Kecskeméti Lapok, 1897. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1897-01-03 / 1. szám
s élményeit s abból vonunk következtetést a jövőre. És ez a következtetés csak reménynyujtó. Azoknak a derék férfiaknak emléke, kik hazafias buzgósággal és lelkiismeretes munkássággal szerezték meg polgártársaik elismerését s a legszebb polgári erényekkel dicsekedve, édes hazánk és szeretett városunk fölvirágzásáért, szűkebb családjuk és a társadalom boldogulásáért küzdöttek, azon férfiak emléke legyen mindenkor szövetnekünk, hogy mi is hasonlóra törekedjünk. A nagy millenniumi év dicsőséges örömeiből, a múltak szép emlékeiből, az ősök hazaszeretetéből és önfeláldozásából merítsük az erőt, hogy honpolgári és emberi kötelességeinket minél teljesebben betölthessük. Adja Isten, hogy a bekövetkező újévben öröm, dicsőség, hazafias büszkeség és szerencse legyen a haza minden fiának osztályrésze ! A sorscsapásokat pedig tartsa tőlünk távol a Mindenható. Boldog újévet! Tisztujitás előtt. A törvényhatósági bizottsági közgyűlés városunk közigazgatásának új aeráját lesz hivatva megalapítani a f. hó 9-én tartandtó tisztujitás alkalmával. Ismeretes, hogy az új szervezeti szabályokat s ezzel kapcsolatban a tisztviselők fizetésének méltányos rendezését a belügyminisztérium jóváhagyta. Ez alkalommal nem akarjuk ezen utazásoknak nagy horderejét vitatni, és legyen azt konstatálni, hogy a fejlett korral haladó társadalmi viszonyok evetelték azt, hogy a városunk köziazgatását intéző tisztikar fizetése, nagy és fontos munkájukhoz képest legyen olyan, mely úgy hivatali, mint személyes reputációjukat fokozni képes. Helyénvaló volt a nemes elhatározás, hogy azok a tisztviselők, akik a városnak több millióra menő vagyonát, oly önzetlenül kezelik, a kik a város szellemi, erkölcsi és anyagi fölvirágzásáért küzdenek s a kik a közigazgatás minden ágában folytonosan a közönség érdekében fáradnak, e sok oldalú lelkiismeretes munkásságukért kellőkép méltányoltassanak s nekik oly existentia biztosíttassék, hogy anyagi gondok terhe nélkül szentelhessék életüket a közügynek. Ezzel szemben jogos a közönség azon kívánsága, hogy azon egyének, akiket tisztességes fizetéssel a város közigazgatásának vezetésével bíz meg a törvényhatósági bizottság, — kellő szakértelemmel, lelkiismeretes pontosság és a hivatás fontosságától áthatott buzgósággal teljesítsék kötelességeiket Méltán elvárhatjuk, hogy akik a nagyfontosságú állásokra vállalkoznak, bírjanak a kötelességérzetnek azon tudatával, hogy legjobb tehetségük szerint igyekezzenek feladatuknak megfelelni ; legyenek elsősorban tisztviselők, akik minden idejüket hivatalos ügyeiknek szentelik, míg minden más mellékfoglalkozástól, amely esetleg hivatali kötelezettségük teljesítésében őket gátolja, tartózkodjanak. És ha most már vizsgáljuk jelenlegi tisztikarunkat, az öröm bizonyos érzetével mondhatjuk el, hogy az egész tisztikar, nagyban és egészben feladatának magaslatán áll. Közigazgatásunk az egész vidéken páratlanul áll, mert tisztviselőink úgy szakavatott működésük, mint lelkiismeretes buzgóságuk által a közönség elismerését érdemelték ki. Ugyanezért azt hiszszük, hogy a bizottsági közgyűlésnek ez alkalommal nehéz szerepe nem lesz, mert mindazokat, kik hosszú, relkasu,csétes muku,ami az elismerést nagyban kiérdemelték, bizalmával újra megajándékozza. Azok a felforgató eszmék, melyeket némelyek személyes ellenszenv, vagy politikai pártállás, sőt felekezeti szempontokból hangoztatnak, oly kicsinyes érvek, amelyekkel szemben a felvilágosodott szabadelvűségnek mindent el kell követni igazainak érvényesítésére. Teljes mértékben hozzájárulunk tehát a szabadelvű párt azon elhatározásához, hogy a tisztikar élére Fekete István h. polgármester, a tisztikarnak e kiváló, nagy szorgalmú s a város szolgálatában hosszú időn át lelkiismeretes pontosság és odaadó munkásság által sok érdemeket szerzett tagja választassák meg. Az így megüresedő helyettes polgármesteri állásra a közbizalom Vámos Béla jelenlegi főkapitányt, e nagy talentumot és széles látókörű, példányszerű tisztviselőt jelölte ki. Ifj. Bagi László a város aranyos tollú főjegyzője, a közigazgatási ügymenet és a város összes ügyeinek legalaposabb ismerője, minden ellenjelölt nélkül áll. A városi tanács többi tagjai, u. m.: Zombory László főügyész, Dékány László, Mészáros József és Szegedy György tanácsnokok, a közgyűlés többségének osztatlan bizalmát bírják, mert úgy személyes képességeik, mint szorgalmas, buzgó hivatalos működésükkel arra érdemeket szereztek. És így vagyunk a többi tiszti állásokkal is, azok, akik kötelességeiknek minden alkalommal pontosan