Képes 7, 1989. január-április (4. évfolyam, 1-17. szám)
1989-02-04 / 5. szám
Mivel azonban a Mediterráneum kissé eldugott szegletében fekszik, egyszerűen csak török Riviéra a neve, ami azért elég nagy különbség. Nem mintha itt nem lenne ugyanolyan kék és meleg a tenger, vagy olyan festői a hegyek koszorúzta partvidék. Egyszerűen messze van. Mivel itt egy magyar hátizsákos is elalhat 4-5 dollárért egy szerény szállodában, beülhet vacsorázni egy szolid étterembe, egyáltalán nem bánom, hogy Alanya nem a világ közepe. Pár ezer német, holland turista így is felfedezte, s nyomukban már kibontakozóban van az a fajta vendéglátás is, amelyet nálunk - szerintem roppant visszataszító kifejezéssel - minőségi turizmusnak hívnak. (Viszolygásom onnan ered, hogy ezt a fajta minőséget én meg sem közelítem.) Szerencsére a hoszszú tengerparton száz meg száz kilométernyi szakaszon csend és béke honol, s nyugalmat talál a világ zajára ráunt utazó remete is. Törökországban olyan koldust, aki „csak úgy” kéreget, ritkán látni. Általában megpróbálnak valamilyen - rendszerint alibi - szolgáltatást nyújtani az adományért. E pszeudo-koldusok egyik népes kasztja a cipőpucolóké. A gyerkőcök még ócska papírdobozzal, egy szál kefével szaladgálnak, s puszta kézzel kenik a pasztát a lábbelire és néha a tulajdonos zoknijára. A szakma arisztokratái gyári kollekcióval büszkélkednek, csillog-villog a kenceficéket tartalmazó tubusok rézkupakja, ládáik mint barokk katedrálisok sorakoznak a fal mellett. Mit keresek itt? Ilyenfajta kérdések általában olyan isten háta mögötti helyeken tolulnak fel a vándorban, amilyen Anatólia sivatagjának kellős közepe. Pedig nagyon is előre megfontolt szándék hozott ide. A buszpályaudvaron érkezésem hírére kisebb csődület támad. Nem személyem, inkább annak híre váltotta ki az érdeklődést, hogy ismét erre tévedt egy félnótás európai, aki a közeli krátertavakra kíváncsi. Rögvest több taxis is kínálkozik, legalább a kétszereséért, mint amennyit rászánnék. Ötezer líránál megrekednek a tárgyalások, a taxisok árkartellbe tömörülnek. Megmakacsolom magam, tudva, hogy bármelyikük elvisz négyért, mihelyt a többi nem látja. És tényleg! Emberem rozzant Muratján (ez a török Fiat) először a faluba, Karapinarba viharzunk be. Fürdőnadrággal és két fiával tér vissza, s percek múlva már együtt lubickolunk a jéghideg, kegyetlenül sós vizű krátertóban. Végigjárjuk a látnivalókat, majd Metin, a nagyobb fiú előrukkol az ajánlattal: apja meghív hozzájuk uzsonnára. A ház Belső-Anatólia szegényes épületeihez viszonyítva átlag feletti. A kinti bőrrepesztő hőség után hűs levegőt lehelnek a nappali szoba vályogfalai. A berendezés egy hatalmas szőnyegből, lustálkodásra ingerlő párnákból és egy komódféléből áll. Rajta japán színes tévé, azon nyomógombos telefon. A háziaszszony is ellibben egy pillanatra az ajtó előtt, persze, neki nincs helye a férfitársaságban. Férfinak minősül viszont a 14 éves Metin, aki tűrhető angolsággal tolmácsol apja és közöttem.