Kelet-Magyarország, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-20 / 144. szám

Az érettségiző — A limes Nyíregyházáról kért adatot — Krúdy Gyula hetven év­vel ezelőtt érettségizett Nyír­egyházán. Szokatlan vizsga volt. A tizennyolc éves fia­talembert nem sokkal az érettséget jelző bizonyítvány elnyerése előtt közös apai és tanári erőfeszítéssel kel­lett visszacsábítani Debre­cenből, ahol a Debreceni Ellenőr kész örömest kínált riporteri állást neki. Ami­kor később, júniusban Krúdy matematika és latin dolgozatok fölött görnyedt, tanárai napon­ta olvashatták novelláit, tu­­dósításait és kritikáit a különböző lapokban. Alig­hanem ő volt az Ag. Hitv. Ev. .Főgimnázium — a mai Kossuth Gimnázium elődjé­nek *— legkülönösebb és később a legmagasabbra emelkedett maturandusa. Tanáról,­ és tanítvány Krúdy tanterme a mai igazgatói szoba és az iroda helyén volt. A szatmári és podolini kisgimnázistásko­­dás után felsősként járt ide. A katolikus Krúdy az evan­gélikus gimnáziumba. Rosz­­szul tanult. Őszintén unta, hogy padokat kell koptat­nia, de az iskolára később szinte megható szeretettel emlékezett. Ha a rossz diákok, szigora ellenére, lelkesednek iskolájukért, ott a tanintézetnek alighanem jeles bizonyítványt lehet ki­állítani. A nyíregyházi gim­názium tanári karának szí­­ne java Felvidékről szárma­zott, sokkal polgárosultabb, felszabadultabb szellemű vidékről, mint a dzsentri Nyíregyháza. Krúdy tanárai közül három író, egy lap­­szerkesztő volt. „A tegna­pok ködlovagjaiban” és „A vörös postakocsiban” egy­aránt nagy szeretettel ír róluk. Stílusára tanárai sze­rencsére nem hatottak, a tanítvány mindegyiküknek fölébe kerekedett, de az­ iro­dalom, a könyvek szerete­­tére megtanították. Krúdy ekkor még sokat és jókat olvasott. Lefter tanár úr adta legelőször kezébe Dickens könyveit, Porubszky tanár úr pedig a Nyír­egyházi Hírlap szerkesztője —rendszeresen közölte no­velláit. Hosszú évekkel ké­sőbb így írt róla: „Hogy író lettem, neki köszönhetem.” És „ ... raj­takapom magam, hogy néha azért szeretném kivágni a rezet írásaimban, hogy az öreg Porubszky ott Nyír­egyházán meg legyen velem elégedve.” A Times jelentkezik Ha az írásairól faggatták, a fiatal Krúdy — egyébként még szálfatermetű apjánál és nagyapjánál is hallásabb óriás — épp olyan zárkózott volt, mint a későbbi idő­sebb. Az egyetlen őt érdek­lő területen, az íráson, már ekkor megmutatta fantasz­tikus munkabírását. Az Or­sová című lapott VII-—VIII. gimnazista korában valóság­gal megtöltötte, a debrece­ni újságokba pedig tíz hó­nap alatt majdnem száz novellát adott. Szerkesztet­­te a nyomtatott Gimnáziu­mi Híradót, majd egy egé­szen sajátszerű vállalkozás­ba kezdett. Néhány barát­jával megalakította a Nyír­egyházi Sajtóirodát, afféle helyi MTI-t, és ők látták el szabolcsi hírekkel a főváro­si lapokat. Hír nem mindig lévén, maguk is fabrikáltak. Egy alkalommal például a Pesti Naplót szórakoztatták valamilyen vérfagyasztó ka­tasztrófa leírásával, amiről később kiderült, hogy nem­csak nem történt meg, ha­nem a színhelyként meg­adott falu egyáltalán nem is létezik a magyar térké­pen. Igazi szenzáció volt azonban, amikor 1894. szep­temberében Tuzséron egy hipnotizőr sarlatánkodása következtében meghalt a fiatal Salamon Ella. Krúdy a gimnáziumi óráknak fit­­­tyet hányva, tüstént a hely­színre utazott és riportsoro­zatban aratta le a szenzá­ciót a békeévek szenzációra éhes hivatásos újságírói elől. Az eset híre bejárta a vi­lágsajtót. A New York He­rald és a londoni Times egyenesen a nyíregyházi diákok sajtóirodájától kért távirati tájékoztatót. A nyolcadikos Krúdy — megfelel a mai negyedikes­nek — szívesen csatangolt a sóstói erdőben, a Bujtos­­liget fái alatt, vagy csóna­kázott a borbányai Ökörs­­zavon. Még szívesebben dar­­vadozott kiskocsmák aszta­lánál a jóval idősebb