Kecskeméti Lapok, 1891. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1891-07-05 / 27. szám
XXIV. ÉVFOLYAM. 27. Szám. 1891 JULIUS 5. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU I . , HIRDETÉSI DÍJ ! Egész évre 5 frtOkr. Negyedévre 1 frtSOkr. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP _ ....... Ufe. MEGJELENIK MINDEN VASARNAP ITM. Klftraetniai év folytán minden hónap elején Uhut. SZERKESZTŐ LAKIK .ill. TIZED, BUDAI-UTCZA, 189. SZ. KIADÓ-HIVATAL, BUDAI-UTCZA, 186. SZ. Bélyegdij minden beiglatásért 30 kr. A vidéki sajtó. A magyar hírlapirodalom az utóbb lefolyt évtized alatt rohamos fejlődésnek indult. Politikai napilapok, közművelődési közlönyök, gazdasági s egyéb érdekeket képviselő szaklapok keletkeztek fölös számmal. Örömmel konstatálható, hogy a magyar újságolvasó közönség mindinkább növekszik , ami számottevő ismérvét képezi a kulturális haladásnak. De ha összehasonlítást teszünk e tekintetben a főváros és a vidék között, sajnálattal vehetjük észre, hogy mily óriási a különbség — hazánk népesebb s nagyobb területek középpontjaiként szereplő városait sem véve ki — a kettő között. Mondhatjuk, hogy a főváros maga többet produkál, mint az egész vidék. S bár szükséges, hogy a mi viszonyaink között majd minden téren domináljon az ország fővárosa, mégis csak azon mértékig szabad ezt engednünk, míg az nem esik a vidék rovására. Hogy a kereskedelem és ipar legnagyobb piacát ez újabb vasúti politikánk által csak megerősített forgalmi centrumban, Budapesten teli, ezt bizony nagyon nehéz megakadályozni, de hogy úgy itt, mint szellemi téren különösen ellensúlyozni kell a főváros abszorbeáló hatását, az kétségtelen. A vidék szellemi életének ápolására leghivatottabb orgánumok az ott megjelenő hírlapok. De csalódás azt hinni, hogy egy vidéki lap jelentősége csak lokális érdekű, hogy az nem egyéb, mint helyi újdonságok s más, helyhez kötött viszonyokig vonatkozó közlemények konglomerátuma. A főczél mindenesetre az illető város vagy vidék érdekeinek gondozása — amennyiben ez különösen a sajtó ellenőrző hatalma folytán eszközölhető, de közvetve kell, hogy minden vidéki lap bizonyos fokig egyetemesebb értékű legyen. Az így jelzett irány nem abban rejlik, hogy országos kérdések tárgyalása tekintetében, országos lapokkal megegyező irányban működjék közre, vagy — különösen politikai tekintetben — ott hangoztatott érveket reprodukáljon egy vidéki hírlap, de igenis mindent viszonylagosan bíráljon meg, helyzetéhez, speciális körülményeihez képest. De mivel különösen általános kérdésekben találkoznak nagy számmal városok, megyék , melyeknek érdekei, ha nem is azonosak, de hasonlók , kétségen felül áll, hogy ama város vagy megye közlönyeinek magatartása, közleményei jelentőséggel bírnak nemcsak saját területének közönségére, de a vele rokon helyzetű terület lakosságára is. A közvélemény visszhangja lesz ilyenformán minden oly érvelés, mely egybehangzóan nyilatkozik majdnem valamennyi vidéki lap hasábjain, de viszont bármely ügy részletesebb , egész az individuális érdekekig megbeszélésére alig van alkalmasabb közeg a vidéki hírlapoknál. Elvi jelentőségében , az államot, mint egészet érdeklő kérdéseket ám tárgyalják mindenkor a főváros napilapjai, de a részletek , a keresztülvivés módozatainak megbírálása, nemcsak joga, de kötelessége is minden