Képes Újság, 1970. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-14 / 7. szám
ANTI MOSOLYA Chrenkó Anti, a tatabányai József Attila általános iskola negyedik osztályos kisdiákja mosolyog. Mi ebben az érdekes, miért ne mosolyogna, miért ne nevetne egy kisiskolás? — kérdezheti joggal az olvasó, hiszen az lenne furcsa, természetellenes, ha mosoly helyett szomorúság ülne az arcán. Igen, ez általában így igaz. Csakhogy Anti nem régóta mosolyog. S amikor — beszélgetésünk alatt — mosolyra húzódik a szája, vele együtt mosolyog a jelenlevő iskolaigazgató, s az osztályfőnöknő, Nagy Lászlóné is. — Amit tettem, semmiképpen sem azért tettem, hogy írjanak rólam — mondja Nagyné. — Egyszerűen nem voltam hajlandó lemondani egy kis emberpalántáról, Chrenkó Antiról, akinek bizony nem sok öröme volt még az életben ... Az osztályfőnöknek feltűnt a gyerek szótlansága, szomorúsága. Egy-két napig csak figyelte a kisfiút. Aztán beszélgetett vele. Bizony, nagy baj volt otthon. Tudta, Anti édesanyja súlyos beteg asszony, egyedül neveli kisfiát, s ha szűkösen is, de megvannak abból a pénzből, amelyet egykori férjétől tartásdíjként kap. Azt azonban csak most tudta meg, hogy a volt férjet leszázalékolták, a havi 800 forintok elmaradtak. Se tüzelő, se pénz, se élelem nem volt otthon. Anti tízóra is csomag nélkül járt iskolába, de nem panaszkodott sohasem. Segítette, ápolgatta beteg édesanyját, aki zokogva panaszolta el súlyos gondjait, az őt felkereső osztályfőnöknőnek. S aztán, egy napon az osztály gondjaiba vette Antit. Az osztálytársak tízórait hoztak neki. Mind a huszonhatan ... Közölték vele, hogy többé nem kell fizetnie a napköziben kapott ebédekért. A Tatabányai Szénbányászati Tröszt igazgatóját felkereste három kék nyakkendős kispajtás, s elmesélték neki társuk nehéz sorsát. Másnap egy teherautónyi szén és fa érkezett Antiékhoz. A Nőtanács közbenjárására a tanács segélyt utalt ki az édesanyának. Az osztálytársak több bőröndre való ruhaneműt, könyveket, játékot gyűjtöttek össze Antinak. És pénzt... A pénzen új ruhát, cipőt, köpenyt vásároltak neki. Anti édesanyjának éjjeliszekrénye tele van gyógyszerekkel. Valóban beteg aszszony. Betegsége régi keletű. Talán ezért is hagyta ott a férje, tizenkilenc évi házasság után, amikor Anti ötéves lehetett. Jött egy szebb, fiatalabb, egészséges nő, s azóta az apa nem volt kíváncsi még fiára sem. — Egyszer a vonaton láttam aput, ő is rám nézett, azt hittem, odajön hozzám . .. De, átment egy másik fülkébe. Az édesanya szeméből patakzik a könny. — Én nem tudok dolgozni, roncs lettem — mondja. — A gerincemmel van baj ... És most nem akar pénzt adni volt férjem, illetve csak keveset ad. Hát mi lesz így velünk? Nekem már mindegy, de a kisfiam? Arról már nem is szólok, hogy volt férjem 5000 forinttal tartozik... És bíróság, mindig csak tárgyalás ... Mások mondják, a leszázalékolás cseppet sem zavarja a volt férjet, hogy — igaz, engedéllyel, mellékállásban — rádiót, tv-t javítson Környén. Tudják, vagy tudni vélik, nem keres rosszul most sem. Dehát úgy látszik, véglegesen leszámolt egykori családjával. De Anti most már egyre többször mosolyog. Amit az apjától nem kap meg, azt mások adják neki... Zentai Ferenc Nagy Lászlóné, az osztályfőnök (Bohanek Miklós felvételei) Az édesanya