Képes Európa, 1996. július-szeptember (5. évfolyam, 27-38. szám)
1996-07-03 / 27. szám
GYURKOVICS TIBOR _ _ zöldséges | V Eskenázy ki volt téve az embereknek. Mint egy csecsemő. Mint mindenki. Hiszen eleinte, amíg természeti lények vagyunk, nincs gond. Az ember bekakál, nyávog, néz, fintorog, s olyan egyszerűen él, mint egy állat(ócska). Főállat persze, a rendszertan szerint főemlős. De meddig főemlős az emberi lény? Mindvégig cipeli ezt a címet, de közben elveszíti természeti (állati) egyszerűségét. Már - természetesen - nem mer bekakálni, nem nyivákol úgy, csak félrevonulva bömböl, vagy nyakkendőt köt, hogy ne csupán főemlősnek, főállatnak, hanem főembernek nézzék. Sokszor persze hiába erőlködik. Kilátszik a lába ujja. A mezítelensége, az idegei az utcára lógnak. Hiába takarja el a mellkasát valami papagájszínes nyakkendővel vagy aranyosan futó óralánccal, kitetszik a mellkasa, gorillás szőrzete vagy hetvenkedő vállcsontja. Sebezhető. Mint egy csecsemő. Ki van téve az utcára, vagy mint annak idején Mózes, egy kosárban a vízre, esetleg magára a Nílusra vagy a Dunára. Ott aztán ember legyen a talpán, aki kimenti. Eskenázy - bármilyen nagyszájú és hőzöngő volt - bizony hamar belefulladt az élet vizébe. A társadalmi vízbe. Már ahogy fölébredt és le kellett mennie a zöldségeshez. Ott is beléje tudták fojtani az életet, a vízbe. Eskenázynak ez volt az egyik fő tragédiája. Sebezhető volt - mint mindenki -, érzékeny volt a bőre - mint mindenkinek -, ugyanakkor arra vágyott, hogy megérintsék, embernek tekintsék. Itt kezdődött hát a napja, a zöldségesnél. Pechére még szerette is a zöldségesboltot. Kis, hajlott hátú „lemenője” volt, afféle ötlépcsős pincécske. Dúsultak benne a friss retkek, kontyba bomló, világoszöld hajú saláták, korai, selymes fényű, de már gyerekökölnyire nőtt hagymák, komor, kis fejű zellerek, rikítósárga sárgarépák, ceruzavékonyságú és -eleganciájú spárgák, ugyan puffasztott, mégis szép, terebélyes paradicsomok és boszorkányorr-hosszúságú recsegő paprikák... Ej de szép is ez! Életet lehelnek a forróságban megbúvó kis pincébe, ahol a bolt maga tartózkodik. De ki tartózkodik a boltban? Nos, az nem mindegy. Van egy alfőnök. Hiszen, mint minden ebben az újdonsült kapitalista szocializmusban, többrétegű. Van a tulaj. Valahol messze, az ősködben. Akinek az ősei, bolgárkertészek, még hősiesen küzdöttek a földeken és a piacokon az emberiség zöldségtermeléséért. Izzadva, szakadva, meggörbedve, megaszalódva. Megszerezték ezt a kis boltot, még anno, aztán átadták - no, vagy huszonöt év kínkeserv és államosítás, és betöretés, és betakarítás, és adókulcs, és kizsigerelés után -, nagy nehezen átadták a gyermekeiknek, akik még szintén dolgoztak. Azok átadták az unokáknak. Azok is dolgoztak. (Érdekes, arra alig gondol az ember, hogy volt idő, midőn dolgoztak kis pénzért is, de folyamatosan és szívósan - a magyar emberek. Most nem lehet őket kipróbálni, mert nincs, ahol dolgozzanak. így eldolgozgattak verejtékesen a zöldségek közt - termelték, aztán fölfuvarozták, aztán hámozták, aztán nyögték, aztán kirakták, elszámolták (mert van ám azért egy ilyen hasznos boltban munka - eleinte), mázsálták, cipelték, regisztrálták, hogy működjön a bolt és a zöldség, s mint olyan, életet vigyen az emberekbe. Eskenázy napja, már reggel, ettől a bolttól, helyesebben a mostani főeladótól függött, mert mai napság a tulajdonosok már csak a pénzt számlálták öszsze, egyébként hatvanévi munka után jogosan, az aleladó pedig ráköszönt Eskenázyra: - Eskenázy úr, tessék csak beljebb jönni! Meleg van. De fölvidítja önt, nézze, ez a sárga körte. Zöldalma. Harapjon bele! - Eskenázy harap. - Na, milyen? Jó ez a friss íz. Látom, gyalogosan, mióta ellopták a kocsiját. Ha valahova sürgősen el kell mennie, tessék szólni, megszervezem a rokonságban, hogy elvigyék. És ez a halovány karalábé? Kell a húshoz, amit látok kikandikálni a vörös szatyorból, azt a pulykavállat. Jó dolog a pulykaváll! És egészen friss kelkáposztafej, leszívja a zsírt a lé tetejéről, magának már, azt hiszem, árt a zsír... Eskenázy úszott a boldogságban, maga boldog volt már két szótól is, visszavarázsolták gyermekkori állapotába. Persze mindenki így van. Nagymértékben le lehetne csökkenteni az idegrendelést ilyen eladók segítségével. Ám ez nem tartott nagyon sokáig. A piros arcú, meleg mosolyú és nevetesen kék szemű aleladót máshová helyezték a tulajdonosok s megjelent helyette egy kis ember. Görcsmanó. Mint akinek fáj a foga. Köszönni alig. Sárga fej. Csomós haj. Mintha rögvest azt kérdezné a vevőtől: - Na, mi van? Mi kell, apafej? - Föloldhatatlan. - Ez az eper gyönyörű - kedveskedne Eskenázy. - Mért? Milyen legyen? Ronda? - a görcsmanó dühösen rámol, dobálja a ládákat. - Vigyek ebből a krumpliból? - Tőlem! - Maga kialudta magát, fiatalember? - Nem aludtam ki magamat, ha erre kíváncsi. És kurva kevés pénzt kapok, hogy itt nyalom a maguk fenekét! Én jól megvagyok odahaza. De be kell járnom. Tudja, mikor kelek? Hajnali fél hat. Maga akkor még bezzeg alszik! Elterül, mint a Nagyalföld. Magam jól megvagyok, ha egyedül dolgozom. Tudja, mi zavar engem igazán? Maguk. Az okvetetlenkedésükkel, a válogatásukkal, a nyájasságukkal! Elegem van magukból! Torkig vagyok a modorukkal! - Azt a kis tököt kérném - rebegné Eskenázy, de a törpe lecsap: - Nincs tököm. Az egy nagyra nőtt uborka. És tököt is csak metélve adunk! Mindent metélve adunk! Vége a szabadságnak! És ordított megveszekedve. MOTTÓ: „Ha zeng az ég, ha szíved meghasad, a zöldségboltban se sértsd meg magad!” EURÓPA 5]