Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-19 / 42. szám
1132 KÉPES KRÓNIKA 1920. október 19 királyság maradék magyarságát katholizálta, mert mint említettem, ezzel megmentette a pusztulástól, azonban nemzeti missziót végzett akkor is, amikor Bethlen Gábort állandóan mérsékelte és I. Rákóczi Györgyöt visszatartotta a harmincéves háborúba való beavatkozástól. A nagy távolságot, mely hitélet dolgában őt a két fejedelemtől elválasztotta, áthidalta a fajszeretet és a politikai célok azonossága. Az érintkezés megvolt közöttük nyílt színen is, de még erősebb volt levelezésükben. A protestáns fejedelmek és nagyurak ismerték Pázmány politikai céljait, melyek abban kulmináltak, hogy megerősödjék Erdély önállósága, mert csak az erdélyi függetlenség tudja biztosítani szükség esetén fegyverrel a magyar királyság alkotmányos szabadságát, a magyar politikai egyéniségek súlyát. A császári politika mind erőteljesebben és céltudatosabban törekedett a magyarság elnyomására és teljes megsemmisítésére, tehát Erdélyt, a magyar ellensúlyozó hatalmat igyekezett tőle telhetően bástyázni, védeni és óvni. Felfogásának kifejezést adott leveleiben csak úgy, mint magánbeszélgetéseiben. Kemény János feljegyzi egy nyilatkozatát, mely jellemző világot vet a nagy bíboros politikai egyéniségére : »Íme látod édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekintetünk vagyon most a mi kegyelmes császárunk előtt, de csak addig dukál az, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt kontemptusba jutván, gallérunk alá pökik az német.“ Pázmány igyekezett az ellensúlyt fenntartani, jómaga is nem egyszer érezte volt Erdély erejét, amikor a császár előtt felfogásának érvényt kellett szerezni. Mert bármennyire jezsuita lett légyen és bármilyen harcosa volt az akkor császári politikát jelentő katholicizmusnak, nem tudták elfelejteni s ő se igyekezett elfelejtetni, hogy elsősorban magyar. Magyar volta keresztülsugárzott a rendi fegyelmen, bíboron, lojalitáson, annyira magyar volt talentuma, egyénisége, lelke, szelleme. Nagy lelke nem szűnt meg aggódni fajáért, nem kért idegen segítségből, mert tudja, hogy hazánk átka az idegen oltalom volt. Nem bízik a németben és ő, ki a németek hitének harcosa, a hajdúság erősítését tanácsolja Rákóczi Györgynek, pedig a hajdúk voltak a katholicizmus legelkeseredettebb ellenségei. De magyar erőt látott bennük, melyet izmossá kell tenni, hogy alkalomadtán magyar célokért mérlegbe lehessen venni. Most, amikor a magyar imperium lehanyatlott Erdélyországban, a róla való emlékezéssel előttünk van a keserű jelen. Az ő korában benne és Bethlen Gáborban világított a magyar géniusz, ma azonban nincsenek Pázmányok. A sötétségben és kietlenségben őt kell idézni, fajtáját védő magyar lelke védje a szegény, megtépett nemzetet. „Mert akarnám — mondotta — ha ezt a kevés magyarságot jobb időre tartanák, ki tudja, talán Isten könyörül romlott hazánkon és a természet szerint való ellenségtől megmenti.“ Kádár Lehet. A LEZÜLLÖTT PESTI KÁVÉHÁZ. Budapest legnagyobb kávéháza, az öreg New-York, mint a napilapokban elhelyezett hirdetési közlemények jelentették, az elmúlt héten „fényesen átalakítva, esti szalonzenekarral“ ismét megnyílt A kávéháznak, mely ifjúkorában szép és erkölcsös volt, most feltett kalapú sikerek udvarolnak s úgy áll ott a Dohány-utca és Erzsébet körút sarkán, mint a viharos múltú és még viharosabb jellemű züllött nők, akik kipingálják magukat, hogy jobban tessenek. A New York már sosem lesz az, ami volt valaha, vele együtt sorba züllött Pestnek minden régi s újabb keletű kávéháza. A régi P/Yvax-kávéház, mely fészke volt a magyar remekíróknak és újabb, meg újabb tehetségeknek adott szárnyat, hogy innen repüljenek