Kelet-Magyarország, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-03 / 233. szám
8. oldal KELET-MAGYARORSZÁG - VASÁRNAPI MELLÉKLET Balla László: QUALOQOSAN A dagadt lábú, kövér öregasszony már talán tizedszer hajolt be a taxi ablakán: — Tíz kilométer az egész és biztosan volna utasa viszszafelé is. — Egészen biztosan volna. Járhatnék oda meg vissza, ameddig csak tetszik. Akár reggelig. Csakhogy én is ember vagyok, és nekem is pihenni kell. Sajnálom, lejárt a munkaidőm. A nappal nagy forgalmú, zajos autóbuszállomás most kihalt volt, néma pedig még nem is járt olyan későre. Itt-ott még lézegtek is emberek, az utolsó autóbuszt várták ebbe, vagy abba az irányba. Az öregasszonynak nem volt már autóbusza. Ezelőtt fél órával ment el. Változott a menetrend. — Percek alatt megjárná... A sofőr nem válaszolt. Na mindegy... Gyalog nekivágni a 10 kilométeres útnak (amely egyébként megvolt 14 is, csak a sofőrnek mondott tizet) később is ráér. Még vár egy pár percet, hátha jön egy másik taxi. Behúzódott az állomás eresze alá. — Nem tudja, drágám, jön még kocsi? A munkáját már csak immel-ámmal végző pénztárosnő megvonta a vállát: — Bajosan. Ez is csak betévedt ide valahogy. Olyan rosszkedvű este volt. Nyomasztóan hatott ez a néptelen, szürkeségbe burkolt hatalmas autóbuszállomás is, a 2—3 várakozó imbolygó alakja csak még levertebbé tette az embert. A sofőr mozdulatlanul ült a kocsijában. Cigarettázott. Csak tudná az ember, hogy mit ácsorog itt, ha már enynyire vágyik pihenni... És az öregasszony megint közelebb ment pár lépéssel. De a lányok előbb értek oda. Csak az imént libbentek be a kapun. Hárman. Kirándulók, turisták... Szorosan rájuk simuló trikó, csak úgy dagad belőle a mellük. Sort. Az egyiknek a haja vörös Niagara. Ketten szőkék, de olyan hidrogénszőkék, majdnem fehérek. — Na, szálljanak be... Mire az öregasszony felocsúdik, már a kocsi el is indult, de hogy kimenjen az állomásról, először meg kell fordulnia, így a szitkok, átkok még utolérik. És az öregasszony szájából csak úgy dől, csak úgy tódul. Az egész állomás zeng tőle. Az utolsó járat lekésésének keserűsége, a negyed órát tartó meddő rimánkodás a sofőrnek — ez most mind ott izzik az átkaiban. Hallják-e a lányok? Biztosan hallják, mert a kocsi a sötétben lassan, óvatosan kanyarodik. Hallják, hogy az öregasszony a fejükhöz vágja: alighanem a kenyerüket is úgy keresik, ahogy a taxit fogják. A pucér lábszárukkal, trikójukat kidagasztó mellükkel. Hallja-e a sofőr, hogy minek titulálják? Hogy utolsónál is utolsóbb jelzőket akasztgatnak rá? — Hogy ott forduljatok fel az első kanyarnál! Ezzel a jókívánsággal az öregasszony kiadta a dühét és elhallgat. De a taxi is kifordult már a kapun. Az után kiabálhat. Az asszonynak kissé kellemetlen is már, hogy annyira kikelt magából, annál is inkább, mert az állomáson levők közül senki sem osztozik felháborodásában, senki sem vigasztalja. A várakozók közömbösen róják tovább azt a 4—5 lépést jobbra, azután balra. Nem szólnak. Tetszettek volna neki a lányok? — Utolsó rongyok! Szégyentelenek ! De várni már igazán nincs mire. Nekivág az útnak. Tíz, azaz hogy 14 kilométer. Fájós lábbal. De talán útközben akad valami. Majd csak felkérezkedik valami kocsira. Egy kilométer... Kettő... Sehol semmi. Hanem az öregasszonynak nem is esik nehezére a járás. Viszeres, dagadt oszloplába valahogy szokatlanul könnyen emelkedik. Úgy látszik sikerült jó egyenletes, sem nem gyors, sem nem lassú tempót felvennie. Valahol levághatták a lóherét. Nem is tudja, hol, mert az út mentén kukoricatáblák húzódnak. Lehet, hogy egészen messze, de éjszaka a szénaillat fantasztikusan nagy távolságra elmegy. Kellemes. Szinte frissít, hűsít. Nem, nem is fáradt... Egészen úgy érzi, mintha öreg, beteges hengerlába helyén olyan