Kecskeméti Lapok, 1872. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1872-06-30 / 26. szám
egyszersmind szabad választópolgárok is, s ha mi inkább tekintenek a lap érdekét, mint meggyőződésünket és elvünkhözi ragaszkodásunkat, akkor igenis meghajoltunk volna jelöltünk akarata és túlszerénysége előtt; de így ezt tennünk, akkor, midőn az ellenzék vezérei az ő személyét útonútfélen a legaljasabb nevekkel illetik, bírn volna és az egyedül igaz ügy ellen elkövetett vétek. Ellenzéki urak! olyan rettenetes nehezen lehet azt eltűrni, ha az önök véréből származott testvérek között, kik önökkel ellenkező elvet vallanak, van egy polgár, akiről sokkal több nemest és magasztost lehet és kell mondani, mint az önök embereiről? Hisz önök Pestről preseribálnak maguknak dicsérőket, Turinból hozatnak bombákat és mégis úgy jajgatnak, ha mi itt, szülővárosunkban, rámutatunk egy szerény polgárra és figyelmeztetjük polgártársainkat, hogy ha üdítő forrás-vizet keresnek , ne menjenek a holdba, mert ott a csillagászok állítása szerint nincs víz, hanem maradjanak itt és nézzenek szét, itt megtalálandják, ami nekik szükséges! Szerkesztő: A választások előestéjén. Mire e sorok világot látnak, Kecskemét város választópolgárságának többsége eldöntötte a hetek óta hullámzó bizonytalanságot, arra nézve, vájjon ama lelkiismeretlen és a vad fanatismus bizonyos fokáig megeredt izgatás és hajtogatás megtermette-e azon, már fejlődése kezdetén rothadásnak indult gyümölcsöt, mit divatos nyelven és mai nap baloldali követnek nevez a magyar. Vagy pedig a többség, népünk természetes józan gondolkodása után, elősegítve a Deákpárt országosan nagyszerű diadalai által is belátta, hogy a meddő szószátyárkodásban páratlan közjogi oppozitiónál, Asztalos-inasok által ápolt mákvirágai számára , többé a talaj nálunk tápot nyújtani nem bir, s nagy hazánk fia Deák Ferencz elveinek szerzette meg a diadalt az által, hogy követeit a jövő országgyűlésbe, ennek táborából választotta. Akár mint legyen is az ügy eldöntve, mi Kecskemét városának deákpárti elveket valló polgárai, önérzettel tekinthetünk körül, s bizonyos büszkeséggel még akkor is, ha a sors könyvében az lenne írva számunkra, hogy ezúttal helyben elveink vereséget szenvedjenek. A Deákpárt ügye már diadalra jutott, s ha győzelem-ittas milliók mellett Kecskeméten pártunk vereségét kellene is siratnunk , magasra emelt fővel járhatnánk a győzedelmes mokra-sereg nebulói között, mert tulajdonkép a megverettek ok, s ha van bennük akár a hazafiságnak, akár a józan belátásnak csak hamvadó szikrája is, szégyenkezni — nekik van okuk. De nem hagyhatjuk el ügyeink bármikénti állásában is, harcterünket anélkül, hogy a lefolyt mozgalmak tanúságait elő ne számláljuk, — nem anélkül, hogy a képet, mit e mozgalmak közepette az itteni társadalom nyújtott, kellő világításba ne helyezzük. Ha végig tekintünk e város választópolgárai névsorán , feltűnően ötlik szemünkbe, hogy míg a Deákpárton az értelmiség, vagyon, a rend és békeszeretet képviselői sorakoztak a szorgalom és munka embereivel, addig a baloldalon, az értetlenség nyers tömege fogott kezet az izgatók és szájhősökkel, kiknek hazafisága múltban, úgymint jelenben egyedül a fülcsengő pohárkaczintásokban, Kossuth nevének untalan kurjászásában, a haza éltetésében, s nemzeti kormányunk büntetésreméltó szidalmazásában culminál. — Hosszas szemlélődés mondatja velünk e kemény szavakat, melyek igaz voltára nézve azonban kétség nem forog fenn. Tévedne, ki ebből azt olvasná ki, hogy tehát a baloldalon sem jó hazafi, sem vagyonos ember, sem rendszerető békés polgárok nem találkoznának. Ők igen ott is vannak , de hasonlítsuk össze osztályonként a két párton levőket figyelemmel, elfogulatlanul, s látni fogjuk, hogy amit elmondunk, koránt sem túlzás. Tetteikről szokták az embereket megítélni — a madarakat pedig hangjuk és tollukról. Midőn édes hazánk, ez előtt 24 évvel minden hit fiát tettre szólította, áldozatul kívánván vért, vagyont egyaránt, kérdezzétek sorba, kik