ki nagyvilágba, nincs többé. A Fiume, a „fiatalok" irodalmi tanyája is megcsúfolva áll a helyén. A publicisták kávéháza, a középkorú Balaton is átváltozott ügynökök kártyatermévé. Az Abbáziába, melyet Eötvös Károly tett híressé, egyidőben csak levett kalappal és mély áhítattal lehetett belépni. Most ez a kávéház is büdös az árdrágítóktól. A régi New-York, hol minden asztalnál külön híresség ült s a magyar művészetnek volt a temploma, újházi halálával és a világháború kitörésével elvesztette művészi jellegét: előbb mozibörze, később lóversenybörze, majd valutacsarnok lett belőle. A kávéházakat, ezeket a kedves helyeket, amelyek hat év előtt munkában kifáradt derék polgáremberek pihenő- és szórakozóhelyei voltak, az írók és művészek számára pedig második otthonul szolgáltak, ellepte valami csúnya, gyanúsan feketéllő embersöpredék, amelyben elvész a néhanapján betévedő tisztességes ember. Budapest egykor Konstantinápoly után a „kávéházak városa“ volt. A kávéházak helyén ma árdrágító csarnokok állnak. A Lipótváros egykor legelőkelőbb helyét, a Czy-kávéházat, éppen a múlt héten kellett egy rendőrcsapatnak körülzárni és a benn ülő „vendégeket“ úgy ahogy voltak, a kapitányságra kísérni, mert kiderült róluk, hogy összeesküvők voltak, kik összeesküdtek beteg emberek, ártatlan gyermekek ellen, azt akarták, hogy fagyjanak meg a télen. El akarták rejteni a tüzelőfát és nagy árfelveréssel a szegény emberek részére megvásárolhatatlanná tenni. Az összefogdosott vendégek nagy részéről kiderült, hogy notórius fadrágítók. Az Edisonban papírdrágítókat, a Japánban hordó sikereket értek tetten. Budapest tisztességes társadalma nagyon megérzi a kávéházak hiányát. A kedves vacsora után való találkák, a márványasztalok mellett való szelíd politizálgatások nincsenek többé. Beszéltem a kávésok ipartestületének egyik régi, érdemes vezető tagjával, aki nagyon elszomorodva mondta: — Mi magunk fájlaljuk legjobban a kávéház lezüllését. Minden lehetőt elkövettünk, hogy a közönséget megrostáljuk, de ez kivihetetlen. A söpredék, mely ellepte kávéházainkat, kiverhetetlen. Olyan, mint a rakoncátlan patkánysereg. Sokszor mi magunk kérjük a rendőrséget, hogy tartson razziát a helyiségeinkben, mert azzal azt reméljük, hogy megtisztul a kávéház. De hiába minden. Az Andrássy úton egy kávéháztulajdonos kétségbeesésében azt is megtette, hogy hat hétre bezárta a kávéházát és a bejáratra nagy betűkkel írta ki, hogy: Árdrágítók kifüstölése miatt zárva. Nagyon félünk, hogy a szép kávéházi élet megszűnt. Pedig Budapesten a rossz lakásviszonyok miatt feltétlenül kell lenni helynek, ahol az úri középosztály találkát adhat egymásnak, így előreláthatólag, tekintettel arra, hogy a kávéházi élet helyett feltétlenül kell valami más társaséletnek megteremtődni, Budapest angol és amerikai mintája: a klubok városa lesz. Ennek a levegőben lógó tervnek megvalósulását azonban erősen késlelteti a klubhelyiséggé átalakítható nagylakások hiánya. Itt említem meg, hogy egy belvárosi kávés azzal a tervvel foglalkozik, hogy a meghívott vendégek rendszerét vezeti be, vagyis kávéháza amolyan klubszerű intézmény volna, ahová csakis állandó belépőjegyül szolgáló meghívóval léphetnek be a mélyen tisztelt vendégek és b. családtagjaik, vagy az általuk bevezetett ismerősök. Ennél az esetnél azonban az iparengedély körül van baj, mert a nyilvános helyiségekre szóló engedély nem hatalmazza fel a kárést arra, hogy a bejárók között különbséget tegyen. Ebből egész sereg becsületsértési pör kerekednék és főként a láncosok csinálnának nagy kázust a rostálásból. Szóval egyelőre csak tervek vannak. Addig is, míg megtisztul a levegő, legyünk türelmesek kedves polgártársak és igyuk meg a feketét — otthon. (L-J