Kecskeméti Közlöny, 1920. október (2. évfolyam, 225-251. szám)
1920-10-27 / 247. szám
piét, IBftC. Október 27. Szerda ______________• évfolyam, 247. aiám, ^ ^ jj ^ •• ^ n ELŐFIZETÉSI *RK) 11 11 «1 Feleld* nurk, s Dr. KISS ENDRE. ■ Szszerkesztfieég 1 II». be«*.. . Shzabadság-t»^ ’ A ~ *gQ korcliít”na»«» snámiára I korona. I. **ám, II. enteist, 3 ajtó. Telefon IS®, ÍBov íróra____ , 20 korona. legblenik minden nap¡ ■ Kisadékutatsal @ Széchenyi - tér S. A magyar film. Kihány szós Petőfi-filmvállalat dopitelhoZ. Irta: Galántai Fekete Béla. Rövid egymásután olvashattuk az újságokban, hogy egy újabb filmvállalat alakult. A liberális sajtó, a keresztény sajtó egyforma lelkesedéssel üdvözli az u. n. magyar alapításokat. Pedig igazán csak úgynevezetten voltak ezek magyarok, mert legtöbb esetben a magyar pénzen túl egyéb közük nincsen a magyarsághoz. Magyar film! Ha a vállalatod filmalkotásait végignézzük a fehér vászon előtt, bizony minden erezünk, csak magyarságot nem. Mindenbe beleütött a nyugati nyavalya, a nagydobbal emlegetett nyugati kultúrtörekvés, perverzus szeretkezéseivel, érzéket csiklandó vetkezettségével, erőtlen kalandkeresésével és minden egyéb kellékével, mely egy haldokló kultúra utolsó fellobbanásához tartozik. A valót egyáltalán vissza nem tükrözhető környezetbeállítások, talán lehetnek mesterien nagyszerűek, de az emberi igazsághoz vajmi kevés közük van, legfeljebb a fentiek miatt a már úgyis fertőzött fantáziájú embert a nagyravágyás ördögével kergetetik. Egészséges kultúrtörekvések eredménye lehet e oly szenzáció, mint amelyet a Psilander-filmek keltettek, hol a jó szabó keze nyomán, a szabályos vonású arcon túl néhány affektált mozdulat adta meg a szereplő értékét ? De ne a külföldről jött filmeket vizsgáljuk. Mostanában verték meg a nagy dobot egy Jókai-film (A lélekidomár) reklamtírozására. Jókai magyarságát külön nem kell felfedeznünk, hiszen magyar lelkű, kedves meseszövése és a magyar rögről ellesett alakjai még ma is — a romlottság idejében is — lelkünkből fakadt édes művészet, melynek zamata, mint örök kívánság, ott zsong lelkünk mélyén és kisér bennünket életünkön át. Ha megnézzük a filmet, bizony nem találjuk sem Jókait, sem a magyarságot. Azok a jól fésült vagy kevésbé jólöltözött alakok olyan ismerős bankfiuk és semmi közük a somogyi kanász hettyke férfiasságához, vagy azalföldi magyar keleti bölcsességet rejtő, királyi nyugalmához. Bizony csak jól sikerült kópiája valamely párisi filmnek és olyan mindegy, hogy hol vették fel a képet. Ez pedig nagy baj, óriási katasztrófa lehet a vége. Gondoljunk csak arra, hogy a filmek kikerülnek külföldre is és hirdetői lesznek magyarságunknak, kultúránknak. Pedig a vászonról sem kultúra, sem magyarság nem néz reánk. (Az utánzás még nem kultúra, azt megcselekszi még a majom is). Hanem megállapíthatják belőle , épen a nyugatiak, hogy magyar kultúra nincsen. A fajiság bélyege mindenről hiányzik és az a kis csillogó kulturmáz, mely stílus szeretne lenni, csak vérszegény utánzása a naggyá kiáltott nyugati akarásoknak. Internacionális ezeknek az alkotásoknak mindene, levegője, miliője, meséje, cselekvése és csak a felírása magyar, igaz, az is pesti zsargon. Pedig milyen óriási fontosságú lenne épen most, a megpróbáltatások nehéz idején, ha volna magyar filmünk. Egész nyugat fogvicsorgatva acsarkodik kapunk előtt