Kál­­noky László ügyvéddel, Dál­­noki Gaál Gyula színész­szel, két már életükben el­feledett íróval. Kedvence Andersen volt, az Ezeregyéj meséi és Münchausen báró kalandjai, a későbbi saját álomvilág előhírnökei. Egye­lőre azonban nagyon is evi­­lágbeli kritikákat írogatott Gárdonyi, Herczeg Ferenc, Justh Zsigmond, Thury Zoltán, Gozsdu Elek köny­veiről, ontotta a tudósításo­kat és két másik nagy ked­vencét, Puskint és Turge­­nyevet olvasta. Érettségi előtt Debrecenbe szökött, nem sokkal érettsé­gi után pedig föl Pestre, hogy amihez már tizennégy (!) éves korában megtette az első lépéseket, bevonul­jon a magyar irodalomba. Az érettségin egy kivé­telével valamennyi tárgyból elégségest kapott. A kivétel a magyar nyelv és irodalom volt. Abból „jó”-ra érdemesí­tették. O. I. Feltárják a vámosatyai várat A középkorban Vámos­atyán is volt vár. Helyét benőtte a bozót s évszázado­kon át a rókák tanyáztak a föld alatti helyiségekben. A múlt évben figyeltek fel rá, s a falmaradványok mellett megtalálták a kutat. Köz­ben megjelentek az illeték­telen kincskeresők is. Kin­cset ugyan nem leltek, de kibontották a kéményt. Ilyen előzmények után ez év má­jusában megkezdték a vár feltárását. A munkának még csak egy részét végezték el, máris érdekes kép bonta­kozik ki a régészek előtt. A kör alakú kutat körülbelül öt méter mélységben tisztítot­ták ki. Amikor a környékét is kibontották kiderült, hogy a kút egy 3,6x6,7 méteres nagyságú szoba­b­irkában van. A kőfal, vastagsága 1,4 méter széles. A feltört falak magassága a földszinttől számítva körülbelül 8—9 méter lehet. A nyugati fa­lon láthatók a lőrések is. Az ásatások során nagymé­retű téglából kirakott bolto­zatra bukkantak, amiből egy-két méter széles ugyan­csak bolthajtásos nyílás tűnt elő. Minden bizonnyal ott lehetett az átjárás a szom­­­­szédos helyiségbe. A vár teljes feltárása ér­dekes látványt nyújt majd a látogatóknak Soltész Albert: Duna-parti házak. (Rajz). A televízióból — jóbarátaink Kazimir Károly — Tavaszt mutatott a nap­tár akkor, de afféle jelleg­zetesen őszies, esős tavaszt. Fáradtságot és kedvetlensé­get árasztó délelőtt volt. Tíz órakor kezdődött a pró­ba — Tennesse Williams Orfeusz alászáll című drá­májára készültünk —, de rosszul ment. A nyomott hangulat mindenkire rára­­gadt. Kazimir látta ezt és gyorsan szünetet rendelt el. Ekkor valaki leült a zongo­rához játszani. Nagyon szé­pen játszott, percek alatt köré gyűlt a darab egész társulata és a hangulat ha­marosan megváltozott Egyetlen jeleneten se dol­goztunk tovább, az egész délelőtt a zongorajátékkal telt el, de mindenkinek kel­lemessé vált a közérzete és másnap olyan kitűnően ment a próba, mint soha azelőtt... Bulla Elma, a Vígszínház kiváló művésznője mesélte el ezt a néhány évvel ez­előtti epizódot, a színház akkori rendezője, Kazimir Károly jellemzésére. Azt mondta róla — és ezt kí­vánta illusztrálni az ismer­tetett epizóddal —, hogy nemcsak ötletgazdag, fan­táziadús, sistergő-lobogó, mindig valami újat, mást akaró rendező, de jó pszichológiai érzékű vezető is, aki sokszor rögtönözve, meg tudja változtatni a kis közönség hangulatát. Miskolcon kezdte rendezői működését, s mindjárt az első évadban figyelemremél­tó tettel. Az Antigonét áhí­totta a Miskolci Nemzeti Szín­ház színpadára ,később bu­dapesti vendégszereplésre is sor került. Azokban az évek­ben kezdett hozzá a klasz­­szikus görög dráma magyar színpadi „rehabilitálásához”, amikor az a hiedelem aka­dályozta a többezer éves szerzők műveinek bemuta­tását, hogy unalmasak, s a mai közönségnek nem kelle­nek, mert senki se figyelne oda rájuk. Kazimir ezt a színházi babonát űzte el. Nemcsak a miskolci Anti­gonéval aratott országos si­kert, hanem utána az első körszínházi Oidiposz elő­adással is. Akkor még a Li­getben működött a Kazimir teremtette Körszínház, Básti