csupa rugany, csupa izom lábszár pattogna, mint annak a vörös hajú fruskának... Emlékszik, egyszer ő is vörösre festette a haját. Vagy 17 éves lehetett. Neki is ilyen dús sörénye volt, alig tudott fésűt akasztani belé. — Kisasszony, a lángoló hajától megijednek a lovaim... Igen... Itt történt az is, épp ezen az országúton. Istenem... Vagy negyven évvel ezelőtt. Az öregasszony mintha még frissebbnek érezte volna magát. Mintha ez az emlék valami konnektor volna, most bekapcsolódott, és az onnan áradó energia hajtja tovább. Először jött akkor ebbe a faluba. Ide helyezték a tanító apját és ő a szünidőre jött haza, a pozsonyi tanítóképzőből. Az autóbuszt akkor is lekéste, az ég roggyan rá, de akkor nem sokat teketóriázott, mielőtt nekivágott volna a gyalogsétának. — Kisasszony, a lángoló hajától megijednek a lovaim. Egészen meghökkent, mikor a háta mögött megállt a bricska és megszólították. — Tudja mit? Inkább szálljon fel, elviszem, mert még megbokrosodnak a csikók és engem is elragadnak. — Dehogy szállok, hisz azt sem tudom, hogy maga kicsoda. — Én pedig már kitaláltam, hogy maga ki lehet. Az új tanítónknak a lánya. Én meg a pap fia vagyok. Hát csak szálljon fel nyugodtan. Még hálás is lesz nekem Géza bátyám, hogy nem hagytam kutyagolni... Igaz volna, hogy egy férfi meg egy nő már az első találkozáskor megérzi, hogy lesz köztük valami? Mert vele mindig így volt. Akkor is. Hogy milyen pompás érzés volt azon a repülő bricskán, Zoli mellett. Úgy hajtott, mint az isten: vadul, merészen, de biztonságosan. És mekkora szerelem lett a dologból. Pedig mennyi bajjalbánattal járt. Mert az ő apja katolikus egyházi tanító volt, a Zolié református pap. Mindkét öreg a kenyerét féltette, hát ott vetettek nekik gáncsot, ahol tudtak. Találkozniuk sem volt szabad. De Zoli furfangos eszén nem lehetett túljárni. Esténként ott adott neki találkát, ahol senki sem gondolta: az apja templomában. A kórusbejárat a Zoliék kertjének a végéből nyílt, ott lopakodtak fel és ott ültek le, az orgona alatt, a kántor helyére, mert Zoli azt mondta, hogy ha a templomba be is nyitna valaki, oda semmiképp se lát. És ott, az orgona alatt, a Zoli suttogása is úgy csapódott bele a templom némaságába, mint valami furcsa, földöntúli orgonaszó, és ez a különös zene zsongíthatta el őt azon a szeptember estén is, amikor... Az öregasszony szinte észre sem vette, hogy az országutat rója, és hogy két falu maradt már el a háta mögött. A messziről ideáramló szénaillat még mindig kísérte, mint valami hű kutya: hol elébe szaladt, hol elmaradt mögötte... Egy pillanatra felrémlett az eszében a taxi is meg a három dagadó mellű turistalány, de újra feltörő dühe és felháborodása összekeveredett régi kedves emlékeivel, és olyan furcsa valami lett belőle, mintha édes italt keserűvel vegyítenek. Egy pillanatra maga elé is képzelte a kocsit, ahogy tovairamlik a három szép lánynyal, de mintha lovak lettek volna elébe fogva, a sofőr arca a Zoliéra hasonlított, a vörös hajözönt meg szinte a magáénak érezte. A kocsi vágtatott, vágtatott, az öregasszony meg szorgalmasan számlálta egymás mellé a lépéseket. Az útszéli jelzőtábla a hetedik kilométert mutatta. NYÍREGYHÁZA ÚJ EMLÉKMŰVEL GAZDAGODOTT. A FEGYVERES ERŐK NAPJÁN AVATTÁK FEL DAMJANICH JÁNOSNAK. AZ 1848—49-ES SZABADSÁGHARC hős tábornokának szobrát. (Kammel József FELVÉTELE.) Kevés a fiú Versenyre készülnek a táncklubosok Nyíregyházán az Irodaház kultúrtermében szombaton délutánonként lányok és fiúk jelennek meg próbákon. Órákig gyakorolják a társastáncokat. Nem tánciskola ez, hanem klub a javából. 