Kecskeméti Lapok, 1872. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1872-06-30 / 26. szám

­ egyszersmind szabad választó­polgárok is, s ha mi inkább tekintenek a lap érdekét, mint meggyőződésünket és elvünkhözi ra­gaszkodásunkat, akkor igenis meghajoltunk volna jelöltünk akarata és túlszerénysége előtt; de így ezt tennünk, akkor, midőn az ellenzék vezérei az ő személyét úton­­útfélen a legaljasabb nevekkel illetik, bírn volna és az egyedül igaz ügy ellen elkö­vetett vétek. Ellenzéki urak! olyan rettenetes nehe­zen lehet azt eltűrni, ha az önök véréből származott testvérek között, kik önökkel ellenkező elvet vallanak, van egy polgár, a­kiről sokkal több nemest és magasztost lehet és kell mondani, mint az önök em­bereiről? Hisz önök Pestről preseribálnak maguknak dicsérőket, Turinból hozatnak bombákat és mégis úgy jajgatnak, ha mi itt, szülő­városunkban, rámutatunk egy szerény polgárra és figyelmeztetjük polgár­társainkat, hogy ha üdítő forrás-vizet ke­resnek , ne menjenek a holdba, mert ott a csillagászok állítása szerint nincs víz, hanem maradjanak itt és nézzenek szét, itt megtalálandják, a­mi nekik szükséges! Szerkesztő: A választások előestéjén. Mire e sorok világot látnak, Kecskemét vá­ros választópolgárságának többsége eldöntötte a hetek óta hullámzó bizonytalanságot, arra nézve, vájjon ama lelkiismeretlen és a vad fanatismus bizonyos fokáig megeredt izgatás és hajtogatás megtermette-e azon, már fejlődése kezdetén rotha­dásnak indult gyümölcsöt, mit divatos nyelven és mai nap baloldali követnek nevez a magyar. Vagy pedig a többség, népünk természetes józan gondol­kodása után,­­ elősegítve a Deákpárt országosan nagyszerű diadalai által is belátta, hogy a meddő szószátyárkodásban páratlan közjogi oppozitiónál, Asztalos-inasok által ápolt mákvirágai számá­ra , többé a talaj nálunk tápot nyújtani nem bir, s nagy hazánk fia Deák Ferencz elveinek szer­zette meg a diadalt az által, hogy követeit a jö­vő országgyűlésbe, ennek táborából választotta. Akár mint legyen is az ügy eldöntve, mi Kecske­mét városának deákpárti elveket valló polgárai, önérzettel tekinthetünk körül, s bizonyos büszke­séggel még akkor is, ha a sors könyvében az lenne írva számunkra, hogy ezúttal helyben elveink vere­séget szenvedjenek. A Deákpárt ügye már diadalra jutott, s ha győzelem-ittas milliók mellett Kecske­méten pártunk vereségét kellene is siratnunk , ma­gasra emelt fővel járhatnánk a győzedelmes mok­­ra-sereg nebulói között, mert tulajdonkép a meg­verettek ok, s ha van bennük akár a hazafiságnak, akár a józan belátásnak csak hamvadó szikrája is, szégyenkezni — nekik van okuk. De nem hagy­hatjuk el ügyeink bármikénti állásában is, harc­­­terünket anélkül, hogy a lefolyt mozgalmak tanú­ságait elő ne számláljuk, — nem anélkül, hogy a képet, mit e mozgalmak közepette az itteni társadalom nyújtott, kellő világításba ne helyezzük. Ha végig tekintünk e város választó­polgárai név­során , feltűnően ötlik szemünkbe, hogy m­íg a Deákpárton az értelmiség, vagyon, a rend és béke­szeretet képviselői sorakoztak a szorgalom és munka embereivel,­­ addig a baloldalon, az értet­lenség nyers tömege fogott kezet az izgatók és szájhősökkel, kiknek hazafisága múltban, úgymint jelenben egyedül a fülcsengő pohárkaczintásokban, Kossuth nevének untalan kurjászásában, a haza éltetésében, s nemzeti kormányunk büntetésreméltó szidalmazásában culminál. — Hosszas szemlélődés mondatja velünk e kemény szavakat, melyek igaz voltára nézve azonban kétség nem forog fenn. Tévedne, ki ebből azt olvasná ki, hogy tehát a baloldalon sem jó hazafi, sem vagyonos ember, sem rendszerető békés polgárok nem találkozná­nak. Ők igen ott is vannak , de hasonlítsuk össze osztályonként a két párton levőket figyelemmel, elfogulatlanul, s látni fogjuk, hogy a­mit elmon­­dunk, koránt sem túlzás. Tetteikről szokták az embereket megítélni — a madarakat pedig hangjuk­ és tollukról. Midőn édes hazánk, ez előtt 24 évvel minden hit fiát tettre szólította, áldozatul kívánván vért, vagyont egyaránt, kér­dezzétek