint „a polgárok nemdolgoznak, csak henyélnek“, mert szerinte csak a kapálás vagy ipari munka a dolog. Tény, hogy a tisztviselők teljesítménye ma nem az, mint a háború előtt. De egyik osztályé sem az. Nem produkál tán felannyit sem a munkás, iparos, még tán a gazda sem. Mert a hosszas szenvedésben az ember is, az anyag is kimerült. Még a televény föld is. Hát még a lélek ? Ezenkívül a tisztviselő állandóan rosszul táplált, üldözött, menekült, napi gondokkal küzködő, lelki és testi erejében rokkant, nyomorgó, hogy tudna tehát annyit dolgozni, mint a háború előtt, a relatív jólétben? Nem a jószándék hiányzik ő nála, nem szabotál ő, hanem hiányzik nála a lelki és testi erő, amelyet nem tud felajzani, lelkesíteni a jövő képe sem, mert az is teljesen kilátástalan. Nagyobb munkateljesítményre csak az képes, ki nem a tisztán fizetéséből — hanem magánvagyonából — él. Mert a szegény sanyarog, vagy egyéb jövedelem után is néz. A tisztviselő pedig a fizetéséért alig kap valamit. A természetbeni ellátása — amit sokan irigyelnek — még rosszabb. S még ezekért is napokig kell utána mászkálnia, a dolga, a közérdek rovására. Egyebet pedig, minden ígéret dacára, nem kapnak, sem ruhát, sem cipőt, sem fehérneműt. Nem az övé a mulatás, a színház, a zene, a szórakozás. A föld, melyért él, melyért szenved, nem tudja őt eltartani. Bármily nagy öszszegűnek látszik is a javadalmazása, mégis a háború előtti díjazásnak alig ötödrésze az. Mikor más tisztesen megkapja munkájának a bérét, az ő munkáját a társadalom, melynek dolgozik, kellő ellenérték nélkül fordítja hasznára. Nem dolgozik senki — szokták mondani — mégis él, a tisztviselő dolgozik, mégsem él. A proletárnyomort, melyről annyit zeng az ének, csak a tisztviselőosztálynál kell keresni. A tisztviselő mégsem volt forradalmi soha s ma sem az. Nem igaz, hogy bármely rendszer kész híve. A forradalmiság a társadalmi, erkölcsi és lelki fegyelmezettség elvesztésének a jele, akár az aktív, akár a reaktív forradalomról van szó, a tisztviselő nem vett részt egyikben sem. Nem gyávaságból, hanem mert tudja, hogy a kiforratlan tömegek működése nem jó az általános boldogságra s hogy a jó törvényeket a józanság és nem a politikai szenvedélyek alkotják. Nem volt forradalmi, mert lelkében él az intézmények szeretete, melyeket szolgált és műveltségénél fogva tudja, hogy ősi intézményeket és embereket nem máról-holnapra, hanem csak fokozatosan lehet átalakítani. A kultúra a leghatalmasabb konzerváló erő, de egyúttal a mély kultúra a jövő előkészítésének legbiztosabb eszköze. A kultúrember nem nézi elfogultan sem a múltat, sem a jelent — még kevésbé a jövőt. De nem így az egyéb osztályok. A forradalmak a háború növelte destrukciót még hatásosabbá tették. Nem dolgoznak, elégedetlenek s a törvény iránt engedetlenek olyan osztályok, kiket az állam folyton cirógatott. A legnagyobb szabotázs a törvény iránti engedetlenség, a hatóság rendeleteinek meg nem tartása s ugyan ki tartja meg? Ki tartja meg pl.az ármaximálásokat ? Nem ismerik az állam iránti kötelességet s azt, hogy a jólét forrása a törvénytisztelet s az állam rendeletei iránti engedelmesség. Mi folyton várunk az államtól rendet, jólétet, erőt s nem adunk neki. Mi általános jogokat követelünk s nem tanultuk meg, hogy a jog csak kötelességek teljesítése után várható s nem tanultuk meg — a véradón kívül — az általános kötelezettségeket. Hol van az általános adós munkakötelezettség? Adózik-e, dolgozik-e mindenki ? Még a proletár is, s különösen a proletár, aki mindent az államtól vár? Vagy a gazdag, aki annyi jót merít az állam intézményeiből ? Hol van a gyakorlati megvalósítása annak a szép szónak, hogy mindenünket oda kell adni a hazáért: életünket, vagyonunkat, munkaerőnket?! Ebben fekszik a tisztviselőkérdés megoldásának a kulcsa: a nemzeti jövedelem arányos megoszlásában, nemzeti munkateljesítményekben. Mert, mint