megfeleltek, méltányos, hogy elismerésképpen állásaikban továbbra is megtartassanak, illetőleg a közgyűlés további bizalmában részesíttessenek. Az esetleg megüresedő, vagy az újonnan rendszeresített állásokra pedig válaszsza meg a törvényhatósági bizottság a jelentkezők közül az arra leghivatottabb egyéneket, akik úgy qualifikátiójuk, mint ismert személyes tulajdonságaik által a betöltendő állásnak leginkább segíti várna'á. *Bizunk a bizottsági közgyűjtős soros* mérsékletében és tapintatos eljárásában, hogy higgadt megfontolással, menten minden mellékérdeklől elhatározásában s? ebből kifolyólag a tisztikar megalakításában a város érdeke és a közügy szeretete vezérlendik. Bízunk a bizottsági tagok elfogulatlan ítéletében, hogy a város legfőbb érdekeit a lányokhoz kurizálni mégy s megtudják (ah, rettenetes), hogy te már három hónapos korodban is rossz fiú voltál? Mi?... — ügy van, mondja a dadanéni, nacsaságának akarát igaza van! Én bennem pedig felforrt a vér, kis homlokomon az erek kidagadtak. Szerettem volna felugrani, hogy a „becsületsértőt“ megbüntessem és a nagy titkot, — a csókolózást, felfedezzem. De nem, gondoltam, a bosszú egy három hónapos okos fiúcskához nem illik s csendesen hallgattam. Ez volt az első pillanat, melytől kezdve a nőket gyűlölni kezdettem. Ekkor vert kis szivemben mély gyökeret ama nemes elhatározás, hogy ha majd felnövök s nagyobb fiúcska leszek, a nőket mindig kerülni és gyűlölni fogom! . . . Alig voltam öt éves, már elfeledtem ezen nagy esküt, mert a szomszéd kapitányok 6 éves leányukba, az Ilusba — halálosan beleszerettem. Éppen nagyban kurizálok neki, leborultam lábai elé s könyörögtem — szerelméért. (Én is úgy tettem, mint az a vörös hadnagy bácsi tette a mi Gizikénknek.) Ott terem ám a kegyetlen mama. — Mit csinálsz te itt? Szólt rám riadva. — É . . . é . . . én, dadogtam, az Ilus czipőjét fü . . . fü . . . fűzöm. — Nem igaz, mondja a szemtelen Ilus, a Pista, mama, hihihi, a Pista, hihihi . . . — Mit nevetsz, szólt hozzá, valid meg szépen mi történt? — A Pista, mama, hühühüm, nekem, nekem — szerelmet vallott. — Micsoda?... hahaha. Te ficzkó, igaz ez? — De biz’ igaz ám ! feleltem bátran. — Hát úgy vagyunk? Mondá a mama. Rögtön takarodj haza; ne várj, te kópé, majd megmondalak az a óvónéninek; no te tacskó, ugyan jól kezded! — Bánom is én, feleltem. Azzal ott hagytam őket, miközben sötét pillantásokat vetettem — a hűtlen Ilus felé! Alig hogy onnan kiléptem, régi esküm eszembe jutott, de hiába, már későn volt! . . . Igen, késő volt!. . . Mit soroljak fel még, minek ecseteljem az én sok csalódásomat, minek írjam le, hogy eskümről — oly sokszor— megfeledkezve, mint valltam boldog-boldogtalannak hű szerelmet s mint akasztott boldog boldogtalan a nyakamba — kosarat! Ah, de hagyjuk ! Elég lesz a sokból még egy esetet felemlítenem, mely azután eszembe juttatta mindig a régi szent eskümet! Diákkoromban történt meg velem. Tél volt. Éppen az öt órát ütötte el a nagy torony órája, midőn én a sötétben hazafelé tartottam. Egyszerre ijedten hátráltam, előttem a földön egy sötét alak motoszkált. Szivem hangosan dobogni kezdett, lélekzetem elállt s én oly rémült voltam, hogy néhány keresztet sem vethettem hirtelen magamra. Egyszerre egy kedves, kérő női hang ütötte meg fülemet. — Ah, uram, kérem, segítsen meg. Hirtelen magamhoz tértem. Előttem egy középtermetű női alak körvonalai tűntek fel. Nem tudtam hirtelen, hogy mit tegyek. Feleljek-e, avagy tovább menjek ? Ekkor azonban, egy pompás eszme villámlott át agyamban. Kalandot fogok kezdeni, úgy sem valami sűrűn részesültem benne. De az ismeretlen hölgy „kiléte“ mégis kétségbeejtett. Mint hangjáról ítéltem, nem lehetett több 20 évesnél s különben erre utalt termete is. Vérem hevesen lüktetni kezdett, agyam majdnem szédült erre az elhatározásra . . . Mély gondolkozásomból a szép ismeretlen (mert reméltem, hogy szép is) csengő hangja vert fel. — Oh, uram, könyörgött, segítsen! — Oh kérem! Mi történt? szólok. — Jaj, elvesztettem a drága melltűmet! — Jézus Mária, kiáltottam, hát ugyan hol ? — Éppen itt! — Itt? S én megkeressem? — Igen! — De azért, kedves nagysád, jutalom is jár! — Megkapja! — Oh, boldoggá tesze szóval, mondom; oh, ezer örömmel megkeresem a melltűt. De mi lesz a díj, kedves nagyság, ha szabad még is kérdenem? — Ugyan mi? — Egy — csók! ■ — Ah !... A szemtelen! felesé. — De kérem ez — nem sok! S a szép ismeretlen ekkor gondolkozni kezdett, úgy látszott, küzd önmagával, hogy a melltűz, mely bizonyára elég értékes lehet, nem engedi — ilyen csekélység miatt — elveszteni. Végre megszólaltam én: — Keressem-e kérem, vagy pedig távozzam? KECSKEMÉTI LAPOK. 1. sz.