Kelet-Magyarország, 1960. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-01 / 1. szám
Megvan a reményünk, hogy békességben élhetünk az idei esztendőben is Dobi István elvtárs rádióbeszéde Kedves hallgatóim! Az óra éjfélt ütött, 1960-ra lapoztunk a kalendáriumban. Az ünnepi percben sikerekben gazdag, boldog új esztendőt kívánok a rádió minden hallgatójának, egész magyar népünknek. Jusson el üdvözletem mindenüvé, ahol ezen a szilveszter-éjszakán magyarok ünnepelni összegyülekeztek. Gyárak, üzemek, szövetkezetek kultúrotthonaiba, nyilvános szórakozóhelyekre és jusson el a csendes otthonokba is, az ünneplő fővárosba, a városokba és az apró falusi házakba is. Csendüljenek össze a poharak, ürítsük őket elért sikereink örömére és az induló új év bíztató kilátásaira. Gondtalanság és jókedv uralkodjék ezen az éjszakán minden magyar szívben és derűsen induljunk az új esztendőbe. Ha visszatekintünk 1959-re, elmondhatjuk, hogy minden okunk megvan az elégedettségre. Hazánk a szocialista építés nagyszerű eredményeivel gyarapodott, és népünk élete tovább szépült. Tisztelet és hála illesse ezért a bányák, a gyárak, a mezőgazdaság, a tudományos kutatás, a kulturális élet, a kereskedelem, a közlekedés munkásait, mindazokat, akik az év folyamán fáradhatatlanul dolgoztak. Ebben a kis országban, a mi drága hazánkban, százezrek és százezrek érezhetik önmagukban azt a felemelő érzést, a büszke elégedettséget, amelyet csak a tisztességes helytállás, az igen jól végzett munka adhat meg az embereknek. Békében, biztonságban éltünk és dolgoztunk, s megvan a reményünk, hogy békességben élhetünk az idei esztendőben is. A szovjet tudomány csodálatos műszerekkel a szocializmus dicsőségét írta az égre, a szovjet politika biztosítani tudta az emberiségnek a békét és 1960-ra új távlatait nyitotta meg az általános haladásnak, a népek békés egymás mellett élésének. Szép terveink vannak az új esztendőre. Népünk tehetsége, szorgalma és becsületes igyekezete, hazánk földjének gazdag adottságai mellett terveink valóraváltásának biztosítékát megtalálhatjuk abban is, hogy a szocialista tábor nagy családjában, a szocializmust és kommunizmust építő népek nagy testvériségében élünk és dolgozhatunk. Mérföldes léptekkel haladunk előre a fejlődés útján és megvan az erőnk, megvannak az eszközeink, megvan a nemzeti egységünk, belső egyetértésünk, hogy a népek békés történelmi versenyében ne maradjunk le, hanem ezután is az az elsők, a legjobbak közé törekedjünk. Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves hallgatómnak, egész népünknek boldogságot, sikereket, nyugodt, munkás, eredményekben gazdag új esztendőt. * Eisenhower örömmel fogadta Hruscsov válaszát Augusta, (AP). A Fehér Ház sajtószóvivője sajtóértekezleten kijelentette, Hruscsov szovjet miniszterelnök válaszlevelének áttanulmányozása után „Eisenhower elnök örömmel fogadja azt a tényt, hogy megtörtént a megállapodás a Kelet és Nyugat csúcsértekezletének időpontjában”, május 16-ában. Amint amerikai politikai körökben valószínűnek tartják, Eisenhower a Párizsban tartandó csúcsértekezlet megnyitása előtt már egy nappal Európába érkezik, hogy még egyszer tanácskozzék Macmillan angol miniszterelnökkel és De Gaulle francia elnökkel. 