Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (50. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-18 / 218. szám

12 [ A­­J(e(et-^{namrorszáf} hétvégi mttékku Jegyzet Gyerekszerelem Bán Zsuzsa Tz­lső osztályos volt a fi­ll­­am, amikor egy tavaszi, verőfényes napon egy kis­lánnyal jött haza az iskolá­ból. A barna hajú, szép arcú kislány boldogan cipelte a magáéval együtt fiam iskola­táskáját is, és ahogy elébük mentem, a kertben rögtön közölte velem: —Mi szerelmesek vagyunk egymásba! Ugye, Laci? Fiam szemérmesen mo­solygott és bólogatott. Elvettem a kislánytól a ne­héz iskolatáskákat, és üdítő­vel kínáltam meg őket. Aztán hazaindítottam fiam kis osz­tálytársát, nehogy a szülei aggódjanak. Eltelt néhány év, a valami­kori szőke kisfiú nyurga ka­masz lett, és megint szerel­mes. Van úgy, hogy egy­szerre két lányba is, és így ugyanazt a szerelmes levelet elküldi mind a kettőnek. A kislányok talán nem sérel­mezték annyira, de a felnőt­tek reakciói félelmetesek. Egyik levelet kapott kislány apja minden teketória nélkül pofon vágta a fiamat, mond­ván: mit macerálod te az én lányomat? Én tudom, mit írt azokban a levelekben és egy biztos, semmi olyan erkölcstelent nem, amiért pofont érdemelt volna. Én ugyan óvtam attól, hogy elküldje ezeket, de meg­akadályozni nem tudtam. Ki­csit jobban ismerem a vilá­got és az embereket, mint a fiam, de végül is ha nekem nem hisz, majd tanul a saját kárán. Ha az iskolában tet­szik neki egy kislány, és a szünetekben beszélgetni sze­retnének, minden módon megakadályozzák őket eb­ben. Gondolom, jobb félni, mint megijedni alapon. Fiam néha félig sírva kér­dezte tőlem: — Anyu, mit gondolnak ezek rólam? S én úgy vagyok ezzel, hogy jobb, ha nem mondom meg. Pedig tudom. Nem vé­letlen, hogy a szexuális neve­lés olyan rettenetesen aggá­lyosan és eredménytelenül, mondhatnám bányászbéka szinten zajlik nálunk. Az eredménye pedig megmutat­kozik. Nem képmutatókra, szem­forgatókra van szüksége a fi­ataloknak, hanem a felnőttek bizalmára és barátságára. Nem beszélve arról, hogy okos tanácsaikra. De hogy adjanak okos tanácsokat azok, akiknek egyenesen szé­­gyellnivaló, és örökösen fel­dolgozatlan probléma marad a szexuális élet? Nem csoda, ha ezek után egy gyerekkori tiszta szerelmet egészen más színben látnak, mint ami­lyenben kellene. Akinek valaha volt része ilyen tiszta szerelemben, az úgy is viszonyul ehhez a kér­déshez. S ha nem volt, ha vele egészen másképpen tör­tént, miért vetíti rá minden fi­atalra saját rossz tapaszta­latait? Mert azt hiszi, más­képpen nem is történhet? Mert azt hiszi, annyi a világ, amennyit őneki sikerült meg­ismerni belőle? Hogy csak annyi? Múzsák, ha találkoznak______ Ács Jenő: Kentaur-mező Amikor a nyár kedvére tanyázott, s érett gyümölcsök hevertek a napban, s komaszilkében kóstolót küldött az ősz, nem volt beszögelt szeme a háznak. A gyűrt dombok és a heves rétek is éltek, s szedrek vörös homályát kívánta a gyermek, s hatalmas csendben lépdelt a kentaur-mező, de holdközelben elvirágzott az álma. Csak a járom lüktetett, s a szekerek nyikorogtak, s barmok tűnődtek véreres szemeikkel, s mikor a hold szemhéjként lezuhant, megtelt a sík földöntúli vérrel. Szenes vasaló oroszlánfejjel Balázs Attila felvétele 1993. szeptember A Kárpáti ház nagyasszonya Csak az anyaország legyen erős, amibe kapaszkodhatnak — mondja Beregszászi Olga Budapest (MTI) . Fején könnyű nyári kalap, nyakán lezserül lóg a szemüveg. A tikkasztó hőségre a lombok adnak némi gyógyírt. Bereg­szászi Olga szétteríti szok­nyáját, leül a földre, s nyará­ról mesél. Örömteli eseménnyel, egy­­ müncheni bemutatóval kezdő­dött. Tollas Tibor estjének megvolt már idehaza is a pre­mierje, amikor kivitték a Kár­pátaljára. Az egész bevételt az ottani színház javára ajánlot­ták fel. A rádióban a Vajon ho­vá megyünk? című gyermek­­műsorra kérték fel. A lurkók­kal képzeletben vásárba, játék­országba utazik, mindig más­más helyszínre kalauzolja el őket, s maguk a gyerekek mu­zsikálnak. Felnőtt estjeivel pedig az or­szágot járja. Újlaki Károllyal Gyűlölök és szeretek címmel a világirodalom remekeiből vá­logatott, s van egy Pilinszky­­műsora is. Ennek összeállítá­sához még akkor, a hetvenes években hozzáfogott, amikor a Kaposvári Csiky Gergely Színházba szegődött. 1974-ben kezdte második életét. Mint mondja: nagyon nehéz volt ez az időszak, hi­szen Moszkvában végzett a színművészeti főiskolán, s a magyar nyelvet minden ízével együtt kioltották belőle. Nagy akcentussal érkezett Magyar­­országra, és szinte újra kellett tanulnia édes anyanyelvét. Most két té, most két ell­é förmedtek rá gyakran, s minden színpadralépés őrült stresszel és szorongással járt. Montágh Imre volt az egyet­len, aki igazán tudott vele bán­ni. Most, hogy meghalt, nincs ki tanítsa. Pedig ő is úgy véli, még elkelne... Kaposvárról, mint egyik ne­héz korszakáról beszél, hiszen miközben gyúrták, ezt szuge­­rálták belé: Tanulj meg szen­vedni, élni és dolgozni! Ő pe­dig megtanult, s ma már bol­dog, hogy megtalálta az útját. Hogy elindulhatott, olyanok­nak köszönheti, mint Ba­­barczy László, Ascher Ta­más, Zsámbéki Gábor, Gaz­dag Gyula vagy Keserű Ilona. Örül, hogy magára talált, mert — mint megjegyzi — sok szí­nész van, aki nem lel a jó útra, s egész életüket boldogtalanul, keserűen, szomorú ráncokkal éli le. Az élet nagy ajándékának tekinti, hogy összehozta a sors Reményi Józseffel. Azt vallja: az országban a tanár úr ismeri legjobban a sanzont, mint mű­fajt, s Medgyasszay Vilma sanzon színházát. Beregszászi Olga pedig megtanult min­dent. Színészi ambícióit azóta a sanzonéneklésben is kiélheti, hiszen ebben legalább két-há­rom szereppel kell egy időben azonosulnia. Miután négy éve megalapította cégét, a Kárpáti ház BT.-t, szabadúszó lett. Azt csinálja, amit szeret, estjeinek sikerei erőt és hitet adnak. Mert a hit életének mozgatója. Amikor hazamegy Kárpátaljára, látja, hogy négy­száz forintból élnek családok, s kenyeret se igen lehet kapni, azt tapasztalja: az emberek mégis hisznek. Hisznek abban, hogy szebb lesz, hogy jobb lesz. Csak az anyaország legyen erős, szi­lárd, amibe kapaszkodhatnak. Mint a kisgyerek anyja szok­nyájába. Egy nyári felvétel Beregszászi Olgáról Kovács Tibor felvétele Baranyi Ferenc | TalONia Sllig |S Én várom azt az éjszakát, mikor álmából felriadva a lelkiismeret magát sietős hévvel összekapja és elszalad a házakig, ajtón és ablakon bezörget — meghallja, aki bent lakik, s lerúgja magáról a csöndet. Fedetlenül, a csönd pehely­­paplanával már nem takarva didergőn és kapkodva fel az este széthagyott szavakra, s ajkára gyűjti végre mind, hogy eltökélt beismeréssel tisztán kimondja szó szerint, amit a tisztesség igényel. Nem lehet várni reggelig azzal, mit és érvényesíthet, az alkalom gyorsan