1965 óta működik és célja az, hogy minél többen sajátítsák el mesterfokon a társastáncokat. A városi KISZ-bizottság patronálásával kezdtek dolgozni. Néhány év alatt nem egy sikert szereztek a városnak. A kitartó munka eredményeként D, C és B osztályos párok kerültek ki innen, akik országos és területi versenyeken képviselték a szépen táncoló nyíregyházi fiatalságot. Nem könnyű dolog a versenytánc. Akik a televízióban látták a szombathelyi nemzetközi versenyt, azok meggyőződhettek erről. A ritmus pontossága, a szép tartás,, a sikkes mozgás mind-mind követelmény, és ami talán még ennél is fontosabb: sokféle figurát, variációt kell ismernie a jól összeszokott párnak. A világszerte mind népszerűbb versenytánc Nyíregyházán elsősorban a lányok körében népszerű. Ez viszont kevés, hiszen mint köztudott, a tánchoz fiú is kell. Most folyik a szervezés, hogy a csinos és ügyes lányok mellé kellő létszámú fiú is jelentkezzék. Az iskolákban tapasztalható a legnagyobb érdeklődés. Ez érthető, hiszen a diákok számára a másodévenként megrendezésre kerülő sárospataki diáknapok is bemutatkozási lehetőséget kínálnak. A nyíregyházi táncoslábú lányok és fiúk ezekben a napokban is próbálnak, készülnek a soron következő területi döntőre. 1971. október 8. Sumonyi Zoltán: A gondatlan ifjúság emlékezete Tizennyolc éves fiú indul Szekszárdra a laktanyába, szeme hunyorgó gyanakvás, míg hallgatja a katonák ijesztgetését. Háta mögött az érettségi, felvételi az egyetemre is tehetetlenül int kezével, ha kérdik: sírt-e az édesanyja. Bozóthaja előre áll, hosszan beszél a gitárjáról. Nem ismeri a jelzéseket, a rangot, sem a fegyvernemeket. Reggel egyenruhát viselt, leveti a hetykeségét, nehezebb lesz, eltöprengő, mint az erősödő szarvasbikák. Walter R. Fuchs: Az új tanulási módszerek Az ismeretközlés első forradalmát a könyvnyomtatás feltalálása tette lehetővé. Az ismeret, a tudás forrása mindaddig a nyomtatott betű maradt, míg... míg a gépek meg nem törték ezt az egyeduralmat. Új fogalmak terjednek széles körben, indovizuális oktatás, oktatógépek, programozott tanulás. Új eszközök állnak szolgálatba: a tábla helyére a képernyő kerül, a tollat a fényben váltja fel, a magyarázatot újra meg újra elismétli a filmvetítő vagy a magnetofon... Az új tanulási módszerek korunk pedagógiájának hatalmas távlatait körvonalazzák. s W. R. Fuchs könyve — amelyet a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó jelentetett meg — mindazt összefoglalják, amit e módszerekről ma tudni kell. A szakembernek és a laikusnak egyaránt sokat adó mű — rengeteg ábrával és képpel — részletesen elemzi az új tanulási módszerek mibenlétét, felhasználásuk előnyeit, az oktatógépek és a tanuló kapcsolatait. Ismerteti a nemzetközi, elsősorban a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban elért eredményeket, az elektronikus számológépek térhódítását az oktatásban, s azokat a módszereket, amelyek az oktatógépek közvetítésével új, szinte meghökkentően hatásos lehetőségeket teremtenek a tanulásra az ismeretanyag gyors és alapos elsajátítására. A szerző, aki neves szaktekintély, élvezetes stílusban, a bonyolult összefüggéseket jól megvilágító történetekkel fűszerezve írta meg könyvét, lehetővé téve így, hogy azt bárki haszonnal forgathassa. (m) A terelőkorlát végén átadta belépőjegyét, előreszökkent, visszakézből megpöccintette a forgóvasat. Hétig szabad, hát megnézi a vásáron azt az aranysarut. Moravecz Ibi szerint júliustól a Váci utcában is kapható lesz. Hirtelen elkáprázott, szeme elé kapta tenyerét, hunyorgott, csuklójáról lepattant a Dinitől kapott lánc. Mire fölegyenesedett, fényképezőgépek kattogtak, vezényszavak röpködtek, egy fehérbóbitás csöppség vörös szegfűcsokrot nyújtott felé, s egy köpcös szatír külsejű alak nevetséges pózba vágta magát. Mindenki mosolygott, barátságosan, s kissé idülten. Belőle kishíján kitört a nevetés, Moravecz Ibi meg fog pukkadni, ha meghallja! Már-már odább állt, de aztán látta, hogy maradnia