Kelet-Magyarország, 1967. március (24. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-12 / 61. szám
Pál Gyula kiállítása Békéscsabán A Nyíregyházi Tanítóképző Intézet tanára a múlt év nyarán mutatkozott be először Békés megyében nagyobb anyaggal. Akkor a gyulai művészetkedvelők láthatták érdekes tónusú képeit, mind egyénibb jegyeket hordozó alkotásait. Az idén februárban jutott el Békéscsabára és az ottani múzeum nagy kiállítótermében 33 — nagyrészt egy-két esztendővel ezelőtt festett — művét láthattuk. Az első, ami megragadja az embert Pál Gyula képeit szemlélve, a fokozott konstruktivitásra törekvés, a formák hangsúlyozása. A művész színvilága — legalább is a békéscsabai kiállításon bemutatott képei alapján — szürkébe hajlóan borongós, hideg hatású, keményen lezárt. Alig akad képe, ahol némi narancssárga, vagy téglavörös a melegebb tónusok jelenlétét sugallja. Ilyen például a Látogatók asszonycsoportját besugárzó téglavörösbe hajló lazarozás, vagy a Fás utca hasonló színű derengése és a Gulácsi házak élénk fehér és narancssárga színvilága. Kissé különös ez a szürkébe-hidegbe hajlás, feltétlenül érződik ebből a hatás, melyet a múltbeli nyírségi szegénység üzen még a mának is. Érdekes embereket fest Pál Gyula. Markáns arcú Kucsmás emberében kemény erő lakozik. A Temetőben látszólag céltalanul csoportosított figurái az élet elmúlását jelképezik és mégsem borzongatóak, nem lehangolóak. Alvó asszony című képe 1966-os jelzésű, tehát a legfrisebbek közül való. Kár, hogy ez sem utal arra, hogy a művész lassan kibogozódna a színvilágával is olyannyira jellemzett kissé szomorú életérzésből. Sas Ervin A Nyírség festőjének békéscsabai tárlatán. Fotó: Esztergály K. Serfőző Simon: Lakod, éled magad Hol élsz, a földből kinőttél, válladról a két sziklevelet leszakította a szél, elröpült fehér angyalszárnynak az égre, közeledben itt megy a nap száz méterre, nyitva vagy, nyitott mellkason, kétszárnyú abakon száll be a szívhez spóra, madár, lakod, éled is magad, befüstölsz cigarettával, villanyt égetsz, szétszeded, összerakod konok hited, a kihalt állat maradványait megleled, csontja nincs, pora van, ágyazol alváshoz, álmodban is fogod a gondot, takarítasz, vasoszlophoz, a gerinchez támaszkodsz, csillagot nézel, röpül, fényeskedik, ne is váljon halálfejnek az égen, s viaskodsz, készülsz holnapra nincs időd, hogy belevénülj magadba, arra se legyen, hogy meghalj! Eltemették Kodály Zoltánt Szombaton — végakaratának megfelelően — a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra Kodály Zoltánt, ahol első feleségének hamvai is pihennek. A temetésen szinte az egész ország lakossága képviseltette magát. A párt és a kormány, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Zeneművészek Szövetsége és más vezető társadalmi intézmények koszorúin kívül száz meg száz helyről érkeztek a ravatalozóhoz és az akadémiai köröndben lévő Kodály-sírhelyhez a kegyelet és megemlékezés virágai. A végtisztességen ott volt Kállai Gyula, a Minisztertanács elnöke, és Szirmai István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, Ilku Pál művelődésügyi miniszter, a Politikai Bizottság póttagja és Cseterki Lajos, a Központi Bizottság titkára. Az egyházi szertartás után a koporsót a téren felállított ravatalra helyezték. A ravatal mellett állt Kodály Zoltánná a család tagjaival. A koporsót Kodály Zoltánná és a család fehér Ilku Pál: Tisztes gyászoló gyülekezet! Kodály Zoltánnak , a magyar nép világhírű alkotó művészének halála mélységesen megrendítette népünket, az egész zeneismerő világot. Halála egy küzdelmekben és eredményekben gazdag pályafutásnak vetett véget. A magyar kultúra művelői, alkotói, a művelődésügyi kormányzat nevében búcsúzom