és lesi, hol haraphatna ki testünkből még egy pofára valót. És miért? Hát nem érzik, hogy kulturnemzetet marnak a pusztulásba ? Hit nem is érezhetik, mert ami mint kufúreredmény külföldre kijutott határaink közül, kevés kivételével mind olyan,magyarok, mint az u. n. Jókai-film, ezek szerint pedig önrállóságnélküli, egyéni kufurával nem rendelkező, nyomorságos saroktaposói vagyunk a „nagynevű“ nyugatnak. Ázsiai horda vagyunk, kiknek nem sikerül kultur néppé vedleni, a, saját tarsolyunk üres,, abban hiába keresitek egyéniséget, nemzeti jelleget. Hát igen, ilyen propagandát csináltak e kultur intézetek nemzeti javaink érdekében. Magyar film ! Pedig de nagyszerű volna reád, ha elmondanád ezeknek a nagyképű művelteknek, hogy ha nem is vagyunk mindnyájan Psilanderek, vagy Mia May piásodpéldányai, de ereinkben ott buzog az az erős kezű hadverők vére, kiknek paripái alatt oly sokszor megremeget a nyugati mező; elmondanád, hogy utódai vagyunk a mély bölcsességű honalapítóknak, kiknek országait mindig a nyugat kulturüdve ásta alá; elmondanád, hogy fajunk már fényes betűkkel rótta fel nevét turáni kultúrájával, akkor,a mikor még műveit nyugaton csak kóborló hordák tanyáztak és hogy e kultúra a mi örökségünk se kultur alkotóknak mi vagyunk az triódái; s elmondanád végre, hogy nem csak dicső évezredekbe , nyúló turáni múlt a miénk, de a jövő élete is, mert egészségesek vagyunk, hagyományaink, kulturtradícióink még érintetlen tiszták, erősek és nagyszerűek vagyunk, hagyományaink, mint a keleten feljövő nap s az a sok évezredes múlt csak kezdet, az újabb évezredek dicsőségéhez. Ezek a gondolatok jutottak eszembe, mikor tudomásomra jutott, hogy kecskeméti kezdeményezéssel egy filmvvállalat alakul: a „Petőfi Filmvállalat R. T.“ Ön mennyire szükségünk van erre. Ma már a filmmesékben is irodalmat keresünk. Miért legyent az a külföldi Nick Carter regények ponyvába indult, ponyva másolata, mikor Kulim térén elsősorban az irodalom, és művészet hirdetője és terjesztője a film. Ebben az irodalomban és művészetben pedig a magyar faj karakterét kell éreznünk, nem a molnárferenci szenesember jellemeket, vagy a birablani internacionális vöröskalapácsos embert, hiszen ezek úgyis megtalálják a maguk útját a közönséghez s a pajesztekercseken át sokkal gyorsabban eljutnak az idegen országokba, mint a fürge távkrodróton keresztül, vagy a filmet vetítő lencse segítségével. És ha már ezt nem tudjuk —»tehetetlenségük« miatt — megakadályozni, legalább ellensúlyozni kell,hogy a világ ne a mindenhol feltalálható ledérség függönye mögül várja a magyar eseményeket, hanem az alföld bűbájos varázsából figyelhesse megbabonázó erejét. Igen, elsősorban magyar irodalmi tartalmat várunk a filmtől is és igér a Petőfi filmvállalat — Petőfi, Arany, Tompa és társaik felfedezték a magyarságot és az Alföldet, molnár—bitór-göndöri zsenik- pedig elsikkasztották a vörösen izzó gyárkémények, korom mocska mögé s ezt a mocskot pedig kihurcolták a nagyvilág piacára. Itt a filmvállalat kulturhivatása. Ha Petőfi a kanyargó Tisza partjáról, az alföldi rónaságban érezte a magyar faj szivdobbanását és szépsége megnyilatkozását és hirdeti örökre, hogy „hires város az Alföldön Kecskemét,“ maradjon is hires" és fiai ne engedjék, hogy a pesti aszfalt tova siető árnyékaival összecseréljék az alföldi magyar ,zamatos erkölcseit. Ennek