Képes Sport, 1959. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-06 / 1. szám
A temetkedés útján Néhány esztendeje fogalom volt a magyar sport a világ minden táján. 1956 októbere és az azt követő idők zavarai egy időre majd’ minden területen szinte elfeledtette az érdeklődőkket, hogy létezünk. Már-már úgy nézett ki, hogy több mint egy évtized fáradozásai, kemény munkája, sok száz és ezer magyar sportembernek áldozatkész segíteni akarása teljesen kárbavész. Úrrá lettek a különböző — nemzeti érdekeinket háttérbe szorító — irányzatok, amelynek az volt a következménye, hogy válogatott együtteseink mind kevesebb és kevesebb sikerrel álltak helyt a nemzetközi vetélkedések színterein. Az eredmények hanyatlása egyre jobban elkedvetlenítette a szakembereket és a szurkolókat egyaránt. A néhány felelőtlen — magját szakembernek mondó — volt szövetségi vezető „hazárdjátékának” egyszer azonban véget kellett vetni. Az állami vezetés megszilárdulása következtében egyre jobban tisztult a látóhatár a sportban is. Éppen itt volt az ideje, hiszen a közeljövőben ismét hatalmas feladatokat kell megoldani, nagy nemzetközi csaták színhelyén kell ismét helytállni sportolóinknak. Újult erőre — még a néhány esztendő előttihez viszonyítva is — szorosabb összefogásra van szükség. Nyakunkon van a Rómában sorra kerülő olimpia. A londoni, Helsinki-i sikerek megismétlése talán álomnak tűnik ez alkalommal. De megállíthatjuk a szekeret a lejtőn, s megkísérelhetjük a felzárkózást ismét a világ élvonalához. A Magyar Olimpiai Bizottság az MTST támogatásával meg is tette e munkához az első hathatós lépéseket. Tizennyolc olimpiai és néhány más sportágban, háromnapos konferenciára hívta össze e sportágak legjobb szakembereit és szövetségi vezetőit. Az értekezlet legfontosabb feladatként az egyes sportágak programjának és az első időszak edzésterveinek elkészítését szabta meg. Szívet derítő érzés volt látni, milyen hatalmas munkakedv és akarat él, lüktet e szakemberekben „valahol belül”, amely — bízvást mondhatjuk — a jövendő céltudatos, tervszerű munka velejárójaként már előrevetheti a siker fényét. A különböző sportkörökből egybesereglett edzők félredobva minden egyesületi érdeket, igyekeztek terveiket, elképzeléseiket formába önteni. Úgy érezzük, ez az első lépés sikerült. A siker első fokát az jelenti, hogy ismét valóra válhatott — legalább a konferencián részt vevő sportágaknál — az egységes elvek alapján való munkatervezés. Az elvek tehát egységesek, de a programok átolvasása után mégis arra következtetünk, hogy a lehetőségek még ma sincsenek kihasználva. Szakembereink többsége, sportágaink nagy részében már magáévá tette azt az elvet, hogy a jó szereplés egyik feltétele az edzésmennyiség lehetőség szerinti növelése. Ilyen módon már 3—4 éve az átlagos napi kétszeri edzés mellett a heti 10—13 edzés sem volt ritkaság az élvonalban lévő sportolóknál. Nem véletlen, hogy a jó eredményeket és sikereket ezek a sportolók produkálták. Világos, hogy az edzésadag növelése az egyik — de csak az egyik! — feltétele az eredményességnek. Mit láttunk a tervek elkészülése után? Azt,, hogy van még ma is olyan sportágunk, ahol a válogatott versenyzők 2—3 — no, ha nagyon jól megy — négy edzéssel készülnek versenyeikre, mérkőzéseikre. Azt állítják,még indokuk is van. „sportágunkban az NB I.