vidéki hírlapnak. Fájdalom, hazánkban ezt csekély mérvben találjuk így. Míg pl. Németország vidéki lapjai egészen a fenti irányban működnek s igy mintegy ellenőrző szerep jut nekik osztályrészül, addig nálunk egészen más a legtöbb vidéki lap képe. Azt mondhatnák erre, hogy Magyarországot még nem szabad e tekintetben a Nyugat nagy birodalmaihoz hasonlítanunk, a mi közönségünk nem identifikálható amazzal. Igaz. De a haladás követelő. Emelni, terjeszteni kell a vidéki hírlapokat. A közönséget szoktatni kell, hogy az ő érdekeit, mint kisebb körét hivebben, körültekintőbben védelmezi a helyi sajtó. A vidéki közélet hatalmas oszlopává nőné ki magát az ilyen újságirodalom s nagy mértékben előmozdítaná a törekvést, mely által nagyobb városaink önállóan fejlődhetnének szemben a főváros rohamos emelkedésével. Magyarország jelenleg a fejlődésnek oly stádiumában van, melyben az egyik reform oly gyorsan követi a másikat, hogy gyakran időelőttinek is mondható. De valamint minden érdekközösségben merülnek föl kisebbnagyobb egyéni ellentétek, lehetetlen, hogy ily közérdekű reformok létesítésekor is ne szenvedjen egyik-másik terület közönsége oly sérelmet, melynek orvoslása csakis önereje, önszorgalma útján eszközölhető. Ha piacát veszik el valamely városnak bizonyos árucikk tekintetében, pótolnia kell a hiányt, különben elháríthatatlan a gazdasági veszély: a pangás; ha a szellemi élet egy jelesebb tényezőjét képező testületet, intézetet vesznek el tőle, önerejéből kell azt pótolnia, különben hanyatlani fog. De ha oly irányzat mutatkozik , mely ép úgy kárára van gazdaságilag, mint ahogyan társas életének magasabb fejlődését gátolja, összes erejét meg kell feszítenie, hogy tőle telhetőleg ellensúlyozza ama törekvést, különben a mellőztetés hátrányai a tétlenséggel egyesülve oly állapotba juttatják, melyet a kortól való elmaradottsággal jelölünk. Ily körülmények közt az első fegyver mindenkor a vagyoni körülmények javítása, a jólét könnyítése, a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi productio folytonos és kitartó fokozása. De szükséges egyéb is, mely hirdesse a haladni akaró törekvéseit, munkásságának irányát, ismertesse czéljainak fontosságát s e tisztet a hirlapok teljesitik. A nagy közönség végre beláthatná, hogy a vidéki sajtó — melynek a jelzett irányban fokozatos fejlődése elmaradhatatlan— számottevő s pártolná azt úgy erkölcsileg, mint anyagilag a eddiginél nagyobb mértékben. Nem az „eredeti tárczák“ tömege teszi az ily lapot életképessé, de komoly, hézagpótló munkássága, mely példát mutat, fölvilágosit, és az igazságot szolgálva haladásra késztet. —I—6.— KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Első darabom. Legouvé Ernőtől. Huszonkilencz éves voltam. Szenvedélyem a színház volt. Már egy tragoediát és két drámát gyártottam, mindhárom előadathatlan volt, midőn egy szép reggelen egyik legkedvesebb barátommal, Goubauxval, aDarlington Rikárd“ és a „Harmincz év vagy egy játékos élete“ szerzőjével falun sétálgatva, eszembe ötlött egy czím, mely alkalmas vígjáték tárgynak tűnt fel előttem. Egy titok útja. Nem arról volt szó, mint Lafontaine-nél, mint repül a titok szájról szájra és mint női meg repültében. Nem! Ami engem kisértésbe hozott valami bensőbb, bizalmasabb volt; én a titok elárulás élettanát akartam adni, t. i. színre