Képes Újság, 1966. július-december (7. évfolyam, 30-53. szám)
1966-10-01 / 40. szám
Amikor a fotoriporter Dömsödön felszállt az átkelőhajóra, ez a szép panoráma bontakozott ki előtte. A Duna, mögötte a Hegyestető a maga vadregényes erdejével, szikláival. Mennyi élményt kínál ez a táj! Már a kikötő közelében felfigyelt egy bőrsipkás, idős merítőhalászra. Megismerkedett a hetvenöt éves Csatló Istvánnal, aki ezen az egész vidéken egyedül folytatja ezt az ősi mesterséget. Itt él, amióta az eszét tudja. Lakása már sok évtizede egy formás barlang, odafönt a sziklák között, arrová a képen a nyíl mutat. El nem hagyná semmiért. A révész és a környékbeliek azt mondják: ő A HEGYESTETŐ REMETÉJE A barázdált arcú ember szorgalmasan emelgette az évszázadok óta nem változott, négyszögletű hálóját. Napbarnította csontos karjával, erősen markolta a kifényesedett hálórudat. Mérleghez hasonló billegtetéssel merült el a háló, de csupán a vizet szűrte, hal nem tévedt bele. Nem bánta, hogy ott állunk a háta mögött. Végezte a dolgát a hangulatos parton. A madarak csiviteltek, a méltóságteljesen hullámzó Duna loccsanva verődött a fűzfák tövéhez. Napsütötte kék ég alatt, a meredek szikla felett büszke saspár keringett a fészke körül. Vijjogásuk visszaverődött a hegyoldaltól. — Sasok is tanyáznak odafent? — kérdeztük. — Minden nyáron fészket raknak a Halálfejű sziklás üregben — mondta az öreg. — Miért hívják úgy a sziklát? Kedvetlenül köhintett, mielőtt válaszolt. — Még gyermekkoromban történt. Egy-egy merészebb suhanc néha virtusból szerencsét próbált a sasfiókák kiszedésével. Mind ráfizetett. A könnyen omladozó, rozsdavörös kő letöredezett a kapaszkodók keze alatt, ők pedig lezuhantak a mélybe. — És mik azok az üregek a sziklában? A halász abbahagyta a háló emelgetését. Szótlanul elrendezte a tüzet. Kikészítette a halászléhez szükséges »kelléke»ket«. Amikor befejezte, ránk nézett, s helyet mutatott a tűz körül heverő jókora köveken. Körülültük a pattogó lángokat és a finom halászlével együtt megjött az öreg mesélőkedve is. — A révvel jöttek át? — kérdezte. — Akkor bizonyára hallották, hogy én vagyok a halászremete. Nem is tagadom! Szeretem a csendes magányt, és ezen a tájon élt az apám, nagyapám, sőt a dédnagyapám is! Én csak amolyan műkedvelő remete vagyok. Készen vettem át a barlangot. De valamikor amolyan igazi remete lakott benne. Papnak készült az az ember, de volt valami botránya, szerelem vagy ilyesmi és emiatt még felszentelése előtt elhagyta a papi rendet. Idejött a barlangba. A hegyoldalban szedte a tarkabarka virágot és »csoda gyógyitalt« kotyvasztott belőle. Élt Zebegényben egy púpos, öreg javasasszony, aki rézedényben hordta el tőle a »megújhodás szerét«. Csúnyák és betegek, szerelmesek és boldogtalanok jártak az öregasszonyhoz és esedeztek gyógyulásért. Meg is kapták a gyógyító italt. A púpos nő és a remete »tudományából« a legnagyobb keletje a meddő nők megtermékenyülésére szolgáló korának volt. A jómódban élő, gyerek után vágyó úriaszszonyok titokban jártak hozzájuk és végigcsinálták a babonás szertartást. A remete vízhordó szamárral vezette őket fel a barlangba. A két oldalára felerősített vizesedénnyel poroszkáló csacsi minden nap lejött a partra, bement a Dunába és amíg ivott, a fából készült, nyitott szájú, nyakas tölcsér formájú edény elmerült és megtelt vízzel. Utána az állat elindult hazafelé és az aszszonyok követték a barlangig. Ma már egészen más itt az élet. Az új remete, Csató bácsi csak kirándulókat, elsuhanó autókat, vagy geológusokat lát errefelé. Meg a robogó, modern vonatot, amely a hegy alatt messzi tájakra, Prágába, Berlinbe igyekszik. Itt maradt ő a régmúltból, hogy tanúja legyen a változó időnek. Az a másik bezzeg nem szemlélődött ilyen nyugodtan. Amikor az elmúlt század derekán ide építették a vonatot, akárcsak ő, a környékbeli parasztemberek is megijedtek az újtól. »A szédült gyorsasággal száguldó ördögszekér puszta látására is belebetegedünk — mondták a mérnököknek. — Húzzanak palánkot a vasút mentén, hogy a rossz betegség ne kerülgesse a népet.« A nép aztán lassan beletörődött, de a nyugalomhoz szokott remete sehogy sem tudott megbarátkozni a nagy zajjal járó technikai fejlődéssel. Egy szép napon örökre elszenderedett. — Talán nem is vette volna észre senki — meséli az öreg merítőhalász —, ha az okos csacsi nem kezd el éktelenül bőgni. A szűnni nem akaró fázás felcsalta az embereket. A halott remetét eltemették a hegyoldalba, a magára maradt csacsi pedig a vasútépítők szolgálatába állt. Ezentúl is járt inni, míg aztán egy hirtelen jött zivatar után már nem tért vissza. Biztosan a megduzzadt Duna sodorta magával a már megöregedett és legyengült vízhordót. Beesteledett. Az öreg felállt a tűztől és megindult fel a barlangjába. A vonat éppen akkor robogott el a töltésen. Csatló bácsi integetett utána. Hiába, ő már másfajta remete. Kép és szöveg: Berendi Ferenc A barlang egyik része. Valamikor ide jártak a gyógyulást babonásan kereső úriasszonyok Sas a »Halálfejű«-nek nevezett sziklán Az egykori remete csacsija már rég a múlté... Ez a szobor azonban mintha a régi vízhordót örökítette volna meg