Kodály Zoltántól, a valamennyiünk által tisztelt és szeretett tanár úrtól. Távozása óriási veszteség a magyar és az egyetemes kultúrának. Nagyszerű, küzdelmes életet zárt le a halál. A régi Magyarország nyomorúsága és értetlensége gátolta legszebb törekvéseinek valóra váltását. Az úri rend konok kultúraellenességével, a félreértésekkel és a rosszindulattal is meg kellett küzdenie. Kodály azonban történelmi megrázkódtatások, lázas művészi útkeresések közepette szigorú hűséggel, igaz harcos humanizmussal járta a maga választotta utat. Kivételes teljességű az élete, mert megerszegfűből készült koszorúi borították. Előtte helyezték el bíborvánkoson az elhunyt kitüntetéseit. A ravatal körül a párt és a kormány, az Akadémia, a Művelődésügyi Minisztérium, a Magyar Zeneművészek Szövetsége, a Hazafias Népfront, a KISZ és más vezető testületek, külföldi követségek koszorúit helyezték el. Az utolsó díszőrségben Kállai Gyula, Szirmai István, Ilku Pál, Erdei Ferenc, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Szabolcsi Bence akadémikus és Tóth Aladár, az Operaház nyugalmazott igazgatója állt Kodály Zoltán koporsója mellett. Pontosan 11 órakor kezdődött a gyászszertartás Kodály Székely keservesének hangjaival, amelyet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola vegyeskara adott elő Vásárhelyi Zoltán vezényletével. Ezután Ilku Pál művelődésügyi miniszter a párt és a kormány nevében búcsúzott Kodály Zoltántól. Tette alkotó élete álmainak megvalósulását. Kettős célja volt, melyért mint zeneköltő, tudós és nevelő egész életén át fáradhatatlanul küzdött a néphagyományokon alapuló új magyar műzene kibontakoztatása és hazánkban a széles körű zenei műveltség megteremtése. Művészetének klasszikus tisztasága, igaz humanizmusa a zeneirodalom örök értéke. Alkotásaiban megvan az az eleven éltető erő, ami az emberek jobbá és nemesebbé formálásán munkálkodik, ami képes szebbé, jobbá tenni a világot. Elsősorban természetesen a magyar világot, mert művészete millió szállal kapcsolódik népéhez. Egész élete hűséges helytállás volt hazája kultúrájának szolgálatában. Művészi, tudósi teljesítménye rendkívül céltudatos és hivatásszerűen végzett népművelői, néptanítói szolgálattal párosult , maga mondta: „Sok időt fordítottam arra, hogy kórusokat írjak gyermekeknek és iskolai énekkönyvet állítsak össze. Azt hiszem, sohasem fogom sajnálni az időt, amely így nagyobb művek írására elveszett. Úgy érzem, ezzel ugyanolyan hasznos műnikét végeztem a közösségnek, mintha további szimfonikus műveket írtam volna.” Életművének ezt a részét kiváltképpen az új Magyarország esztendeiben, szocialista rendünk segítségével teljesíthette ki. Felismerte a magyar zenei élet hiányosságait és a közösségre — elsősorban a jövő közösségére, az ifjúságra — fordította figyelmét. Hozzáfogott az óvodai és az iskolai énektanítás megreformálásához. Mint mondotta: „Ez nem mellékes kis pedagógiai kérdés, hanem országépítés.” A kórusmozgalom felkarolásával kiterjesztette tevékenységét a felnőttekre is, hogy a zene valóban mindenkié legyen. Kodály Zoltán élete, egész munkássága a hazaszeretet példája. Kodály Zoltán életműve lezárult, de művének élete folytatódik. Kibontakoztatásán, beteljesítésén a magyar zeneművészet, zenetudomány és pedagógia, egész kulturális életünk minden munkásának kell majd fáradoznia. A reá váró emlékezés egyetlen méltó módja, ha sohasem feledjük, mivel ajándékozott meg bennünket és azon munkálkodunk, hogy az általa oly magasra tűzött célokat elérjük. A magyar művelődésügyi kormányzat nevében ígérjük, hogy hűségesen őrizzük ezt az életművet, hogy nemes törekvéseit szocialista rendszerünk erejével továbbra is támogatjuk. Tisztelettel, szeretettel