sorba, kik voltak azok, kik tettel mu­tatták meg, hogy szerették a hazát, — s ha majd név szerént megismeritek őket és látni fogjátok, hogy azok, egy két tiszteletreméltó kivétellel, ma mind a Deákpárton vannak — gondolkozzatok! Midőn a harcz zsivajából csupán a halottak teme­tési moraja, az élőhalottak lánczcsörgése szakítá csak félbe a halálos csendet, kérdezzétek tovább, kik voltak azok, kiknek ekkor életük és vagyo­nuk egy hajszálon függött? s ha megnevezik őket és látni fogjátok, hogy ezek mind a Deákpárton vannak, — gondolkozzatok. Midőn a magyar nem­zetre Bécsben a halálos ítélet kimondva, s végre­hajtva jön , — a csak lánczok csörgése által zavart siri csendben, kik merték fejeket felemelni, sza­­vakat hallatni, hogy a nemzet még él — kérdez­zétek , s ha újra azokhoz utasítanak — kik most a Deákpárton vannak — gondolkozzatok! Midőn már mindenki meggyőződhetett, hogy nemzetünk hóhérai a nemzetet meg­-nem ölheték, —kik vol­tak orvosai, kik gyámolították, kik csepegtettek sebére gyógybalzsamot, kérdezzétek újra, s ha ezeket újra a Deákpárton találjátok fel, —gon­dolkozzatok ! — S midőn a szomorú idők el­múltával a nemzet és uralkodója között a béke helyreállt, alkotmányunkat visszanyerve, felelős nemzeti kormányunk kineveztetett, s az elnyo­mott magyarra oly napok viradtak, mit a kesergő hazafiak közül a legvérmesebb reménynek sem mertek remélni, a szó szabaddá lett, s bát­ran szólhatott immár a magyar, s azoknak , kik­nek az eredmény nagyszerűsége köszönhető vala, tán elismerés jutott osztályrészül? Nem, azok kik a kiegyezést a bosszú politikájával , minek az 1861-ik évi országgyűlés határozati pártja oly éles kifejezést adott —m­ár-már meghiúsították,— annak létrejötte után magukat az alkotmányon kívül helyezve, — mert az adott alapot nem fo­gadták el — a tett embereit, a munkás hazafiakat, kik életüket, vagyonukat hozták áldozatul a haza oltárára, további munkálkodásuk közben gán­csolni, majd gyanúsítani, végre hazaárulókul fel­tüntetni kezdették. Eget verő lármát csaptak a szenvedő haza nevében , bejárták az országot hí­vatlanul , izgatva és bujtogatva mindenfelé, a né­pet ámítani, hitegetni kezdették, oly ígéreteket tenek, mit beváltani módjukban nem áll, nem fog állani soha, s a Deákpárt vívmányait kicsi­­nyiteni, gyalázni s a néppel megutáltatni kezdet­ték , a féktelenségig a szabadosságig menve, azt beszélték, hogy a nemzet nem szabad,—sajtója a hatalom súlya alatt görnyedez, holott naponként oly dolgokat lehet­ ellenzéki lapokból olvasni, mely a legkorlátlanabb sajtószabadságot tételezte föl, s mit a magyaron kívül a világon egy kor­mány sem tűrt volna el büntetlenül. A kiegyezést végrehajtott országgyűlésre közvetlenül következő választások alkalmával azonban minden igyekeze­­tök daczára is többségre nem vergődhettek , a­miért is törekvésük a mostani választásokra irányult. Népköröket alakítottak, a nép velük tartó részét hadi­lábon szervezték, s az eddig békés polgárságot egymás ellen bujtogatva, egymás ellen­ségeivé aljasították. A városi ügyek intézésénél is az lett irányadó, ki minő politikai párthoz tarto­zik , s a­hol győzedelmeskedniük sikerült, a köz­ügy kimondhatlan kárára, megalakították a bal­oldali tisztikart, tekintet nélkül az arra való­ságra. Megkezdődtek a követválasztások. Itt az elő­munkálatokkal egyidejűleg újból kezdetüket vették a korteskedések. Hazudtak a népnek fűt-fát, össze­vissza a mint szájukon kifért, ország­háboritókat ho­zattak a jó nép nyakára, s ezekkel bizonyították be azt, mit maguk bebizonyítani képtelenek voltak. E­közben megkezdődtek országszerte a választások, a Deákpárt diadalai egymást érték , a baloldal egyik nevezetessége után bukott a má­sik , a harmadik, Pest az ország szíve, egészen kisöpörte kebléből a balogokat. A baloldal indo­kolt zavarba esett, fejét vesztette, s ma már a Deákpárt új többsége biztosítva van, és ha neta­lán az itteni lélek­ kufároknak sikerült volna is választóink többségét balra téríteni,­­ a baloldal országos kudarczán segitni nem fognak, a balpo­litika