Képes Sport, 1988. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1988-07-05 / 27. szám

— Annyira döbbenetes számomra szemtől szembe állni a Radnóti-szobroddal. Amikor autóból láttam jó néhányszor az országút mentén Abdánál, mindig valami fájdalmas melankóliát éreztem benne, így viszont végtelen nyugalom, letisztultság, az elmúláson való felülemelkedettség bölcsessége árad belőle ... — Figyeld meg az utolsó verseit. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi vár rá, hogy nem lehetnek illúziói, betegen nemtud továbbmenni a menettel és lelövik; útja tehát csak egyfelé vezethetett: befele. Ezt a zártságot, ezt az abszolút szuverenitást ezt a végső teljességet szerettem volna megragadni, amikor készítettem ezt a szobrot. Volt nekem, tudod, egy barátom, egyébként is tüneményes ember, vele gyakran összejárogattunk zenélni, és engem mindiglenyűgözött, hogyan tudott a zongorán első olvasatra mindent tökéletesen eljátszani akár presztisszimo is. Én még mindig hangonként pötyögök, ő ránézett és azonnal megvolt neki. Ezt annyira csodáltam benne! És amikor meghalt, s láttam felravatalozva, ott feküdt előttem hatvan kilónyi hús, csont, bőr, ma akkor kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mindebben hol van ő, hol a tüneményes képessége, hol a zseniális blattolótudása ? Hol az ember, hol a lényeg? Érted? — Karinthy írta valahogy úgy, hogy az én kezem, az én szívem, az én testem, tehát csupa birtok, de hol van a birtokos? — Igen, valahogy így. És azóta is lényegében minden szobromban ezt keresem, ezt szeretném megragadni.. . azt a bizonyos valamit, amitől azok vagyunk, akik, ami a lényeg bennünk, Radnótiban ez. Az a méltóság, ahogy szembenézett a legotrombább, legmocskosabb, legértelmetlenebb halállal. Az a mindenen felülemelkedettség, az a kimozdíthatatlan zártság. — Azért ahogy itt, a kertben körülnézek ... szinte minden alkotásodban van valami a halálból, az elmúlásból, és valami az örökérvényűből, a maradandóságból... Czóbelnél, Derkovitsnál , még Móricznál is... — Móricz? Annak története van. Nem megrendelésre csináltam, egyszerűen izgatott az egyénisége, csak sehogyansem találtam formát hozzá. És akkor egyszer megláttam Rippl- Rónai Kuglizók című képén egy alakot, aki nagyon megkapott. Megindított valamit bennem, és elkészült a szobor. Mutatom Pátzay Palinak, aki mondja, hogy ismeri ezt a Móricz-alakot egy képről. Hát kiderült, hogy amikor Rippl festette azt a képet, akkor valóban ott volt Móricz, nézte a kuglizókat, így őt festette bele, csak egy-ketten tudtak róla ... Amit felvetettél... Ha belegondolsz, az egész európai kultúra halálcentrikus, alapvetően az élet és a halál viszonyával foglalkozik. A gyökerektől kezdve, akár a zsidó kultúra, bárhol belenézel a Bibliába, akár a görög kultúra, olvasd Szophoklészt vagy Euripidészt! Mindenben erről van szó, a múlandóságról és a maradandóságról. Ez lényegét tekintve azóta sem változott, azóta is minden európai művész ezt bogozgatja, ezt járja körül, legfeljebb más és más formanyelven, kifejezőeszközökkel, megközelítéssel, más következtetéseket levonva. Koronként, nemzetenként, kinekkinek egyénisége szerint. Más kérdés, hogy a kultúra fogalomköre az idők folyamán például nálunk is mennyire megváltozott, eltorzult, leegyszerűsödött. Ezerszer elkoptatott közhely, de attól még tény, hogy a görögöknél a sport ebbe abszolút mértékben beletartozott .. . — Például az olimpia ... — Nem! Ez ígynem igaz. Az olimpia mást jelentett akkor a görögségnek, mint amit mi, most, utólag, innen tulajdonítunk neki. Egy részről nem volt egy nagy kiemelt, reprezentatív esemény. Egy volt a .. . nem is tudom mi lenne rá a legjobb szó... a kulturális játékok, események sorában. Éppen úgy, ahogy mondjuk a színházban egymás után előadták Arisztophanésznek egy bohócjátékát, egy tragédiáját és egy komédiáját, akkor arra a görögség éppen úgy odafigyelt. Másrészt az ókori olimpia valóban egy harmonikus, erős, igazi testkultúrára épült. Ez az, ami ma már frázis, akkor azonban napi gyakorlatban létező, természetes fogalom volt az „ép testben ép lélek”. Ebből