adózunk emlékének. Rusznyák István elnök, a Magyar Tudományos Akadémia nevében mondott búcsúbeszédet. Szabolcsi Bence akadémikus, a Zeneművészeti Főiskola professzora, a Bartók-archívum igazgatója a magyar zenésztársadalom és vezető intézményei nevében búcsúzott a mestertől. Rajeczky Benjamin tudományos osztályvezető a legközelebbi munkatársak, a népzenekutató csoport fájdalmát tolmácsolta. A gyászszertartás befejeztével Kodály Zoltán érckoporsóját gyászkocsi vitte az akadémiai köröndben lévő sírhelyhez. A koporsót tízezrek kísérték végig az úton. Kodály Zoltán földi maradványainak elhantolásakor a temetésen egybegyűltek a Himnusz eléneklésével búcsúztak a rmagyar zene nagy alkotójától. Kodály élete a hazaszeretet példája toztak a középparaszti kategóriába. Jól emlékeznek még az idősebbek arra a falura is, amelynek 80 százaléka nád- vagy zsupfedeles házból állt, ősztől tavaszig irgalmatlanul sáros és sötét volt. Sőt, utcát is neveztek el suskasornak, amelyben a kertek, az apró házikók előtti rész mindig kukoricaszárból kapott „kérítést”.„ Most a termelőszövetkezetek tiszta vagyona megközelíti a 15 millió forintot, a fel nem osztható alap pedig magasabb 14 milliónál! 1960-ban egy munkaegység a Kossuth Tsz-ben 41, a Győzelemben 22, a Petőfiben 16 forintot ért, míg a legutóbbi zárszámadás alapján — ugyanabban a sorrendben — 49, 33 és 31 forintot. öt évvel ezelőtt a Petőfi és a Győzelem szövetkezeti gazdaság 27 ezer forint értékű műtrágyát hasznosított, tavaly 420 ezer forint értékben. A tájjelleg legfontosabb három növénytermesztési ága közül a búza holdankénti átlagtermése 9 mázsáról 13,8, a kukoricáé 10-ről 16-ra, a cukorrépáé 130-ról 225 mázsára növekedett. Tojásból megkétszereződött, kövér sertésből háromszorosára emelkedett az értékesítés. Kérdezem a falu vezetőit a bolti forgalom alakulására- A válasz: — Tíz évvel ezelőtt a kiskereskedelem hat boltja 3, tavaly 6 millió forint forgalmat bonyolított, a vendéglátóiparé egymillióval szemben 2 millió 800 ezer forintot. De ebben nincs benne olyan áruk értéke, amelyek az itteni boltokban még nem kaphatók, mégis beszerezték az eszlári lakosok. Televízió az utóbbi években 60, rádióból 4500 került a faluba a számtalan kerékpár, nagyszámú motorkerékpár és négy személykocsi mellett. S hozzáteszik még, hogy 1957-ben 140 ezer forintot tartottak az eszláriak takarékszövetkezetben, ma az ilyen pénz összege eléri a 2 milliót. Különösen megnyugodva szólnak az egészségügy helyzetéről. Még hat éve is a falu lakosságának 25 százaléka számított SZTK biztosítottnak, most: 100 százalék! Nem felejtik ki azt a számukra nagyon sokat mondó tényt, amely szerint az 1960 és 1964-es esztendőkben egyáltalán nem volt csecsemőhalálozás! És 1961- től minden gyermeket váró anya szülőotthonban hozza a világra magzatát. Egy visszatérő szomorú megállapítással azonban többször is találkozik a mai érdeklődő: — Régen, az iskolában csak arra tanítottak bennünket, tudjunk kicsit számolni, olvasni. Éppen csak annyira, hogy az idézéseket, adófizetési felszólításokat ki tudjuk silabizálni. Ez idő szerint 26 pedagógus hinti a tudás magját a faluban, de még 1957-ben is 12 volt a számuk. Az iskolai berendezések leltári értéke ugyanaz idő alatt 270 ezer forintról több mint félmillióra emelkedett. És itt megjegyzi a tanácstitkár: — Kiállítási anyagaink között van egy, amire igen büszkék vagyunk. A környék legszebb, legkorszerűbb óvodáját mondhatjuk magunkénak. Két foglalkozási terem van benne, azokon kívül pedig mosdó, fürdő, konyha, irodahelyiség is. Három óvónő és hat dajka foglalkozik a gyerekeinkkel. Az utóbbi két évben nem tudnak dolgozók általános iskoláját szervezni, mert egyszerűen nincs kiknek. Már azelőtt másfél