Képes Krónika, 1936 (18. évfolyam, 3-52. szám)
1936-01-19 / 3-4. szám
KARCSIKA ЯШШШЯШШЯШШЯЯШШЯШШШШШШШЯШШШi ÍRTA: KOVÁSZNAY ERZSI N yári melegen, sütött a szeptember végi nap. Vajda Kálmán, hogy elüsse az időt, leült a kis zöldelő téren, egy padra s a nap felé fordította sápadt arcát. Soha nem nehezedett még reá ennyire tétlensége, amelyben három év óta kényszerűségből élt, mint most, amikor csak napok kérdése volt hivatalába való visszahelyezése. Érezte, hogy újra ember lesz. Elmúlik minden keserve a B-listának, a három kilincselő, megalázó évnek, a fokról-fokra való anyagi lecsúszásnak. A ráncok a szeme körül már megmaradnak, az a keserű vonás is a szája szegletében, de a nadrágja nem lesz többé rojtos és most is mindig tiszta zsebkendőjén nem kell a lyukakat majd rejtegetnie. Mindent vesz részletre, ami nélkül így szomorúan vegetálni lehet, de élni nem ... Nézte hosszú, szép ujjait s álmainak álmára gondolt: egy arany pecsétgyűrűre a karámosi Vajdák címerével... Talán majd azt is ... Éles női hang rezzentette fel álmodozásából. Mint a borotva, úgy vágott bele az álmosító gyerekzsongásba. — Karcsi!... Te nyomorult kölyök!... Mit csináltál már megint?... Istenem, ha a pici benn lett volna!... Kálmán idegesen kapta fejét a hang irányába. Egy kékfátylas gyermekgondozónőt látott, aki szilaj pillantását hol a kezében szorongatott kis kocsikerékre, hol egy fa irányába villogtatta, ahol szétvetett lábakkal, komolyan és dacosan állott egy erőslábú, okos nézésű kisfiú. A nörsz, amint észrevette Kálmán érdeklődő pillantásait, egyenesen neki beszélt. — Tetszik látni... kisrófolta helyéről a kerekeket... Nem is tudom, hogyan tudta ezeket az apró szófokat kiszedni a helyéről... Nem a gyerek ez, hanem az eleven ördög!... — Honnan tudja, hogy ő volt? — kérdezte Kálmán, aki szeretett igazságos és tárgyilagos lenni. — Ez a hölgy mondta! — válaszolt készségesem a nő s rámutatott egy fejkendős, kövér nénire. — Különben is ismerjük mi már azt a csirkefogót. Mindenki haragszik reá, mert folyton komiszkodik. Megállj csak!... Ezt már a kisfiúnak mondta, aki farkasszemet nézett vele a fától, de Heti ajándéka - 3X1 drb mű- t vészi nagy kép / FOTÓ ANNA FÉNYKÉPÉSZETI ÉS Telefon : FESTÉSZETI műterme-26 350 ből. VI.ker., Teréz-körút 17. nem mozdult s nem szólt. Kálmán szemügyre vette a gyereket. A fiú domború homloka alól értelmes, szép barna szempár világított. Aranyvörös hajának egy göndör tincse homlokára hullott s ez a szépen ívelt szájjal együtt leányos kifejezést adott dacos arcának. Kabátján vakító fehér volt a gallér, harisnyája, cipője tiszta, úri gyereknek látszott. Kálmán elfogta a gyermek egy komoly pillantását és hirtelen támadt érdeklődéssel intett neki, hogy jöjjön közelebb. A gyermek először csodálkozva nézett az idegenre, majd — amikor az ismételte a hívó mozdulatot — fölényesen megrázta göndör fejét, kiöltötte nyelvét s szamárfület mutatott Kálmánnak. Aztán sarkon fordult, elszaladt a kis tér másik oldalára, de közben két kdsebb gyereket felborított és egy öreg úrnak letaposta a lábát. Már eltűnt Kálmán szemei elől, mikor újra hallotta a bokrok között valahonnan : — Karcsi!... Te istentelen kölyök! Zárod el mindjárt azt a vízcsapot!. Megállj, csak jöjjön az őr bácsi!... * Másnap megint ott ült a kis téren Kálmán. Délután volt, gyönyörűen sütött a nap s jól esett lelkének a gyermekzsivaj, a gondtalan, felelőtlen kor e vidám muzsikája. Egy nő ült mellé a padra, kézimunka volt nála, mint legtöbbnél, és A társaságból, a Nemzeti Kaszinóban rendezett «Téli Estén» megjelentek egy csoportja. (Kaulich Rudolf felvétele.)