-es csapatok és játékosok nincsenek még a nagyobb megterheléshez szokva, s a válogatottban sincs egyszerre mód a nagyobb mérvű munka végzésére”. E megállapítás — az egyesületek munkáját illetőleg — részben helytálló. Itt van azonban a feladat második része a sportágak többségében is. Hasznos volna a fejlettebb edzésmódszereket a válogatott csapatokon kívül, a sportkörökben is megvalósítani. Ebben az esetben nem lesz olyan probléma, hogy nagyon nehéz az egyesületi és a válogatottban végzendő munka összehangolása. Egyébként e feladat legsürgősebb megoldása is egyik velejárója az elkövetkező sikereknek. Mi kell ehhez? Több jóindulat és segítőkészség az egyesületi vezetők, edzők, s nyilván a válogatott csapatokkal és sportolókkal foglalkozó szakemberek részéről. Több sportágban nem mondható a legsikerültebbnek az 1969. évi — főleg nemzetközi — versenynaptár összeállítása. Igyekeztek a szakvezetők a készülő programokban ezt az esztendőt az olimpia mintegy „próbaévének” tekinteni. Helyes is volt részükről az az elgondolás, hogy az év nagy versenyeinek időpontját az olimpiai versenyek idejével azonosan, vagy közel azonosan állapítsák meg. Néhány sportágban azonban (például birkózásban) még csak az olimpia birkózóversenyeinek időpontja (augusztus vége, szeptember eleje) közelében sincsenek nemzetközi versenyek az 1959-re tervezett versenynaptárban. Hát ez bizony elég nagy , de nem legyőzhetetlen akadály az ideális program elkészítéséhez. A jövőben nem csupán az ..A“ keretek munkájának tervezésére kerül sor. S ez olyan új" a sportágak nagy részének történetében, amely már elősegítheti a nagy válogatottak állandó és tervszerű utánpótlását is. Elősegítheti, mert ha rövid időn belül még nem is sikerül a sportkörök munkájában az egységes elveket, a fejlettebb edzésmódszereket megvalósítani, a ,,B” és „C” keretek foglalkoztatásának alapos megszervezésével az eddiginél jóval szélesebb, mint egy utánpótlási bázis épül a válogatott csapatok közé. S nem lesz „újdonság” az első keretbe kerülők számára a nagyobb terhelésű, újabb technikai és taktikai feladatokat tartalmazó edzés végzése. Jóval könnyebben „nőhetnek bele” így az arra érdemes fiatalok a nagy válogatottakba. Az edzők és szakemberek — legalább is első lépésként — megtették a magukét. Most az olimpiai és a válogatott kerettag sportolókon a sor javarészük még jól emlékszik azokra az időkre, amikor sikert siker követett, győzelmeik, jó szereplésük visszhangjával volt tele az ország. S arra is kell emlékezniük, hogy ezeket a sikereket nem adták ingyen. S ha akkor nem adták, hát most sem adják. A nemzetközi élvonal eredményeit tekintve most még jobban meg kell „szenvedni” érettük. A szó szoros értelmében véve szenvedni. Mert ne higgye azt senki, hogy kora reggel és késő délután, vagy este több órán át tartó kemény edzés — az könnyű szórakozás. S erre azok a sportolók is gondoljanak, akik az olimpiai, vagy egyéb válogatott csapatokba kívánkoznak. Az olimpiáig már csak másfél év van hátra. Nem állítjuk azt, hogy ez az idő elegendő az elmúlt két esztendő múlasztásainak pótlására. De megfelelőbb alkalmat talán nem is lehetne találni arra, hogy igyekezzen a magyar sport felzárkózni a világ élvonalához. Vita tárgyát az sem képezheti, hogy nagyon le vagyunk maradva. Legékesebb bizonyítékai ennek az 1958. évi világranglisták, csapataink múlt évben elért eredményei. A következő nagy feladatok megsokszorozzák mindazok erejét, kik a jövő sikereit elő akarják segíteni munkájukkal. Kellő összefogás őszinteség és munkakészség szükséges ehhez. Az első lépés e munkában már sikeresnek mondható. Ha a többi — a tervek, programok végrehajtása — legalább ilyen nagy kedvvel és akarattal folytatódik, akkor e munka nem volt már hiábavaló és reményünk lehet arra is, hogy a magyar sport rövidesen a régi, vagy ahhoz hasonló fényben fog ragyogni. Szántó György A kreol fiú legyőzi Ausztráliát. Az év szenzációja (máris?) Amerika DK-győzelme a verhetetlennek hitt ausztrál együttes felett. A perui Alej Olmedo, az Egyesült Államok színeiben mindkét ellenfelét legyőzte. Itt éppen a Wimbledon-győztes Coopert leckézteti. (Képtávírón érkezett)