száz olyan dolgozó szerezte meg az általános iskolai bizonyítványt, vagy végezte el felső tagozatú osztályait, akik korábban nem tudták azt megszerezni. Tény, hogy az emberek szellemi fejlődését nem lehet tárgyi anyagokhoz mérni. Következtetni lehet azonban erre olyan adatokból, mint az, hogy az 1960- as év 58 napilapjával szemben most 180, hetilapokból 112 helyett 470 jár a faluba. Emellett, a már leírt időhatárok között a községi könyvtári állomány 1130- ról 4800-ra gyarapodott, az olvasott kötetek száma pedig 924-ről 13 ezerre. ■tfr Nagyon távolra került tehát a Solymosi Eszter tragédiájától, majd a később jelentkező fasiszta rendszer homályától ez a falu. Mégsem érdektelen néhány mondat erejéig még visszapillantani. A koholt és cinikusan szervezett per idején az akkori „Népakarat” című újság, az úgynevezett „radikálisok” lapja, amely a túltengő káoszban megpróbált szembenézni a tényekkel és annak veszélyeivel, így írt a nyíregyházi ítélethirdetés előtt: „Magyarországon Tiszaeszlár és Nyíregyháza izgatottságban tartja a kebleket. Ma csak annyit akarunk megjegyezni, hogy e per Magyarország szégyenére és gyalázatára válik.” A száműzetésben élő Kossuth szomorúan állapította meg: az országban féktelenül csapongnak a mondvacsinált és álszenvedélyek. Véleménye szerint ki kell zárni az ő programján álló függetlenségi pártból azokat, akik megtagadják a faj-, a nyelv- és valláskülönbség nélküli jogegyenlőség elvét. Mert „a nép érzi a nyomort, de nem tud magának okairól számot adni.” Az akkori „Szabolcs megyei Közlöny" is kénytelen volt ilyen hangváltásra: „Nincs semmi más alap az egzisztenciánkra, mint a Jordán üldözése.”• De érdemes idézni néhány az időben megjelenő külföldi sajtóból is. A londoni „Times”: „Angliát Magyarországtól három évszázad választja el...” A francia „Temps” a perben a feudalizmus felújítását látta s megállapította: „Magyarország még mindig az elmaradott középkorban él”. A világ szeme Eszlárra és Nyíregyházára szegeződött. Eljött hírlapíróként, tó igazságot keresve Mikszáth Kálmán is, aki Scarron álnév alatt írta a „Pesti Hírlap”-ba karcolatait. ★ Pásztor Lajos, a falu szülötte, s évek óta tanácstitkára szó szerint idézi Eötvös Károlynak, a nagy per védőjének szavait: — A vérvád-babona kiirtására nem vizsgálóbírók és akasztófák, hanem néptanítók kellenek. A vérvád, ha dajka beszéli, mese; ha tanulatlan ember, babona, ha tanult emberei, terjesztik, rágalom. Míg ezt mondja a tanácstitkár, eltűnődik. Csak mosoly ömlik az arcán, amikor kijelenti: — Március 10-én negyvenen voltunk külön autóbusszal Miskolcon színházba. Megnéztük a Tiszaeszlár című, drámapályázaton díjat nyert művet. — Köztük volt Cserés Margit is, aki ugyancsak a falu szülöttje, neveltje — pedagógus. ★ El akarom tenni a jegyzetfüzetet, amikor a mind beszédesebb titkár megfogja a kezemet. — Várjon még. — A problémánkról nincs semmi leírva. Mert van. Nem korrekten bánik velünk a körzeti földművesszövetkezet tiszalöki székhelye. Olyan kávéfőzőt tartanak a cukrászdánkban, amelyik mikor működik, mikor nem. És csupán kétszemélyes. Arra hivatkoznak: nem megy itt a forró, jó fekete. Pedig úgy járnak vele, mint az autóbuszok központja. Messze az állomás — öt kilométer, — még messzebb a szomszédos községek s hiába kértük a buszt, nem adtak. Kiknek? — mondták. Mikor addig ütöttük a bélyegzőt kérvényeinkre, míg megadták a buszjáratot, 1964-ben, most láthatják: pótkocsis buszra lenne szükség, így ne járjanak az fmsz-esek a korszerű kávéfőző dolgában. Vagy mint akár a cukrászdával. Azt se akarták. És tessék. Nemrég is volt egy lakodalom, és százhúsz — mondva és írva —, bizony, annyi tortát süttettek, vittek el a cukrászdából. Tiszaeszlár, 1967. március.