akartam hozni azon különböző indító okokat, melyek bennünket a ránk bízott titok elárulására késztetnek. A darab a Pyrenék fürdőiben játszott. Két, húsz éves fiatalember társalgásával kezdődött. Egyikük egy férjes nővel volt első találkájából jön épen! Boldogsága majd meghajtja. Megvallja az egészet barátjának, mert meg nem állhatja, hogy ne beszéljen, minthogy húsz éves fülig szerelmes létére szüksége van meghittjére; ez a fiatalság, a szerelem indiscretiója. Barátja, jól értsük meg, becsületére fogadta meg, hogy hallgatni fog. Ámde szerencsétlenségre ez a barát szintén szerelmes, szerelmes pedig egy fiatal özvegybe, ki szigorúan bánik vele. Ez sejti az egészet, akarja tudni a gyöngéd dolgot és kérdezi felőle imádóját. Utóbbi védekezik .... ő nem tud semmit . . . Az sürgeti, ez ellentáll. A hölgy neheztel, vagy legalább neheztelést tettet. „Ön nem szeret engem! Ha ön engem szeretne, elmondaná nekem az egészet! Ha ön nékem mindent elmondana, a bizalom ez a jele engem megindítana, és ki tudja . . . vajon a hála?“ Az ígéret nagyon is csábító , a fiatal ember elveszti fejét és beszél. .... Ez az önzés indiscretiója. Eladja a rábízott titkot! Csakhogy a visszavágás több hatást eredményez, mint a vágás. Elég jó végét gondoltam ki a jelenetnek: alig végződik be a bizalmas közlés, a fiatal asszony felkel és mosolyogva mondja : »Kedves uram! Mentsen Isten, hogy becsületemet oly emberre bízzam, ki nem tudja megőrizni egy barát titkát.“ Eljutottunk a harmadik beavatotthoz. Mit fog a fiatal asszony tenni a megtudott titokkal? Az idő csudaszép, a fürdőzők mindnyájan sétán vannak. Ő egyedül maradt Cauterets-ben egy öreg köszvényes és kissé süket nagybácsival. Miként üsse agyon napját? Miként könyítsen ezen az oly súlyos órákon? »Hátha elmesélném a történetkémet nagybátyámnak! Ah, nem, nem! Ez már nagyon csúnya volna! De lám, mégis oly mulattató volna. Aztán meg nem fogom megmondani a neveket és Bagnérest teszek Cauterets helyébe. Ah, hitemre! ... Meg nem állom tovább! Kell ezt a szegény nagybácsit is egy kissé mulattatnám!“ És elmond neki mindent. Harmadik állomás: az indiscretio unalomból. Az est leszállt, a sétálók visszatérnek, körbe ülnek, csevegnek! »El kell önöknek egy csinos kis történetkét beszélnem,“ szólal fel egyszerre a nagybácsi. Húga ugyan már rángathatja kabátja szélét. „Légy nyugodt, oda szól halkan, majd elferdítem.“ És oly jól elferdítette, hogy öt percz múltán mindenki felismerte az esemény hősét, és a jelenlevők egyike feláll és hangosan így szól: „Bocsánat uram, ön válas mit elfeled elbeszélésében. A férj nevét. Az a férj — én vagyok!“L': Tárgyam elragadta Goubaux-t. A darab tervét még aznap este elkészítők, én megírtam az éjjel és másnap felolvasását kértük a Théátre Français-ban az egy felvonásos vígjátéknak, melynek czíme: Alkonyatig. Tehát itt vagyunk az előtt a félelmetes bizottság előtt! Nem volt az akkor mint manapság egy neme a Tizek Tanácsának , érzéketlen néma, mint a bírák, ami a szerzőt a vádlotthoz teszi hasonlóvá. A színésznők is részt vettek benne, a fiatalok ép úgy mint az öregek. Ez vidám színezetet adott az ülésnek. Nevettek a komikus jeleneteknél, sírtak a megindítóknál, tapsoltak a ragyogó helyeknek. Mintegy újabb általános átnézés volt az ilyen felolvasás, mely felvilágosította a szerzőt darabjának gyenge vagy erős