kell a kiinduló pontnak lenni. Meg kell ismertetni a világgal a magyar fajt, de ezt csak akkor érjük el, ha a magyar irodalmi remekek adják meg a tartalmat, a környezetet pedig a magyar nép élete, szokásai, szenvedése, öröme és művészete. Gondoljunk csak arra, hogyan díszletezték New York-iban a „János vitézt,a milyen feszülő trikós, lengyel pruszlikos siheder lett, a lobogós ingujjú, alföldi pásztorgyerekből. Arra kell tehát törekedni, hogy tévedéseiből kigyógyítsuk a világot és a saját környezetében ismerje meg a magyar embert. A magyar fantázia irodalmi remekei szolgálatába oda kell állítani a magyar népművészetet és háziipart, hogy sugározza a nemzeti szépet. Ne a díszletmester utasítása nyomán készítsenek egy-egy mű szérüskertet, hanem az Alföld valamely szérűskertje legyen a díszlet. A kelléktár egyetlen cifra szűrét ne rángassák elő valahányszor magyar embert akarnak ábrázolni, hanem meg kell nézni az alföldi magyart mikor és hol viseli a cifra szűrt és milyen azt a cifra szűr, mert még ha szűr, nem mindig cifra és ami cifra, talán nem is mindig szűr. Na meg aztán a veszprémi kondást ne állítsák be Tisza-parti környezetbe vagy kalotaszegi „dulondlé“-t ne öltessenek kecskeméti asszonynépre. Ép igy a többi dologban is. A régi hutilakta vidékeinken fekete a suba, mig a későbbi magyar vidékeké fehér, a dunántúli sárközi vidéken „kiskutyást” diszűi főkötőben jár a menyecske, mig bizony Torockóban csak tisztes kendő van a fején. A bútorzat is csak úgy jellemez. A bánfi hunyadi kék alapú tulipántos ládát vagy a dunántúli spanyolozott holmit nem hozhatjuk az alföldi faragásos holmi közé. Tehát a népművészet így szólal meg a film irodalmi tartalma mellett. De a képzőművészetünk is hetet kér. Hiszen igazi magyar művészeink ugyanezt tanulták meg a néptől és figyelték meg a mindennapi életében és ezt rendezték művészi kompozícióba magyar remekké. Így gondoljuk mi el: legyen a film tartalma, környezete, szereplője, levegője és mindene magyar, hogy ha külföldre kijut, megbecsülhesse a sok nyugati kultúrába préselt fantázia, fajiságunk kötetlen, csapongó, turáni őserejét. És ez kell ma, ea nem is a kulturmiszszió már, hanem megcsúfoltatásunk idején : kötelesség. A külföld fogékony nemzeti szépségeink kincsei iránt és ezt a zsidó és más idegen náció ki is használta s bőven gyártotta Bécsben, meg a bpesti Dob utcában az eredeti kalootaszegi darabokat és bár vetették eredetét, mégis megvásárolták. Hát még ha az igazi zamat eljuthat hozzájuk. És hogy mit jelentene mindez Kecskemétnek ? El kell venni az elsőszülöttségi jogot az édesanyját arcul ülő Pesttől és a magyar kultúrának, a magyarság metropolisában kell székhelyet adni. Kazmárkodni lehet ezután is Pesten, de kultúrát már csak itt csináljunk, hol még a lenyűgöző napban megcsillanó por is magyar, hadverő őseink pora. Ezt jelentené : Kecskemét lenne a magyarság központjává, egy lépéssel közelebb jutnánk a cél felé, hogy kulturtavaraikat a magyarság földjén neveljük naggyá. Hogy anyagilag is mit jelentene, ki-ki üljön le és ceruzává számítsa ki. Örömmel köszöntjük az alakuló film- vállalatot, mert tudjuk, hogy programmaiban még több van, mint amit mi itt elmondottunk és kérjük a magyarok Istenét, hogy valóra is válhasson minden és akkor egy lépéssel közelebb jutottunk ahhoz, hogy Magyarország ismét nagy legyen. — Úgy legyen! ,