Lajos és a többi színész szmokingban, estélyi ruhá­ban játszott. Azóta a Kör­színháznak állandó helye van a Népstadion mellett, a Jégszínházban, már nem es­télyi ruhás, oratóriumszerű előadások, hanem szabály­­szerű színházi produkciók színhelye minden nyáron- Itt rendezte meg Kazimir először Shakespeare XI. Richárdját, itt Calderón Za­­lameiai bíróját, itt kerül sor ezen a nyáron ismét egy új felfedezésre: Thomas Mann­­ra, akit magyar színpadon még soha nem játszottak! Igaz, egyetlen egyfelvoná­­sost írt esik, a Savonarolá­­ról szóló Fiorenzát. Megint­ csak Kazimiré az úttörő ér­­dem, hogy a színpadi Tho­mas Mannt is bemutatja a magyar közönségnek, a Fiorenzával egy műsorban Mario és a varázsló című kisregény színpadi feldolgo­zásával. Előreszaladtunk az időben, a görög klasszikusok éleszt­­getése már a Körszínház idei produkciójához vezetett, s közben nem mondtuk el, miként alakult Kazimir pá­lyája Miskolc után. Buda­pestre került, először a Víg­színházhoz ahol olyan emlé­kezetes előadások fűződnek a nevéhez, mint például a Pesti emberek, amely nem­csak az elmúlt évtized egyik legismeretesebb új magyar drámája volt, de egyben az addig csak prózaíróként is­mert Mesterházi Lajos szín­padi felfedeztetése is. Barátjával és művésztár­sával, Keres Emillel most már négy esztendeje vezeti Kazimir, főrendezőként a Thalia Színházat. Itt ez is fontos, mikép lett a Paulay Ede utcai Jókai Színházból T­hau.. ? Tudatosan vállalt és vallott koncentráció ered­ménye. Újszerű, forradalmi tartalmú színházat csinálni ev, egész világ, s benne a sa­játos magyar színházi kul­túra legjobb haladó hagyo­mányait beleolvasztva az újba. Ezért vallják magukat tudatosan a század első év­tizede Thália társulatának utódjául. Legnépszerűbb fórumunk: a kétmilliós nézőtáború te­levízió révén újabban az egész ország megismerte Kazimir Károlyt. Hétről hétre láthattuk a Ki mit tud? zsűrijében, hallhattuk megfontolt, értékes tanácsait, melyekből nemcsak a sze­replő fiatalok tanulhatnak. GERGELY SÁNDOR: Pesti hajnal, 1933 A történet hősnője Csége Juliánna. Családi állapota férjezett. Férje már hónapok óta vidéken jár munka után­­, pedig a pesti utcákat rója lakástalanul. Közben alszik, ahol lehet, s leül pihenni, ahol engedik. Mostanában sokat kell pihennie, mert „áldott” állapotát már hete­dik hónapja hordja, nagyon­­nagyon terhesen. Hogy mi­ből s hogyan él, maga sem tudja. Két napja például semmit nem evett. Pedig a szíve alatt a héthónapos magzat már nagyon követeli a táplálékot. Ezerkilencszázharminchárom júliusának egyik hűvös haj­nalán, fél négykor, a Körútra ért Csege Julanna- Éjjel az Állatkert mögött, a vasúti töltés alján aludt, de korán felzavarta­­a derengés, meg az éhség. Végigvánszorgott az Andrássy-úton, s befor­dult a Körútra. Sárga ar­cán, pergamenes homlokán verejték csillant az éhségtől s a bágyadtságtól. A Körúton, a Dob­ utca sarkán, tejeskocsi állt. A ko­csi előtt a két lovacska de­rűsen ropogtatta ablakját. Csege Juliánna nem a lova­kat nézte, hanem a kihordót kereste szeme. De senki sem volt a közelben- A rendőr is, vagy száz lépéssel odébb, a Wesselényi utca táján sé­tált. Maradék erejének teljes megfeszítésével Csege Ju­lianna a kocsihoz tódult, ki­kapott a rekeszből egy te­jesüveget reszkető ujjával benyomta a vastag papírlap­dugót és az üveget a szájá­hoz emelte. Ha odébb áll zsákmányá­val, talán minden jóra for­dul! De az első korty tej még le sem csúszott a torkán amikor a kapu alól kijött a kocsis, meg a kihordó és mögöttük a vice. A kihordó az üveget kapta el ez asz­­szony vértelen szájáról, a kocsis két kalimpáló karját fogta le, a viceházmester meg rendőrért szaladt. Pékkocsi jött nyargalva. Szagos, finom kenyerek, aranysárga vajaskiflik illa­toztak ölében- A kocsi leállt a tejes szekér mögé. Semmi keresnivalója sem volt