oldalai felől, a hallgatás maga, leczke volt. Én csak ezt a leczkét hallottam. Egy óráig tartott a darab felolvasása, és huszonkilenc évem összes hevével, teljes meggyőződésével olvastam. Semmi hatás , egyetlen egyszer sem! Végeredményül pedig csupa fekete golyó. Visszavetve egyhangúlag! Visszatértem a falura, hol jól, rosszul kedvetlenségemet emésztettem, mikor egyszerre ezt a pár sort kapom Goubaux-tól: „A Théátre Framlais bizottsága nem ért hozzá semmit. Felolvastam darabunkat Etienne Arago-nak a Vaudeville szellemes igazgatójának. Ő azt igen mulattatónak találja. Azonnal színre hozza, rendelkezésünkre bocsátja társulatának színe-javát: Bardou-t, a kitűnő Bardou-t, a nagybácsi szerepére; a csinos Thénard asszonyt az özvegyre, és az egyik szerelmesére egy fiatal embert, kire nagy reményeket alapít. Brindeau-nak hívják, csinos alakja és csinos hangja van; egy rondeau-t készülék számára írni beléptére! Ez biztosítani fogja az első szinrehozatal sikerét. Elfogadja?“ Ha elfogadom-e! Három héttel később visszatértem a faluról, hogy jelen legyek az utolsó próbák egyikén. A Vaudevilleszínház akkor a Palais-Royal téren volt. A próba megkezdődött. A tapsonezok főnöke , ki hozzám közel ült, a darab végeztével igy szól hozzám: ,Nem valami nagyon erős, de vannak benne csinos kis dolgok, melyek A nő valódi értéke. *) (Felelet egy volt növendékem levelére.) Kedves leányom! Ön annyi közvetlenséggel , ragaszkodással és bizalommal szól hozzám levelében , hogy képtelen vagyok máskép szólítani, mint akkor, mikor még tanítványom volt, és mikor tudásvágyából származó ezernyi kérdéseire alig győztem felelni. Hej! pedig azóta sok megváltozott. A szőke fürtű kis leányból, kinek nemcsak phantasiája repült igen sokszor, de lábai is, s ki oly mennyei élvezettel tudott játszani iskolánk udvarán, azóta nagy leány, majd boldog asszony és anya lett; én pedig ott állok , hogy az én kedves kis tanítványaim maholnap úgy fognak rólam beszélni: az öreg igazgató! Lássa nemcsak ön emlékezik az én tanításaimra, hanem én is arra a kis eleven leánykára, kit szivjóságáért, egészséges kedélyéért, tudásvágyáért és kötelességtudásáért annyira szerettem és becsültem ! Igaz örömet okozott tehát levelével , de másrészt, minek tagadnám, alapos aggodalomba is ejtett. Ugyanis ön azt mondja , hogy miután két kis leánykája van, kik közül az egyik már iskolába jár, komolyan érdeklődik a nevelés kérdései iránt, de a társaságban s a lapokban annyira ellentétes nézeteket hall és olvas a nevelésről, s azon körben, melyben forog, annyi furcsaságot lát, hogy nem tud megállapodásra jutni s egy követendő eszményképet lelki szemei elé állítani. Hát most én feleljek meg arra a nem kisebb kérdésre, mint hogy mi képezi a nő valódi értékét! Nem indokolt-e az én aggodalmam, hogy nem leszek képes megfelelni bizalmának, s hogy a rajzoltam eszményképet torz alaknak fogja találni? Mondhatnám ugyan azt, nevelje leányait úgy , hogy önhöz legyenek hasonlók , de végre is az ön bizalma parancsol, elmondom nézeteimet. Magára vessen, ha e fogas kérdés fejtegetését netalán hosszadaldalmasnak és unalmasnak fogja találni, miért nem kérdez könnyebb dolgokat! Levelében megbotránkozásának ad kifejezést azon tapasztalat fölött, melyet, fájdalom, egyre több eset igazol, hogy a *) A helybeli polgári leányiskola ez évi értesítőjéből.