Képes Újság, 1965. július-december (6. évfolyam, 29-52. szám)

1965-07-17 / 29. szám

ARATÓK A KASZÁS öten vágták a rendet. Lábuk — a kaszá­val forduló felső testük terhe alatt — újra és újra a felázott földbe süppedt, mivel csak az imént állt el a hajnal óta zuhogó, nagyon-nagyon unt eső. A megürült fel­hők alatt tanyák, megzilált gabonatáblák. 4500 hold, háromszázhúsz tanya, a Kecske­méthez tartozó, a Talfája és Urrét-pusztai Béke Tsz területe. — Viszi? — Mint a vizet. A zömök férfi — teste csupa csont, izom, in — szívének, tüdejének és 80 ki­lójának energiájával jó ölnyi, legalább 10 kilónyi, zsengés borsócsövekkel rakott növénytömeget nyomott a rendbe. Ehhez jött még a kasza súlya. Jó, könnyű kis ka­szája volt, de 3 kilót azért ez is nyomott. És az erő, mellyel leborotválta a tövéről a növényt! Bizony kevés híján 20 kilót kellett percenként legalább ötször ki­nyomni a 80 kilós tejnek. S közben ügyel­ni a talaj egyenetlenségeire, a kasza alá kerülő kődarabokra. — Hajnalban, mikor kapáltam, még azt hittem, mehetünk a búzába. Azután jött a borulás — mondta szándékos lassan a zömök első kaszás. Tölgyfatermetét ki­egyenesítette, a levegőt az orrán szedte, hogy ne érződjön az erőfeszítés miatt a rendetlen, gyors lélegzés. Így tettek a töb­biek is. Egyszerre öt kasza emelkedett a szemmel egy magasságba, s öt fenőke re­pült ki a tokjából. Pihenés ilyenkor a fe­­nés is. Így leplezi meggyötört teste zihálá­sát a magára adó férfi. A kaszások között a széles rendsorokat a műhelyekből kiren­delt gépészruhás fiúk gyűjtötték és rak­ták kocsira. — Most ez a legfontosabb — mondta az első kaszás, Szabó István, mikor elfogta tekintetem. S fenőkövével kaszája fokára csapott a nagyobb nyomatékért. Az acél derűsen pendült meg a felhős, szomorú ég alatt. — Mikor tanult meg kaszálni? — Tizenöt éves koromban. Az első napon bizony hólyagosra töri az ember gyerekének kezét a kasza. A má­sodik napon új hólyag nő az első alatt. A harmadik napon mind a kettő kifakad, s előtűnik a nyers hús. S nemcsak a dere­kában bújkál a fájdalom, az izomláz miatt, de az izzadtság is marja a friss se­bet. Hosszú hetekig tartott ak­kor is az ara­tás Szabóéknál, hiszen 30 hold homokon gazdálkodott a tíztagú család. Mire az utolsó keresztre feltették a papot, behe­gedt a kis seb. Egy kis bőrkeményedés nőtt a helyén. Aztán jött a hordás, a csép­­lés... Azóta 35 esztendő múlott el, s többé már nem törte fel a kasza Szabó István markát. De a kis bőrkeményedés megvan, még keményebbre, simábbra csiszolta az­óta a sok-sok villa, kapa, kaszanyél. — Mit ígér a búza? Megvonta a vállát. — Nehéz megmondani, talán megadja a tizenkettőt. Ahogy zömök, tölgyfaerős termetéből ki­néztem, minden nap levágja Szabó István az egy hold gabonát. Ha két hétig arat, akkor 12 holdat. Ez 10 mázsájával is 120 mázsa. Nemcsak magának, hattagú család­jának, s a szövetkezetnek, a kecskeméti Béke Tsz-nek arat csupán... Sok ember kenyeréért veri fakult ingét az eső és az izzadtság. Süti még bronzosabbra arcát a nap. Az övét és azokét, akik mögötte húz­zák a kaszát: Kovács Imréét, Somodiét, Szilvási Jánosét és a többiekét...

Next