halálát meg nem menthetik, ürömük tehát teljes nem lehet, mert míg helyi győzelmük az országos bukás szégyenébe fúl, addig mi deák­pártiak elveinknek ország-világ előtt oly nagy­szerű diadala mellett, magunkat is a győztes párt tagjaiul tudva — büszkeségnek tarthatjuk legyő­­zetésünket is. De nem ide akarunk reflektálni. A választások elmúltával, ha majd a kedé­lyek le fognak csillapulni, s apa a fiút, testvér a testvért, barát a barátot újra nem tekintendi ellen­ségének s imént szenvedett sérelmeit az idő és a pártok jóakarata heggeszteni, gyógyítani fogja, a higgadt párt-ember, tegyen különbséget, a Deák­párt és baloldal között, — nézzen végig a vezetők múltján és jelenén, s hasonlítsa őket össze, s ha jó az új választás a törvény szabta időben — ki­mondjuk bátran, a Deákpárt együtt találandja ma­ TÁRCZA. K. Pr. (Emlékkönyvébe.) Te még oly gyönge, oly ifjú virág vagy, Mint tavaszszal az első ibolya, S már sziveket gyújt picziny piros ajkad Angyaloktól nyert égi mosolya. Még csak most jöttél csillagul egünkre, S szépséged fénye már messze ragyog . . . Boldog az, kire fény­pillantásod száll, S hogy róla hallok, én is az vagyok! . . . Ki hangod hallja, szép kis csalogányunk, Betöltve érzi hő kivánatát: Ed Mang gyönyörbe ringatja a szivet, 8 eloltja minden titkos bánatát Szép szemeidnek nefelejts virága, Nemes, ha szived kertjében terem, Arany hajadra lelked fénye szállá, Mely külsőleg is tündérré teszen. Tiszta lelked egy hófehér galamb, mely Fenn, magasan, a felhőkkel röpül. Szived egy nyíló, piros rózsabimbó, Melyen a jóság méz harmatja ü­l. Ennyi szépséggel ne szeress halandót, Nincs köztük, a ki méltó te hozzád, Szerelmeddel, e rózsa koszorúval, Öleld forrón át édes, szép hazád! Kajdícsy Dezső: TERÉZ.­ I Regény.) Francziából forditotta: Földvárt) Mari. (Folytatás.) IX. A kelepcze. — Te vagy Föltette,­— kiáltott Teréz, mert ő volt, — jer! jer! ... 8 elakará őt vonni, alig bírván elfojtani zokogását. De Follette úgy állt, mintha lábai gyökeret vertek volna. — Jer hát, — folytatá a szegény leány,—Jer! itt akarod-e, hogy meghaljak?... És János ? kérdé hidegen mollette. — János! — mondá Teréz bámuló tekintetét emelve reá. — János? ki János? — János, Rigás János úr, ön rokona, kitől az imént levelet kapott... Ugyan? hát megőrült ön? A leányka fájdalomtól m­eghatottan szólt egy úrnőjéhez, nem gondolván azt, mennyire valót mondott. Forróláz kezdett erőt venni Terézen, agyát őrü­lés fogta el. — Jer! — ismétlé újra , — s megkisérlette elvonni Follettet. — Nem­ előbb mondja meg: veszélyben van-e János úr? Oh szóljon, szóljon kisasszony... tudja, hogy hallgatni fogok, de szóljon! íme lásson lábai­nál ! ... E jelenet szívrázó volt. — Teréz meg volt lepve, s úgy látszék, nem érti mit akar tőle meg­tudni; de a menekülési vágytól ösztönöztetve, fel­akarta emelni Follettet, és maga is sírt, pedig amannak könyeit óhajtotta volna felszántani. — Jó Follette, jer! mindent elmondok... De hallgatni fogsz, mint azt megígérted.. . Nem János irt nekem . . . nem őt láttam e házban ... a­pa . . . S mintha e névre új rettegés fogta volna el, nem bírván azt kimondani, futott a Rigai palota felé. De Follette mindent megértett. Egyetlen ugrás­sal úrnője mellett termett, erővel karjaiba vont, s megnyugtatni, csillapítani igyekezett őt. A két leányka észrevétlenül érte el a Rigai palota kis ajtaját, s így haladtak a kerten és folyo­són át, végre Teréz szobájába érve, mollette gyor­san levetkőztette és ágyába fektette úrnőjét, a­kin a láz azonnal kitört, s önkívületbe esett. Follette miután meggyőződött a felől, hogy távollétük ideje alatt a családból senki el nem hagya a salont, sietett Rigátnét értesíteni. Meg kell jegyezni, hogy Teréz ez este, könnyebb távozhatása végett bágyadtság ürügye alatt, Follette társaságában szobájában maradt. Most lássuk mi történt a cours-neufi rejtélyes házban. Rigai Teréz ösztönszerű ellenszenvvel fogadá el a palota kis ajtajában vele találkozó, s magát János küldöttének nevező karját. De legyőzve ez érzetet, melyért szive mélyében

Next