Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-10-19 / 42. szám

1920. október 19. KÉPES KRÓNIKA 1. Harmatos, mosolygós májusi reggel volt. A nap már teljes erővel öntötte szét aranyló sugarait, de a faleveleken, virágokon, fűszálakon még ott csillogtak gyémántszínekben tündökölve az apró vízcseppecskék, és néhol összefolyva, súlyukkal szinte meghajoltatták a finom kocsányokon ülő szí­nes szirmokat. Fenn, a magasban, a gályák között trillázva ugráltak, röpködtek az erdők-mezők fáradhatatlan torkú kis dalosai és szaporán keltek versenyre a falu templomának ércnyelvű ha­rangjával, mely csengő, messzeszálló hangokon hívta, szólon­­gatta virágbaborult oltára elé a község derék, munkás népét. Ma azonban kevesen hallgattak a szeliden ringó, ün­neplős hangokra. Végig az országúton, mely közvetlenül a templom előtt kígyózott szélesen és fehéren, mint valami hatalmas, vég­nélküli szalag, amelyet szeszélyes, nyugtalan kezek tűztek a falu szive fölé és amely más napokon csendes, elhagyatott s csak olykor porzik át rajta egy-egy lassú mozgású szekér, ma lármás, hangos és szinte túltömött emberekkel, kocsikkal, barmokkal, amelyek ugyanegy irány felé tartva szelik át a falut. Lajbis, ünneplőruhás férfiak, helybeli és idegen, cifra öltözetű asszonyok, széles, rojtos kendőkkel, virágos selyem, sok ráncú, bő és rövid szoknyákkal, szűk, fehér ing vállas pruszlikokkal, rikító színű, hosszan libegő szalagokkal, leá­nyok gyöngyös pártákkal, simára fésült, sok ágba, szalagok közé font hajukkal, színes, gyöngysorba fűzött üveg­klárisok­­kal nyakuk körül, akiknek arca pirosra gyúlt az izgalomtól, az örömteljes várakozástól. Néhol összeakad a kocsitábor, kiáltozások, szitkozódások egész lavinája árad szét, néhány vénasszony rikácsolva támad a szomszédjára; nyugtalanul bőgnek a saroglyához kötött szarvasmarhák; egy ember, aki két, bomlottul szaladgáló kövér malacot terel pulykavörösen, eszeveszetten ordít; mások kedélyeskedve, viccelődve szólnak át egymáshoz; pántlikás kalapú legények furakodnak a ko­csik közé, hol a friss szénaülésen lesütött szemű leányok trónolnak. Hosszú veszekedés után neki indul ismét az ára­dat, le a falu alatti Mocsárosra, hol az országos vásárra messze földről jött árusok már előző napon felállították a maguk, utcasorokba verődő sátortáborát. Van itt minden, amit egyetlen jóravaló országos vásár se nélkülözhet. Ma­gasba lendülő hinták, mindjárt az elején, ringlispielek, amely­nek kívánatos mulatságához rossz, rekedt verkli szolgáltatja a megfelelő zenét; titokzatos bódék, hová nagyhangú kikiáltó csalja a járó­kelőket; jövendőmondó papagályok; piszkos, cigány­kereket hányó purdék; bicskás ember és tovább minden, amit szem-száj megkívánhat, tornyos halmokba rakva a rögtönzött asztalokon és elhelyezve szép sorjában a gyepes földön. A vásárosok tömege mindinkább szaporodik. Az iszonyú lármában, fülsiketítő kiáltozások között, az árusok teleszájjal való kínálkozó ordítozásai kíséretében, mint valami korzón, összefogózott kezekkel járnak fel-alá a ropogósruhás, cifra parasztleányok és évődnek fáradhatatlanul a nyomukban járó nyalka legényekkel. Távolabb a csoportokba vert tehenek, tinók bőgnek, malacok visítoznak, lovak nyerítenek és laci­pecsenye illata szállong, mialatt a korcsmárosok sátrai alatt cincogva nyekereg a hegedű. A földre rakott cserépedények környékén nagy volt a tolongás. Csak úgy kapkodták szét a zöldre mázolt öblös lábasokat, termetes fazekakat, rózsás tányérokat, mintha ingyen adták volna. Az igaz, hogy Tóthné asszonyom portékái­nak messze földön jó hírük volt. Olyan tűzálló fazekak egyet­len cserepes kezeiből se kerültek ki és a festett sárga, kék, piros rózsák, amelyek tarka koszorúba fonódtak a tányérok köré, majd hogy csalódásba nem ejtették a vásárlókat, any­­nyira hasonlítottak az igazi, tőrőlmetszett virágokhoz. A bor­háti asszonyok hónapok óta készülődtek Tóthné eljövetelére és a környékbeliekkel versenyezve kiabáltak, alkudoztak, összevesztek és kibékültek, ócsárolták és dicsérték a portéká­kat, amint a helyzet szerint kívánatos volt. A kövér, csupa háj Tóthné csodálatos fürgeséggel moz­gott cserépedényei között. Széles, vörös arcáról sűrűn hullott a verejték és hangja szüntelen, élesen visított. — Tegye le azt a fazekat, ha sokalja. Egy fillért sem engedhetek. Hé, vigyázzon nénémasszony, még beleül a tá­nyérjaimba ! Veszi, vagy nem veszi ? — Hogy ez a lábas? — kérdi egy vékony, gyönge­­szárnyalású hang, ami teljesen belevész az óriási zsivajba. Tóthné nem hallja. Odább perlekedik egy hajlotthátú vén asszonnyal. — Ha a rend szeme olyan fényes lenne, mint amilyen ragyogó ez az edény, hát húszesztendős urat kaphatna. Ide nézzen! Egyforma kívül-belül... — Hogy ez a lábas? — ismétli az előbbi vékony hang, most már erélyesebben. Kezében tartja a terjedelmes alkot­mányt és integet Tóthné felé. Sovány, beesett szemű, idős nő. Fekete, ujjas szabású, meglehetősen kopott ruha van rajta, feje kendővel bekötve, kezén nagyon finom, egészen új, feszesen simuló keztyű, lá­bán — drága selyemharisnyára húzva — olyan gyönyörű lakktopánka, amelyet bármely nagyúri, elegáns kisasszony megirigyelhetne. Arca különösen érdekes öreg arc, tele apró zeg-zúgos, szertefutó, mély árkokká erősödő ráncokkal. Éles, határozott vonásai vannak, kiülő arccsontjai, energikus, kissé túl nagy orra és még mindig szép sötét, gyorsjárású, fel­villanó szemei. — Hallja! — ismétli. Tóthné odanéz. — Hetven krajcár az ára, ha tetszik, ha nem tetszik. — Ejnye, de nagyhangon beszél. Ötvennél többet nem ér ez a hitvány portéka... — Micsoda ? Tóthné arca paprikavörös lesz. Csípőre rakja a tenyereit. — Hogy ez hitvány portéka? Aki nem vak, láthatja, hogy mit forgat a kezei között. Úgy van ez égetve, hogy olyan, mint a nyíló piros rózsa és a máza finomabb a selyem­nél. Hogy még ezt meri hitvány portékának nevezni. Mint a fergeteg, kapta ki a lábast az öreg nő kezei közül. — Csak tegye le, ha ez hitvány portéka. Van más fazekas is, menjen oda. Én nem adom egy forintért se. Nem én. Csak lóduljon ... 1121

Next