szökik, akár a pillanatnyi ihlet, gyalázatban hagyhat hamar, hogy mindent elnapolna benned a csönd, amely puhán takar, s takarna sírig is. Ne engedd. Bólya Péter • Ö­reg, roggyant ! házban laktam, a M­af falu közepén. A ■ W szobámban egy ágy, szalmazsák­kal, egy feszület az előző laká­tól, egy billegő asztal és az írógép. Az ablak előtt alma­fa állt, virágosnak láttam még a tél közepén is, pedig akkor már többször elhatároztam, hogy hátralevő életemet üldö­­géléssel és a tűz rendbentartá­­sával fogom eltölteni. Sokat sétáltam a holtág partján, kö­veket kacsáztam át a jégen a túlsó partra, magamnak. Néha Petőfi fája alatt üldögéltem, piros padon, és vázlatokat ké­szítettem arról a nem létező vi­lágról, amit megfogalmazni akartam, és amelynek egykor utasa leszek. A nyár úgy érkezett a tél után, mint egy eltévedt látoga­tó. A vízpart éledt, mozgott. Sok telek cserélt gazdát (D. üdülőközpont lett), sóderdom­bok emelkedtek a kertekben, borosüveget emelgetett a kő­műves, a hétvégi tulajdonos értő szemmel figyelte a beton­alapot, gatyás öregúr mázolta a kerítést lassan, gondosan (hiszen előbb-utóbb ezen a ka­pun viszik ki), új bolt, kocsma, mozi települt a falu és az üdü­lőtelep közé... Akkoriban szakállas és ron­gyos voltam, mint egy remete. Sétáim alatt sokszor hallottam a telektulajdonosok hangját, amint abbahagyták a habarcs­keverést, kopácsolást, szóda­vízkészítést, hogy jobban meg­figyelhessék a magas, komor tekintetű fiatalembert, aki a vízpart felé ballag, hogy meg­állapítsa: még aznap sem ér­kezett meg a fekete bárka, amit néhány év óta mindennap vár. Egy reggel — esős idő volt, betegeskedett a nyár — viho­­rászó hang szólt rám az egyik üdülőház ablakából. — Nini, a szakállas — csi­lingelt a hang, halk férfineve­tés kísérte. Megálltam. Hatalmas ter­méskő ház emelkedett a kék kerítés mögött, palatető, ga­­­­rázs, virágok, motorcsónak­test, és a nyitott ablak, kereté­ben arcok, integető kezek. — Gyere be — süvöltött a szoba mélyéből egy férfihang. Hátha ők tudják, mikor jön a bárka — gondoltam, és benyi­tottam a kertkapun. Nyílt a ház ajtaja. A sport­­nadrágos nő szőke volt, tejfe­hér és cseppfolyós. — Jöjjön csak. Iszik vala­mit? A szobában (a harmadik­ban) konyakszag, csőbútor, fa­ágak a falon, vitrin, zene, tán­coló poharak, és a másik há­rom üdülő: egy idősebb nő, egy dagadt­ ujján­ aranygyűrűs férfi, és egy hegyes tekintetű, teli tüdejű fiatalember. — No, üljön csak le — mo­rogta a kövér férfi, aki pipára gyújtott. — Konyak, pálinka? — Maga borivó, igaz? — szólalt meg az idősebbik nő, szeme alatt megkondultak a zacskók. — Mindenivó — szólalt meg a fiatalember, és hátát a fal­nak támasztotta. — Nézd meg a szakállát. — Mióta növeszti? — kér­dezte a szőke nő. — Még nincs egy éve — mondta szakértőén a gyűrűs férfi. Nem láttam az arcukat. A ruhájukat, az ékszereiket, a mozdulataikat jól felismertem, de az arcuk... Üres, homályos foltok. — Idevalósi? — kérdezte valamelyik nő. (Vagy valame­lyik férfi, női hangon.) —Igen. Azaz... Nem. — Igen-nem. Nagyszerű! — röhögött fel a fiatalember, egyik talpát is a falnak tá­masztotta. —Művész, ugye? — kérdez­ték a zacskós szemek. —Igen. Azaz... — Haha! — nevetett az idő­sebbik férfi. —Nemigen — mondta a fia­talember. ■» — író vagyok — mondtam, orromat a pohárba dugtam. — Túró? — kérdezte a fal­melletti. — És mit írt? — kérdezték a zacskók. A kidőlt fal

Next