Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)
1921-03-03 / 47. szám
2. oldal Amikor Goga a progresszív törvények távolbalátó megértésével megadta a továbbműködés szerény lehetőségét a magyar színtársulatoknak, akkor aggódva írtam ezt : „Az erdélyi magyar színészet sorsa és jövője most már pillanatszerűleg jórészt attól függ, hogy az új államalakulat bölcs kultúrpolitikai vezére, aki a történetem ítélőszéke előtt felelősséggel tartozik azért is, amit közegei vétenek, akarja-e és tudja-e azokat a szociális, művészi és általános emberi eszméket, amelyeket elméletileg hirdet, a gyakorlati megvalósítás szűk és kanyargó retortáin is keresztül erőszakolni.“ S én itt, a nyilvánosság színe előtt — igazságom semmitől meg nem riadó tudatában — vádat emelek azok ellen a vidéki liliputi istenek ellen. Ezek azok a kiskirályok, akik a régi impérkim alatt legelőször ugrottak fel ülőhelyükből, ha a magyar Himnusz hangjai valahol fölcsendültek. Ezek huzatták leghangosabban minden nyilvános helyen a Vörösmarty „Szózatját. Vádat emelek ellenük, hogy irredentizmust szítanak, hogy lihegésükkel igyekeznek lángra lobbantani az elégületlenség szunynyadó parazsát. Ha van irredentizmus, vagy lesz, akkor azoknak szálait ne keressék az állambiztonság éber detektívjei a sötétben, titkos műhelyek mélyében, hanem füleljék le a gyűlölség-szitókat, akik épen olyan túlbuzgó és szervilis kiszolgálói voltak a magyar impériumnak, mint most a román államhatalomnak. Ezek a napraforgók, akik mindig az uralmon lévő hatalom felé fordítják áhitatos és hajbókoló, képüket. Hogy felejtessék múltjukat s elhárítsák a gyanút magukról, most tűzzel-vassal, törvényen és miniszteri rendeleten, emberi méltóságon és békeszerződésen átgázolva, gyötrik a békés és munkás polgárokat és szítják a gyűlöletet. Ezek azok a hétrétgörbülő lakájok, akik alázatos túlbuzgóságukkal meghamisítják a kormány esetleges jószándékait is s állandó veszedelmei az uj államrend megszilárdulásának. Ezek az izzadtság szagu érdemhajihászok, akik botor szervilizmussal bőséges propaganda-anyagot nyújtanak a külföldön s Románia érdekei ellen s kockára teszik a békeszerződés gyümölcseit. A nap elé állanak s azt hiszik, hogy elsötétítik a földet. Ezek tiltották meg a magyar színpadoknak többek között a „Julius Caesar“ és „Coriolanus“ előadását, mert fölfedezték, hogy ezek forradalmi darabok. Ezek tiltották meg Rostand „L’aigion “-jának az előadását is. Ezek törölték egy konferenceből, amelyben Csiky Gergely korának magyar tisztviselő nyomoráról volt szó, annak fejtegetését, hogy a hivatalnoki korrupció a legnagyobb veszedelme az államnak, mondvén, hogy Romániában nem szabad emlegetni. Ezek törölték a Moliere „ Tartuffe“-jéből e sorokat: „De reggel aztán lásson ön dologhoz, S eltakarítson a végső, szögig Mindent a házból Embereim kezére tesznek, kinéztem a markosbakat. Hogy megsegéljék a hurcolkodósban. Ezek azok a felfuvalkodott kakasok, akik azt képzelik, hogy a nap azért ad fel, mert ők kukorékolnak. De a menyecske sehogy se akart egy követ fújni vele. Nem viszonozta a hunyoritást, sőt mintha rossz néven vette volna. Áhítattal hallgatta a szenest és kedvesen szólogatott közbe. Gergőt nagyon elszontyolították a kudarcok. Ohé, hiszen ezek értik egymást titokban! Ezek egy húron pendülnek. Jól van menyecske! Hát csak azért sem leste többet a pillantását, hanemásított nagy kényteleneket, mint aki torkig van a társasággal. Megállj csalfa lélek! Farkas Gergő nem bojtorjánkodik! . . .. — Ne nekem tovább kell mennem! — szólt és kiürítette a poharat. S csak azért is barátságosan parolázott a szenessel és jó időtöltést kivont a menyecskének. Kint a sötét hűvös utcán nagyokat lélekzett Gergő. Sóhajtásoknak is vélhette volna valaki azokat a mélyből jövő reszketős hangokat. A keserűség mindjobban elhatalmasodott a Gergő szivén. Az isten verje meg ezt a havasalji medvét, hát ez mit tett föl magában ? Csak nem gondolja, hogy Kádár Anikót elviszi innét a maga krtten havasi földjére. Ohó, jó lesz itt idején közbesuhintani! . . . Gergő megforgatta a szeges botját a levegőben. Csak úgy futtában ráhányni a derekára, amint a szekérben ül hazamenet. Attól meggondolja magát... Keresztülment