Képes Sport, 1959. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-06 / 1. szám

A temetkedés útján Néhány esztendeje fogalom volt a ma­gyar sport a világ minden táján. 1956 októbere és az azt követő idők zavarai egy időre majd’ minden területen szinte el­feledtette az érdeklődők­ket, hogy léte­zünk. Már-m­ár úgy nézett ki, hogy több mint egy évtized fáradozásai, kemény munkája, sok száz és ezer magyar sport­embernek áldozatkész segíteni akarása tel­jesen kárbavész. Úrrá lettek a különböző — nemzeti érdekeinket háttérbe szorító — irányzatok, amelynek az volt a következ­ménye, hogy válogatott együtteseink mind kevesebb és kevesebb sikerrel álltak helyt a nemzetközi vetélkedések színterein. Az eredmények hanyatlása egyre jobban el­kedvetlenítette a szakembereket és a szur­kolókat egyaránt. A néhány felelőtlen — magját szakembernek mondó — volt szö­vetségi vezető „hazárdjátékának” egyszer azonban véget kellett vetni. Az állami vezetés megszilárdulása kö­vetkeztében egyre jobban tisztult a látóhatár a sportban is. Éppen itt volt az ideje, hi­szen a közeljövőben ismét hatalmas fel­adatokat kell megoldani, nagy nemzetközi csaták színhelyén kell ismét helytállni sportolóinknak. Újult erőre — még a né­hány esztendő előttihez viszonyítva is — szorosabb összefogásra van szükség. Nya­kunkon van a Rómában sorra kerülő olimpia. A londoni, Helsinki-i sikerek megismét­lése talán álomnak tűnik ez alkalommal. De megállíthatjuk a szekeret a lejtőn, s megkísérelhetjük a felzárkózást ismét a világ élvonalához. A Magyar Olimpiai Bi­zottság az MTST támogatásával meg is tette e munkához az első hathatós lépése­ket. Tizennyolc olimpiai­­ és néhány más sportágban, háromnapos konferenciára hívta össze e sportágak legjobb szakembe­reit és szövetségi vezetőit. Az értekezlet legfontosabb feladatként az egyes sport­ágak programjának és az első időszak edzésterveinek elkészítését szabta meg. Szívet derítő érzés volt látni, milyen hatalmas munkakedv és akarat él, lüktet e szakemberekben „valahol belül”, amely — bízvást mondhatjuk — a jövendő cél­tudatos, tervszerű munka velejárójaként már előrevetheti a siker fényét. A külön­böző sportkörökből egybesereglett edzők félredobva minden egyesületi érdeket, igyekeztek terveiket, elképzeléseiket for­mába önteni. Úgy érezzük, ez az első lépés sikerült. A siker első fokát az jelenti, hogy ismét valóra válhatott — legalább a konferen­cián részt vevő sportágaknál — az egysé­ges elvek alapján való munkatervezés. Az­ elvek tehát egységesek, de a programok átolvasása után mégis arra következte­tünk, hogy a lehetőségek még ma sincse­nek kihasználva. Szakembereink többsége, sportágaink nagy részében már magáévá tette azt az elvet, hogy a jó szereplés egyik feltétele az edzésmennyiség lehető­ség szerinti növelése. Ilyen módon már 3—4 éve az átlagos napi kétszeri edzés mellett a heti 10—13 edzés sem volt ritka­ság az élvonalban lévő sportolóknál. Nem véletlen, hogy a jó eredményeket és sike­reket ezek a sportolók produkálták. Világos, hogy az edzésadag növelése az egyik — de csak az egyik! — feltétele az eredményességnek. Mit láttunk a ter­vek elkészülése után? Azt,, hogy van még ma is olyan sportágunk, ahol a válogatott versenyzők 2­—3 —­ no, ha nagyon jól megy — négy edzéssel készülnek verse­nyeikre, mérkőzéseikre. Azt állítják,­­még indokuk is van. „sportágunkban az NB I.