2 A Minisztertanács ülése A kormány Tájékoztatási Hivatala közli: A Minisztertanács csütörtök délelőtt ülést tartott. Megvitatta az Országos Árhivatal jelentését az ipari termelői árrendezés közgazdasági értékeléséről. A kormány a jelentést tudomásul vette és elismerését fejezte ki az Országos Árhivatal dolgozóinak a termelői árrendezés során végzett jó munkájukért. A Minisztertanács meghallgatta és tudomásul vette az Országos Tervhivatal, a Nehézipari Minisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium együttes jelentését a szovjet hitelből épülő Tiszavidéki Vegyikombinát nitrogénműtrágya-gyárával kapcsolatosan 1958 decemberében hozottintézkedések végrehajtásáról. Elfogadta a Művelődésügyi Minisztériumnak a művelődési otthonok létesítésével és működésével kapcsolatos kérdések rendezéséről szóló előterjesztését, majd folyó ügyeket tárgyalt. GYŐRI ILLÉS GYÖRGY: Köszöntő Elszállt az év és köntösünkbe nyugtákat pakolt az idő, s míg arcunkra ráncait gyűrte, nem távozott el csak így ő... Lehet, hogy újabb őszült tincset, s tenger emléket itthagyott, de lépte nyomán drága kincsek vendégük meg a holnapot. Könnyet letörlő, hű barátság, s melengető, nagy szerelem az utat előttünk kivájták, s visznek kedvesen, lelkesen. A tapasztalás bölcs tudása megnyitja ajtók ezreit, s hogy szorgalmunk lépjen reája, elébünk szőnyeget terít. A megtanult igazság napja érlelő sugarakat lövell, az elkésőt is rajtakapja, hajtja a többihez közel. Az összefogás erejében a remény jó szárnyakra kap, s a határozás többé tétlen napokra soha nem marad. Öröm, s dicsőség kézenfogva halkan az életünkbe lép, virágot szór a holnapokra, csillagos lesz a messze ég. Csillagos lesz a munka útja, holdfényes, színes végtelen. Fényes tüzek lobognak újra ahol az ember megjelen. Rakétákat felparipázva, békét, nyugalmat hintve szétáldást hullajtva a világra az ember most előrelép. Előre, szebb és jobb utakra, előre önmagunk felé! Lépteinket a szívünk hajtja, hogy még a föld is reng belé. Zene sem szólhat ékesebben, az egész élet szava az: üdvözlégy sejtett ismeretlen, üdvözlégy új év, új tavasz! Pécsi mamát, akit az élet tengere messzire sodort, csak a hangnem bántotta. Erős volt már az ő gyenge szívének. Mert könnyű csak úgy, egyszerűen dobni a szót, festeni a jövőt annak, aki nem élte át azt, amit ő. Karcsi, az unoka, még éppen hogy a nagykorúság küszöbén van, s bizony egy idős parasztasszonynak gond már a gazdaság vezetése, még akkor is, ha ez a nyurga fiú erős, s minden munkát elvégez a tizenhat holdon. Igaz, ■ sajátja, Karcsié a föld, de kormányozni csak kell. Az ő gondja az adó, a szerződéskötés, a műtrágyaszerzés, minden. Itt meg ez az agitátor arról lefetyel neki, mennyire más lesz, ilyen jó lesz, meg olyan jó lesz. De meg is értette volna, ha az nem csúszik ki a száján, hogy úgyis menni kell. Nem, ezt ő nem szereti. Igaz, nem szólt egy mukkanásnyit sem, csak jártkelt, totyogott a nagy házban. Az agitátor azt hitte, töpreng, s már közel áll az öreg néne a döntéshez. Ahogy került fordult Pécsi mama, úgy forgatta utána fejét, s mindig mondott valamit. Pedig a nagymama már döntött. Nem és nem írja alá. Csak már menne el, vinné el az ördög.... Mikor aztán dolgavégezetlenül, magában duzzogva elköszönt az ember, Pécsi nagymama nagyot sóhajtott. Végre! De már cselekedett is, nehogy még egyszer hasonló modorúval hozza össze a sors. Gyorsan elszalasztott egy gyermeket a tanítóért. — Jöjjön azonnal, mert beszélni kell vele. Nagy baj van — üzente. A vékonypénzű, csöndesszavú vámosatyai tanító, Koncz Sándor jól ismerte Pécsi mamát, az egész családot. Karcsi, az unoka meg éppen abba az iskolába járt, ahol ő most igazgató. Évek barátsága szőtte egymáshoz a Pécsi családot, meg a tanítót, ő volt a tanácsadó, minden fontosabb dologban. Most meg duplán, hogy neves ember lett, párttitkár. Már várták. — De jó, hogy tetszett jönni, kedves tanító úr. — Mi baj, Pécsi mama? — Hát tetszik tudni..., hogy is mondjam csak, no... Szóval, nem tetszett nekem, ahogy az imént beszélt velem egy — hogy is mondjam csak... — gondolkodott. — Népnevelő? — segítette ki a