a Küküllő hídján s megállóit a töltésen. Forrt, háborgott a fekete lé a fazekában. Leült és nekimérgesedve várta a szenest. Biztatta, uszította magát. De a szenes egyre késlekedett, idővel pedig a húr megereszkedik a muzsikén. Visszás, zavaros hangok szólaltak meg a Gergő lelkében, lankasztó kedvetlenséget kezdett érezni. A szeme előtt csúnya látományok karikáztak. Fölugrott és erre, arra lépegetett. — Nem, mégsem volna becsület orozva rajtaütni! — fontolgatta. — Gazság volna, tolvaj, útonálló cselekedet... S éppen a törvény fölesküdt emberétől! Előbb szót kell érteni vele, meg kell mondani neki, hogy a más gabonájába vágta a sarlóját. Aztán ha nem éri az okos szóból... Megint visszaindult a lámpavilág felé. Hogyan álljon szóba a szenessel ? Megállítsa a szekerét ? Nem, ez nem volna bölcs dolog, az szenes gyanúsnak találhatná a fogadatlan prórátorságot. Mert azt mégsem mondhatja meg, így első szóra, hogy ő számít az özvegyre. Okosan kell azt megcsinálni. Hiába, ahol ész van, ott nincs hosszas fönnakadás! Gergő a havasalji ember szekeréhez ment, a lovak elől elvette a szénás zsákot s a szekérbe pakolta, aztán fölvetette a hámszert, fölült a szekérre és rászólt a lovakra: — Gyí Tüzes, Betyár! Darabocskáig a pázsitos útszélen hajtott, hogy a zörgés ne hallatszodjék, majd kikapott az Útba. A felszegi kaptatón meglassudtak a lovak. . Gergő a gyeplőt a lőcsbe akasztotta, maga pedig hátul, a saroglyán, kiugrott a szekérből. A sötétben elhallgatta, hogy a tudós lovak, milyen jóízűen kocognak haza, a Hargita felé. Egy kapuküszöbre telepedett és várta a szenest. — Most aztán ő fog engem megszólítani!.— hunyorgott Gergő hamisan. — Gyalogszeres emberrel könnyebb beszélni, mint szekéren ülővel... Végre jött a szenes. Gergő messziről észrevette, mert egy fordulónál gyufát gyújtott és a szekérnyomot vizsgálgatta. Fölélőtt és szembement a szenessel. — Né, né, miféle kísértet? — szólt Gergő csodálkozó hangon. — Te vagy, öcsém? — nézett a szemébe a szenes megörvendve. — Nem, találkoztál a szekeremmel ? — De bizony, itt haladt az imént ! Hogy-hogy? Kied nem feküdt benne? — A gyehennában feküdtem! — tört ki a szenes nagy haraggal.— A cudar gazember csillagát, aki elengedte a lovaimat... Hát ez már micsoda gaz csúfság. — Jaj, itt gonosz népek laknak, atyafi! — Csóvélgatta meg fejét Gergő. . — Tőlem elférhetett volna az ebugatta. Én ugyan senkit sem bántottam. — Bizonyosan az fáj valakinek, hogy ehhez a menyecskéhez jött kied. Mert úgy tudom, itthon is akadnaennek kezefogója. Csuda, hogy beérték ennyivel, mert gyilkos, pogány nép az idevaló, ha egyszer fehérnépről van szó. Gergő leste a szenest, hogy elváltozik-e az arca a veszedelem hallatára. Ez azonban, mintha nem is hallotta volna az ijesztést. Csak hülgetett és dohogott magában. — Pedig nem fogom utólérni a dögöket. Mind egy folyvást haladnak azok most hazáig — szólalt meg elkeseredve. — Mit tűnődik kied azon? Magukra is baj nélkül hazatalálnak azok, amint kied az erkölcsüket dicsérte. — De a keservűt, nem is a lovaimért tűnődöm én, hanem magamért. Nyolcvan kilométert kell nekem most már gyalogolnom. — Tyúk, olyan nagyot? — hüledezett Gergő. Csak nem vég kied neki most éjjeli nyugodalom nélkül — Neki én! De hát mit is csinálnék? — Vet ágyat a menyecske. Forduljon vissza kied... — zörgetőzött Gergő a bokor körül. — Én? Nem én öcsém, ahoz az álnok angyali képhez — tiltakozott a szenes méregbe jőve. — Mit, hogy a menyecske... — Kétszínű huncut az! — Ugyan no ... — Hiszen láttad, hogy milyen kedvem kereső, nyájas volt a szerviem. No, aztán kimutatta a foga fehérít SÁNDOR TESTVÉREK «i ti-, «xovers, rifrrtó&rufc «x»8›6kellékek rakv r* s: Careu Reg# .ÎAsrolri.›*»#2 | v. '-*v «*As›¡Iexagil ML-u. 113 Csemege és fűszeráruk legolcsóbban PÁLMAI és F« RIS-cégné kaphatók. ’ KeleTIHÍSÚG Csütörtök, március 3. . Ám a kormánynak, ha, ősezinte az a kívánsága, hogy az új államkeretek között béke és megnyugvás legyen, ha tiszteletben akarja tartani a békeszerződés azon rendelkezését, hogy minden nemzet szabadon fejlesztheti és ápolhatja kultúráját, kötelessége megfékezni e túlbuzgó törtetők handabandázásait, melyek súlyosan veszélyeztetik az államérdekeket. "