kinőhetett egy nagyszerű versenysport, vetélkedési forma, de nem szabad leszűkíteni a görögök testkultúráját az olimpiákra! A dologban az a gyönyörű, hogy a kettő együtt volt jelen, mert ennek így kell lennie. És éppen ezért tartom ma katasztrofálisnak a helyzetet, mert a kettő hosszú ideje teljesen elvált, az egyik ág totálisan elcsökevényesedett, a másik pedig valami mesterségesen táplált, pumpált, művi formában létezik. — Mármint tömegsport és versenysport? — Pontosan. Amikor felhívtál telefonon, azt mondtam, hogy nekem nagyon erős fenntartásaim vannak a sporttal kapcsolatban. Ma, ez így nem igaz. Nekem azzal kapcsolatban vannak fenntartásaim, amit sportnak nevezünk jó idő óta. Ezt a tenyészetet, ami a sport helyett létezik. Amikortól a sport nem azért van, ami pedig a funkciója, hogy az emberek egészségét, épülését, szórakozását, tisztulását szolgálja, hanem a „kenyeret és cirkuszi játékot”. Amióta a politika része lett. Te is tudod nyilván pontosan, hogy mire gondolok? Például a hatháromra, vagy a helsinki tizenhat aranyéremre. Amikor a legerősebb volt a terror, a legnagyobb nyomor az országban, folytak a kitelepítések, álltak Recsken és Hortobágyon az internáló táborok, az emberek rettegtek, hogy mikor jön értük a lefüggönyözött autó, én nem tudtam lelkesedni, és nem töltött el büszkeséggel, hogy valamely hazánkfia nagyobbat ugrott vagy pontosabban rúgta alabdát, mint más nemzetbéli! Nem. Pláne úgy, hogy tudtam, hogy az egész blöff, svindli, hogy nem millió futógyerekből kikerült az az egy rendkívüli klasszis, a dolgok természetes rendje szerint, hanem néhány ígéretesnek látszó embert kiválasztottak, ennek alárendeltették az életüket, mindenféle lehetőségeket, kiváltságokat, ideális körülményeket teremtettek számukra, aztán összeeresztették őket azokkal, akik valóban amatőrként lettek és dolgoztak. Jó vicc, hogy ki került ki győztesen ezekből a vetélkedésekből. És akkor vertük a mellünket, hogy mi ennyivel és annyival különbek vagyunk. Penetráns hazugság volt az egész. Minden diktatúra gigantomániája. Ahogy nem nevezhetők művészeti alkotásnak a HarmadikBirodalom kolosszális méretű, erőt sugározni hivatott szobrai vagy emlékművei. És közben egy nemzettel hitették el, hogy ez a sport, ez a testkultúra, és közben a nemzet valóban le is szokott arról, hogya nagy bálványok bávatag csodálata helyett... — Vagy mellett... — Jó, vagy mellett: mozogjon, sportoljon, kiépítsen egy egészséges testkultúrát, ami beépülhetne az egész kultúrába. .A következmény eléggé egyértelmű és önmagáért beszél: a fiatalság rémisztő fizikai állapotáról mindenféle demográfiai statisztikákban elfoglalt dicstelen helyünkig .. . Ennek a deformálódott szemléletnek egy teljesen deformálódott életforma lett a tragikus eredménye. Hovatovább az embereknek sem igénye, sem lehetősége nem lett arra, hogy valóban sportoljanak. Eljutottunk addig, hogy arra sincs igényük, hogy személyesen nézzék, kimenjenek egy stadionba és ott végigálljanak valamilyen eseményt, hanem otthon fotóiban ülve, két üveg sört maguk mellé készítve a televízión megnézik. A lehetőség pedig? : Én például korábban szövögettem olyan álmokat,hogy majd idős koromban, ha kicsit több időm lesz, napjaim egy részét kellemes sportolással fogom eltölteni. Ebből annyi bejött, hogy idős, az lettem. Időm nem lett több, mert csip-csup ügyek intézése is mind több energiát vesz igénybe, sportolni pedig, túl azon, hogy körbefutom néhányszor a házat nincs lehetőségem. — Egyébként mit szeretnél? — Sokáig úszni jártam a Lukácsba, azt is azért, mert megengedhettem magamnak, hogy lefizessem az úszómestert, és volt egy állandó szekrényem, aztán jött egy nagy korszerűsítés, felújítás, ami után ahányszor lementem, annyiszor kaptam valami fertőzést, így elegem lett. Mit szeretnék? Például teniszezni. Csak hát annak idején, hogy még az hipagját is kiölték ennek a kizsákmányolásra épülő úri sportnak, felszámolták a teniszpályákat — más kérdés, hogy még ezek helyére is a legritkább esetben építettek legalább más sport űzésére alkalmas telepet —, most pe Szegő András beszélgetése Varga Imrével .