e tájon, őt a szomszéd kerü­letben várták, de a kocsis nagyon kíváncsi ember volt. Látta a furcsa csoportosulást a gyalogjárón, a szomszédos házak vicéi is mind ide­gyűltek, lármáztak, kiabál­tak és söprűjüket lóbálták. A kenyeres, amikor meghal­lotta a tényállást, károm­kodni kezdett. — Te bugris — szólt le tejes kollegájának a bakról. — Nem szégyelled magad? — Ki fizesse meg a tejet, ha ellopják? Én? — védeke­zett a tejes­— Lifteljen innen — mondta a kenyeres kocsis az asszonynak. — Menjen mi­előtt ideér a zsaru. — Nem úgy van az — kiabált a tejes. — Lopott. — Ne járjon a szád — mondta egyszerre két vice is. — Te meg mozogj innen — biztatták az asszonyt-De Csege Juliánná nem mozdult. Szeme fátyolosan meredt a benyomódó dugójú üvegre, amelynek tetején bá­gyadt fehér tejcseppek ültek. Nem mozdult a közeli mel­lékutca felé, pedig a tejes­­kocsis marka már levált ró­la. Csak állt sárgán, tehetet­lenül­ Megjött a rendőr is, kar­dosan, revolveresen, gumi­­botosan. És jöttek a kávé­házakból s a mulatókból az úri népek. Egy részük részeg volt. És munkába siető em­berek is jöttek. Megálltak a járdán a két szekér előtt, Csege Juliánná és a rendőr körül. — Hol a lakása? Mi a fog­lalkozása? — kérdezte a rendőr- Csege Juliánná csak a vállát vonogatta. A rendőr bólintott és beírta, hogy: Csege Juliánná hivatásos munkakerülő. S feljegyezte a másik tényálladékot: lo­pott... Csege Juliánna még mindig nem beszélt, egyre csak a tejes kocsis kezében fehérlő üveget nézte­— Gyerünk — mondta a rendőr. Az asszony nem mozdult. Szeme a tejes üvegre tapadt. — Te... — mozdult fel a rendőr. — Nem hallottad, mit mondtam? A vicék morogtak és sep­rőzászlajukat lengették. Az embergyűrű váratlanul megingott. Úriember tört át a sokaságon­— Hogy ez... mibe kerül... ez a tej? — kérdezte akadozó nyelvvel. A betéttel együtt hatvan fillér — felelte a tejes. Az úriember aprópénzt ka­part elő a zsebéből, a tejes­nek adta és átvette érte az üveget. — Ne... ne legyen bűnjel mondta s másik kezével szi­vart nyújtott a rendőrnek. — Ha nincs bűnjel nincs tény­állás és nincs bekísérés, mi?... — mondta s az üve­get teljes erővel az aszfalt­hoz csapta. Sikoltozás, nevetés, moz­gás támadt. Csege Juliánna torkán vinnyogva tört ki a sírás... s hirtelen letérdelt, reszkető kézzel gondosan félresöpörte az üvegszilán­kokat, eligazította hatalmas hasát, oldalvást feküdt az aszfaltra, a tej tócsa mellé és eleinte áhitatosan, aztán egyre mohóbban a drága fo­lyadékba nyalt. — Az anyád... — emelte gumibotját a rendőr. — Hagyja — mondta az úriember és még egy szivart adott a rendőrnek. Aztán le­guggolt és így nézte a ritka színjátékot, amely két Me­­dea-szivarjába, meg hatvan fillérjébe került. Körötte az­ atropinos színű becsípett úrhölgyek kacagva s­­lelkesen tapsoltak az álla­potos asszony csendes szín­­játékának. A köznépet a rendőr odébb kergette. De a tömeg, v v­agy húsz lépéssel távolabb újra összeverődött. Az aszfalton hamarosan elpihent Csege Julianna nyelve. Minden fehér csep­pet magába nyelt már és hunyt szemmel feküdt, fá­radtan, — Briggy már innen — szól le rá a rendőr. Csege Júliámra, valaha né­hány évvel ezelőtt valahol a Tiszaháton sokaknak, legé­nyeknek, lányoknak, apának, anyának: Juli, Juliska, meg Julika... a rendőr noszogató csizmájában kapaszkodva, feltápászkodott. S elment szó nélkül. Kö­szönet és köszönés nélkül. El rendőrtől, uraktól és hölgyektől. Mondta is a rendőr, méltatlankodva a gavallér úriembernek: — Nem érdemes jót ten­ni az ilyen népséggel... Csege Juliánna hamarosan eltűnt, még mielőtt a gyüle­kezet oszlani kezdett. S ami­kor már nem marad a tett helyen csak a tejes, meg a kenyereskocsis, csattanás hallatszott. A kenyeres ko­csis, a bakról lehajolva, verte képen a tejkihordót, aztán lovai közé csapott és tovarobogott. 1965. június 2®. f

Next