tanító. — Az, az, kedves tanító úr.... Dőlt belőle a szó, mintha kannából öntötték volna. De meghallgatni egy ilyen öregasszonyt, azt már nem — elsírta magát. — No, nyugodjon meg, nagymama. — Megértem én szép szóval is. Nem kell nekem azt hangoztatni, hogy gátoljuk azt a... mi a csodát na... azt a téeszcsézést. Csak hát... hallgassák meg az embert. Nem igaz, tanító úr? Tetszik tudni, milyen keservesen neveltem én a Karcsi unokámat mikor meghalt a... — elcsuklott a hangja. — Kiskorú még a lelkem. Ő munkálja a tizenhat köblös földet, ami rá maradt. Engem is ő tart, a Karcsi unokám — mutatott az asztal sarkánál ülő nyurga fiúra... Most mitévő legyek, tessék mondani? Én döntsék az ő földje, jövője felől? — Meg a magáéról is, Pécsi mama — szólt halkan a tanító. — Ez igaz. Most vettem neki négyezerért két szép lovat, mert bele van bolondulva. De nem bánom, legyen meg a kedve. — Szünetet tartott, kendője csücskét babrálta, s Karcsit nézte, mintha a következő szavakat neki szánná: — S most... most mi lesz? — tárta szét a karját. — Ha be „kell” menni, akkor a lovak, a lovaid?!... — szemét áttetsző könnyfátyol borította be, egy csepp belőle elszabadult, s lassan végiggördült a kendő csücskén. Karcsi hallgatott. A tanító a nagymamát és unokáját figyelte. Várta, mi történik. Karcsi érezte, hogy a nagyanyja hozzá szól. Pécsi mama pedig várt valamit. Valamit, de maga sem tudta, hogy mit. Talán azt, hogy szól, ez a fiú. Ha mindjárt nem is döntőt, de valami biztatót, reménykeltőt, hisz egy a sorsuk... Nem reccsent a szék. Felemelte fejét Karcsi, de aztán újból tenyerébe ejtette. A nagymama várakozóan nézte... Helyette a párttitkár-tanító szólalt meg csendesen. — Szóval a lovak, Karcsi... Elszánta magát a fiú. — Azok, tanító úr, a lovaim. Csend. — Ha jók, elfogadják. Gondozhatod, hajthatod... A tiéd marad. Jók? Az ő lovai? Nincs olyan két paripa az egész faluban. Meg hogy elfogadják? Hajthatja őket? Hmmm. Sértés akar ez lenni, vagy mi a csoda? Hát majd mindjárt megmutatja. Felpattant a székről. — Csak aztán egészen az enyém legyen ám, tanító úr is kirobogott a szobából. Nagymamája még meg sem érkezett fordulni, s Koncz tanító úr sem tudott már rá válaszolni, csak az ajtónak mondta: — Ha nem is egészen, de... Csak a falióra ketyegett. Alig telt el néhány perc, Pécsi nagymama unokája két szép lovával kirobogott az udvarból. Nem törődött most semmivel Karcsi. Csak eggyel. Hajtani, hajtani, amerre a lovak mennek. Egyszer, talán utoljára... Gelénesen már jóval túl volt, a barabási hegyet célozta meg de még mindig úgy érezte, nem elég. Késő este volt, amikor megérkezett. A tanító még ott volt. Együtt várta a nagymamával. Karcsi sejtett valamit, mert amikor nagyokat fújva belépett, először is az asztalra pillantott. Papír, mellette tinta, egy kiszolgált tollszár és szemüveg. Lassan odament, félszemmel a furcsa írásra nézett aztán ledőlt a székre és sírt. — Ne sírj, kisfiam... Tiéd marad a ló. S nagy fiú vagy már te. Tudsz és szeretsz is dolgozni. Megkeresed nekünk a kenyeret. Nem féltelek én. S még jobban, mint így, meglásd! Mert ott — ahogy a tanító úr mondja — kevesebbet kell ám dolgozni, mint itthon... No, Karcsi fiam... így látja jónak Koncz tanító úr is... És több lesz a pénzünk is... Amit pedig adóba kellett volna fizetnünk, januárban ruhát veszek neked. De olyat, hogy... — a nagymama szeme megtelt könnyel... Már nem szólt ő sem, csak hallgatott. Karcsi lassan felemelte fejét, átölelte nagyanyját, és csak enynyit mondott, bíztató, reménykedő, könnyes szemekkel: — Ha nagymamám, is úgy akarja és bízik bennem, ám legyen! Nem bánom! Pécsin? és unokája arcán halvány mosoly terült el. Farkas Kálmán: Vívódás