kell, helyére igazította a homlokába lógó hajfürtöt, csak azt sajnálta, hogy nem a krémszínű santungruha van rajta (fekete gombokkal.) Valaki oldalba lökte, erre elvette a szegfűcsokrot, híradókban látott közvetlenséggel megcsókolta a csöppséget, s jóságosan pápát intett az egybegyűlteknek. Ekkorra már ezren is körésereglettek, mikrofont toltak elé, a vásár megafonjai recsegni kezdtek, aztán bemondták a nevét, üdvözölték, egy idősebb nő magnóra vette a hangját, néhányan tapsoltak, több gyerek autogrammot kért, egy hullaképű férfi rászólt, adja vissza a csokrot, mert megismétlik a felvételt, fekete fatábla emelkedett arcmagasságába, s ő követte az utasítást, a lámpák újabb forróságot lövelltek rá, a jelenet ezúttal roszabbul sikerült, a csokor széthullt és a kislány sírva fakadt. Még annyit hallott: — ha nem totojázod el az időt, én lehetnék az egymilliomodik — protekcióra megy ez is — nekem mondja? — Látta volna a kutyakiállítást! — aztán a köpcös szatír újra pózba vágta magát, s ő egyszerre mindent megértett, ahá, szóval ő az egymilliomodik! Ennek egy darabig nagyon örült, de hamarosan rájött, hogy nem erről van szó, jegyszáma 945893, tehát firhang az egész, bizonyára kiszúrták, látták, hogy ő a legcsinosabb a sorban, hiszen ez a sárga nyakkendőselyem ruha is cuki, talán a krémszínű santungnál is jobb; szerencse, hogy ebédidőben napozni szokott, bár nyilván nem ezen múlt. Persze! Hallották énekelni, tudják a dizőzfelvételi eredményét, és most megjátsszák, hogy az egész véletlen! Azért nem volt teljesen nyugodt. Valami, valami, valami, de micsoda? Nem stimmelt itt. Addigra ott ült egy fényűzően berendezett pavilonban, körülötte néhány kiválasztott újságírók, a rádió és a televízió riporterei, no meg a szatír külsejű; ő fürdőit a krómnikkel csillogásban, nézegette magát a körbefutó tükrökben, keresztbe rakta a lábát és közelebb húzódott egy kócos fiatalemberhez, akiről belépte pillanatában megállapította, hogy jóképű. Röhöghetnékje elmúlt, fontossága tudatában határozottan és önérzetesen válaszolt a kérdésekre, rövid rábeszélés után hagyta lefényképeztetni magát a vásárigazgatóság ajándékával, a nagyképernyős tv-vel, majd fanyalogva koccintott a tiszteletére felbontott pezsgővel, s közölte a kócossal, hogy a tripple sec-et jobban szereti. Az egész roppant mulatságos és izgalmas volt, soha ennyire nem állt az érdeklődés középpontjában, úgy tetszett, minden érette történik, mindenki neki udvarolt, egyszerre hátborzongató képtelenségnek érezte, hogy nemrég még azt fontolgatta, vegye-e meg részletre a külföldi szemceruzát, kiránduljon-e Dinivel a Hármashatárhegyre, azért, mert gyermekkorukban együtt játszottak? Ez kevés a boldogsághoz! Különösen neki, akinek gyönyörű alt hangja van, akiről egyöntetűen megállapították, hogy legszebb az érettségitablón, aki már többször állhatott volna manökennek... Kihúzta magát, sajtókonferenciát tartott. Tudta, hogy itt a pillanat, de ettől a gondolattól gyöngeség fogta el, hátrahanyatlott, drága jó istenkém! Mióta vágyott erre, nem, nem is vágyott, csak sejtette, hogy a sors nem lehet igazságtalan, titokban készülődik; igaz, jobb lett volna, ha valaki előre értesíti, ámbár a meglepetés is kellemes: ez a kócos csuda pofa, milyen szép, szőrös keze van, rá se rántson kislány, azt mondja, igya meg a potyát, és kész. Megszámolta: tizenöten voltak a pavilonban rajta kívül, csupa barátságos komondor, autós komondor, kivéve a szatír külsejűt, az inkább pincsi, de annak is van kocsija; kérdezték, írtak és kérdeztek, ő már kezdett türelmetlenkedni, de nem tudakolhatta meg, miféle suskus van itt; sóvár pillantásokat érzett a mellén, nyakán, combján, forróbban sütöttek, mint a reflektorlámpák. Ittak, egy harcsabajszos fényképész elrap Gera György: Az egymilliomodik