voltak azok, kik tettel mutatták meg, hogy szerették a hazát, — s ha majd név szerént megismeritek őket és látni fogjátok, hogy azok, egy két tiszteletreméltó kivétellel, ma mind a Deákpárton vannak — gondolkozzatok! Midőn a harcz zsivajából csupán a halottak temetési moraja, az élőhalottak lánczcsörgése szakítá csak félbe a halálos csendet, kérdezzétek tovább, kik voltak azok, kiknek ekkor életük és vagyonuk egy hajszálon függött? s ha megnevezik őket és látni fogjátok, hogy ezek mind a Deákpárton vannak, — gondolkozzatok. Midőn a magyar nemzetre Bécsben a halálos ítélet kimondva, s végrehajtva jön , — a csak lánczok csörgése által zavart siri csendben, kik merték fejeket felemelni, szavakat hallatni, hogy a nemzet még él — kérdezzétek , s ha újra azokhoz utasítanak — kik most a Deákpárton vannak — gondolkozzatok! Midőn már mindenki meggyőződhetett, hogy nemzetünk hóhérai a nemzetet meg-nem ölheték, —kik voltak orvosai, kik gyámolították, kik csepegtettek sebére gyógybalzsamot, kérdezzétek újra, s ha ezeket újra a Deákpárton találjátok fel, —gondolkozzatok ! — S midőn a szomorú idők elmúltával a nemzet és uralkodója között a béke helyreállt, alkotmányunkat visszanyerve, felelős nemzeti kormányunk kineveztetett, s az elnyomott magyarra oly napok viradtak, mit a kesergő hazafiak közül a legvérmesebb reménynek sem mertek remélni, a szó szabaddá lett, s bátran szólhatott immár a magyar, s azoknak , kiknek az eredmény nagyszerűsége köszönhető vala, tán elismerés jutott osztályrészül? Nem, azok kik a kiegyezést a bosszú politikájával , minek az 1861-ik évi országgyűlés határozati pártja oly éles kifejezést adott —már-már meghiúsították,— annak létrejötte után magukat az alkotmányon kívül helyezve, — mert az adott alapot nem fogadták el — a tett embereit, a munkás hazafiakat, kik életüket, vagyonukat hozták áldozatul a haza oltárára, további munkálkodásuk közben gáncsolni, majd gyanúsítani, végre hazaárulókul feltüntetni kezdették. Eget verő lármát csaptak a szenvedő haza nevében , bejárták az országot hívatlanul , izgatva és bujtogatva mindenfelé, a népet ámítani, hitegetni kezdették, oly ígéreteket tenek, mit beváltani módjukban nem áll, nem fog állani soha, s a Deákpárt vívmányait kicsinyiteni, gyalázni s a néppel megutáltatni kezdették , a féktelenségig a szabadosságig menve, azt beszélték, hogy a nemzet nem szabad,—sajtója a hatalom súlya alatt görnyedez, holott naponként oly dolgokat lehet ellenzéki lapokból olvasni, mely a legkorlátlanabb sajtószabadságot tételezte föl, s mit a magyaron kívül a világon egy kormány sem tűrt volna el büntetlenül. A kiegyezést végrehajtott országgyűlésre közvetlenül következő választások alkalmával azonban minden igyekezetök daczára is többségre nem vergődhettek , amiért is törekvésük a mostani választásokra irányult. Népköröket alakítottak, a nép velük tartó részét hadilábon szervezték, s az eddig békés polgárságot egymás ellen bujtogatva, egymás ellenségeivé aljasították. A városi ügyek intézésénél is az lett irányadó, ki minő politikai párthoz tartozik , s ahol győzedelmeskedniük sikerült, a közügy kimondhatlan kárára, megalakították a baloldali tisztikart, tekintet nélkül az arra valóságra. Megkezdődtek a követválasztások. Itt az előmunkálatokkal egyidejűleg újból kezdetüket vették a korteskedések. Hazudtak a népnek fűt-fát, összevissza a mint szájukon kifért, országháboritókat hozattak a jó nép nyakára, s ezekkel bizonyították be azt, mit maguk bebizonyítani képtelenek voltak. Eközben megkezdődtek országszerte a választások, a Deákpárt diadalai egymást érték , a baloldal egyik nevezetessége után bukott a másik , a harmadik, Pest az ország szíve, egészen kisöpörte kebléből a balogokat. A baloldal indokolt zavarba esett, fejét vesztette, s ma már a Deákpárt új többsége biztosítva van, és ha netalán az itteni lélek kufároknak sikerült volna is választóink többségét balra téríteni, a baloldal országos kudarczán segitni nem fognak, a balpolitika halálát meg