mondottuk, a középosztály sorsa kultúrkérdés, ez pedig a nemzeti erő, a nemzeti jövendő kérdése. Ha nem tudunk megélni úgy, mint a háború előtt, akkor mindenki arányosan mondjon le az élet kényelméről s ne csak a tisztviselő. Gondoskodjék az állam arról, hogy megfelelő adókirovással, pénzügyi politikával minél hamarabb helyreállíttassék az osztályok megbillent gazdasági egyensúlya. Mert az nem állapot, hogy az állam egyes alattvalói bővelkednek, az állam élő orgánuma — a középosztály — pedig koldusszegény. Ha van általános szegénység , akkor ebben is meglegyen az arány. A szegény és a koldus épp oly ellentétek, mint a gazdag és a proletár. A tisztviselő nem kíván mást, csak tisztes szegénységet, az aurea mediocritást, a középsorsot, mert ez az állam leghatalmasabb támasza. A züllés, a végső nyomor pedig igazán nem képesít munkára. Megállapították már, hogy munka nélkül nincs nemzeti feltámadás, nincs gazdasági fellendülés. A munkakedvnek azonban két ösztönzője van : a szükség és a haszonvágy. Bár ha a termelő osztályok oly jólétnek örvendenek, hogy már nincs szükségük semmire; baj, ha szükségleteiket — mondjuk pl. ruházatot — el nem érhetik. Baj, ha sok a pénz, akár egyes embernél, akár osztályoknál, mert akkor megszűnt a haszonvágy ösztönzője lenni. S a legnagyobb baj, ha a munkás legjobb igyekezete dacára, bármily magasnak látszó összegű bér mellett is nélkülöz, mert al nyomor elterpeszti a lelki erőket s elveszi a szükségmunkára ösztönző erejét. Ebben áll a többermelésnek — s ezzel kapcsolatban a tisztviselőkérdés megoldásának is a titka. Helyes pénzügyi és gazdasági politika nélkül — nincs többtermelés. 8 szintip bizottság javaslatához. A magyar restauráció nehezen haladó munkájában, következményeit tekintve, nagyjelentőségű esemény volt városunkban az, hogy a színházat sikerült az igazi nemzeti művelődés szolgálatába beállítani. Tegnap még a modernnek csúfolt fejlettség és korlátoltság pöffeszkedett e nemesebb célra rendelt épületben, de ma már egy új szellem indult hódító útra és ez nem akadhat meg útjában kedvezőtlen anyagi körülmények miatt. Ez a belátás vezette a színügyi bizottságot arra az önkéntes elhatározásra, hogy a súlyosan megterhelt színházon segíteni kell. Az a szerződés ugyanis, amelyet a közkedveltségnek örvendő Bárdossy direktor a várossal kötött, sokkal kedvezőtlenebb volt, mint a régebbi szerződések, melyek mellett sokszor bizony a destruktív szellem kapott szárnyra a Katona József-színházban. Kétszeres kötelessége tehát a városnak, hogy a mai nagyszerű és nemzeti szellemű színházat tőle telhetőleg támogassa és ne silányítsa agyon lehetetlen föltételekkel. A színügyi bizottság javaslata a legcsekélyebb, amit követelni lehet és nagyon méltányolja a város gazdasági viszonyait, de épen azért reményünk van arra, hogy elfogadása elé nem gördülnek akadályok. A városi haszonrészesedés és a tűzbiztosítási díj elengedése, a fűtési és világítási költségek fedezése, régióként pedig a közönséget is érzékenyen érintő vigalmi adó eltörlése az, amit a színügyi bizottság javasol, ehhez a javaslathoz annál inkább hozzá kell járulni, mert a mai színház az utolsó kulturális kísérlet. Nem lehet, nem szabad könnyen venni a dolgot; minden apró küzdelemben olyan megfontolással kell helytállanunk, mintha legfőbb javunkról volna szó. A Bárdossy-színház megmutatta, hogy azt a nagy kulturális küldetést, amely eléje adatott, nagyszerűen véghez tudja vinni. Ennyi tehetség, becsület, jóakarat nem pazarlódhat hiába, mert az szégyen volna városunknak. — Tandíjmentességben részesülnek a menekült középiskolások. A vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete értelmében a menekült középiskolai tanulók, akik vagyontalansági bizonyítványt mutatnak fel és tandíjmentességet kérnek, tekintet nélkül iskolai előmenetelükre, egész tandíjmentességben részesülnek.