-es csapatok és játékosok nincsenek még a nagyobb megterheléshez szokva, s a vá­logatottban sincs egyszerre mód a na­­gyobb mérvű munka végzésére”. E meg­állapítás — az egyesületek munkáját ille­tőleg — részben helytálló. Itt van azon­ban a feladat második része a sportágak többségében is. Hasznos volna a fejlettebb edzésmód­szereket a válogatott csapatokon kívül, a sportkörökben is megvalósítani. Ebben az esetben nem lesz olyan probléma, hogy nagyon nehéz az egyesületi és a váloga­tottban végzendő munka összehangolása. Egyébként e feladat legsürgősebb meg­oldása is egyik velejárója az elkövetkező sikereknek. Mi kell ehhez? Több jóindu­lat és segítőkészség az egyesületi vezetők, edzők, s nyilván a válogatott csapatokkal és sportolókkal foglalkozó szakemberek részéről. Több sportágban nem mondható a leg­sikerültebbnek az 1969. évi — főleg nem­zetközi — versenynaptár összeállítása. Igyekeztek a szakvezetők a készülő prog­ramokban ezt az esztendőt az olimpia mintegy „próbaévének” tekinteni. Helyes is volt részükről az az elgondolás, hogy az év nagy versenyeinek időpontját az olim­piai versenyek idejével azonosan, vagy közel azonosan állapítsák meg. Néhány sportágban azonban (például birkózásban) még csak az olimpia birkózóversenyeinek időpontja (augusztus vége, szeptember ele­je) közelében sincsenek nemzetközi ver­senyek az 1959-re tervezett versenynaptár­ban. Hát ez bizony elég nagy , de nem legyőzhetetlen akadály az ideális program elkészítéséhez. A jövőben nem csupán az ..A“ kere­tek munkájának tervezésére kerül sor. S ez olyan új" a sportágak nagy részének történetében, amely már elősegítheti a nagy válogatottak állandó és tervszerű utánpótlását is. Elősegítheti, mert ha rö­vid időn belül még nem is sikerül a sport­körök munkájában az egységes elveket, a fejlettebb edzésmódszereket megvalósí­tani, a ,,B” és „C” keretek foglalkoztatá­sának alapos megszervezésével az eddigi­nél jóval szélesebb, mint egy utánpótlási bázis épül a válogatott csapatok közé. S nem lesz „újdonság” az első keretbe ke­rülők számára a nagyobb terhelésű, újabb technikai és taktikai feladatokat tartal­mazó edzés végzése. Jóval könnyebben „nőhetnek bele” így az arra érdemes fia­talok a nagy válogatottakba. Az edzők és szakemberek — legalább is első lépésként — megtették a magukét. Most az olimpiai és a válogatott kerettag sportolókon a sor javarészük még jól emlékszik azokra az időkre, amikor sikert siker követett,­­ győzelmeik, jó szereplésük visszhangjával volt tele az ország. S arra is kell emlé­kezniük, hogy ezeket a sikereket nem ad­ták ingyen. S ha akkor nem adták, hát most sem adják. A nemzetközi élvonal eredményeit tekintve most még jobban meg kell „szenvedni” érettük. A szó szo­ros értelmében véve szenvedni. Mert ne higgye azt senki, hogy kora reggel és késő délután, vagy este több órán át tartó ke­mény edzés — az könnyű szórakozás. S erre azok a sportolók is gondoljanak, akik az olimpiai, vagy egyéb válogatott csapatokba kívánkoznak. Az olimpiáig már csak másfél év van hátra. Nem állítjuk azt, hogy ez az idő elegendő az elmúlt két esztendő múlasz­tásainak pótlására. De megfelelőbb alkal­mat talán nem is lehetne találni arra, hogy igyekezzen a magyar sport felzárkózni a világ élvonalához. Vita tárgyát az sem képezheti, hogy na­gyon le vagyunk maradva. Legékesebb bizonyítékai ennek az 1958. évi világ­ranglisták, csapataink múlt évben elért eredményei. A következő nagy feladatok megsokszorozzák mindazok erejét, kik a jövő sikereit elő akarják segíteni munká­jukkal. Kellő összefogás őszinteség és munkakészség szükséges ehhez. Az első lépés e munkában már sikeresnek mond­ható. Ha a többi — a tervek, programok végrehajtása — legalább ilyen nagy kedv­vel és akarattal folytatódik, akkor e mun­ka nem volt már hiábavaló és reményünk lehet arra is, hogy a magyar sport rövi­desen a régi, vagy ahhoz hasonló fényben fog ragyogni. Szántó György A kreol fiú legyőzi Ausztráliát. Az év szenzá­­ciója (máris?) Amerika DK-győzelme a verhe­tetlennek hitt ausztrál együttes felett. A perui Alej Olmedo, az Egyesült Államok színeiben mindkét ellenfelét legyőzte. Itt éppen a Wimb­­ledon-győztes Coopert leckézteti. (Képtávírón érkezett)

Next