nem menthetik, ürömük tehát teljes nem lehet, mert míg helyi győzelmük az országos bukás szégyenébe fúl, addig mi deákpártiak elveinknek ország-világ előtt oly nagyszerű diadala mellett, magunkat is a győztes párt tagjaiul tudva — büszkeségnek tarthatjuk legyőzetésünket is. De nem ide akarunk reflektálni. A választások elmúltával, ha majd a kedélyek le fognak csillapulni, s apa a fiút, testvér a testvért, barát a barátot újra nem tekintendi ellenségének s imént szenvedett sérelmeit az idő és a pártok jóakarata heggeszteni, gyógyítani fogja, a higgadt párt-ember, tegyen különbséget, a Deákpárt és baloldal között, — nézzen végig a vezetők múltján és jelenén, s hasonlítsa őket össze, s ha jó az új választás a törvény szabta időben — kimondjuk bátran, a Deákpárt együtt találandja ma TÁRCZA. K. Pr. (Emlékkönyvébe.) Te még oly gyönge, oly ifjú virág vagy, Mint tavaszszal az első ibolya, S már sziveket gyújt picziny piros ajkad Angyaloktól nyert égi mosolya. Még csak most jöttél csillagul egünkre, S szépséged fénye már messze ragyog . . . Boldog az, kire fénypillantásod száll, S hogy róla hallok, én is az vagyok! . . . Ki hangod hallja, szép kis csalogányunk, Betöltve érzi hő kivánatát: Ed Mang gyönyörbe ringatja a szivet, 8 eloltja minden titkos bánatát Szép szemeidnek nefelejts virága, Nemes, ha szived kertjében terem, Arany hajadra lelked fénye szállá, Mely külsőleg is tündérré teszen. Tiszta lelked egy hófehér galamb, mely Fenn, magasan, a felhőkkel röpül. Szived egy nyíló, piros rózsabimbó, Melyen a jóság méz harmatja ül. Ennyi szépséggel ne szeress halandót, Nincs köztük, a ki méltó te hozzád, Szerelmeddel, e rózsa koszorúval, Öleld forrón át édes, szép hazád! Kajdícsy Dezső: TERÉZ. I Regény.) Francziából forditotta: Földvárt) Mari. (Folytatás.) IX. A kelepcze. — Te vagy Föltette,— kiáltott Teréz, mert ő volt, — jer! jer! ... 8 elakará őt vonni, alig bírván elfojtani zokogását. De Follette úgy állt, mintha lábai gyökeret vertek volna. — Jer hát, — folytatá a szegény leány,—Jer! itt akarod-e, hogy meghaljak?... És János ? kérdé hidegen mollette. — János! — mondá Teréz bámuló tekintetét emelve reá. — János? ki János? — János, Rigás János úr, ön rokona, kitől az imént levelet kapott... Ugyan? hát megőrült ön? A leányka fájdalomtól meghatottan szólt egy úrnőjéhez, nem gondolván azt, mennyire valót mondott. Forróláz kezdett erőt venni Terézen, agyát őrülés fogta el. — Jer! — ismétlé újra , — s megkisérlette elvonni Follettet. — Nem előbb mondja meg: veszélyben van-e János úr? Oh szóljon, szóljon kisasszony... tudja, hogy hallgatni fogok, de szóljon! íme lásson lábainál ! ... E jelenet szívrázó volt. — Teréz meg volt lepve, s úgy látszék, nem érti mit akar tőle megtudni; de a menekülési vágytól ösztönöztetve, felakarta emelni Follettet, és maga is sírt, pedig amannak könyeit óhajtotta volna felszántani. — Jó Follette, jer! mindent elmondok... De hallgatni fogsz, mint azt megígérted.. . Nem János irt nekem . . . nem őt láttam e házban ... apa . . . S mintha e névre új rettegés fogta volna el, nem bírván azt kimondani, futott a Rigai palota felé. De Follette mindent megértett. Egyetlen ugrással úrnője mellett termett, erővel karjaiba vont, s megnyugtatni, csillapítani igyekezett őt. A két leányka észrevétlenül érte el a Rigai palota kis ajtaját, s így haladtak a kerten és folyosón át, végre Teréz szobájába érve, mollette gyorsan levetkőztette és ágyába fektette úrnőjét, akin a láz azonnal kitört, s önkívületbe esett. Follette miután meggyőződött a felől, hogy távollétük ideje alatt a családból senki el nem hagya a salont, sietett Rigátnét értesíteni. Meg kell jegyezni, hogy Teréz ez este, könnyebb távozhatása végett bágyadtság ürügye alatt, Follette társaságában szobájában maradt. Most lássuk mi történt a cours-neufi rejtélyes házban. Rigai Teréz ösztönszerű ellenszenvvel fogadá el a palota kis ajtajában vele találkozó, s magát János küldöttének nevező karját. De legyőzve ez érzetet, melyért szive mélyében