Képes Újság, 1970. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-25 / 30. szám
KÖRÜLJÁRTAM EURÓPÁT 3. RÉGVÁRT TALÁLKOZÁSOK Április eleje volt, de már javában virágzottak az őszibarackfák, érett a narancs és a citrom a gyümölcsösökben. Először láttam életemben citromot és narancsot a kertben, fán. A szépségekkel teli dél-olasz táj engem leginkább a mi dunántúli dombos vidékeinkre emlékeztetett, ám valami különös, minden más tájtól megkülönböztető könnyedség, légiesség sugárzott belőle. Nemcsak rétjeinek üde zöldje, egének ragyogó kékje tette ezt, talán az is, hogy városai-falvai Pompeji-mód egy tömbbe épültek, legtöbbnyire egy-egy domb tetejére, hegy oldalára, felhők szomszédságába; talán az is, hogy mindenütt fellelhető szőlőlugasai majdnem villanyoszlop magasságig törnek fölfelé, ki tudja? Tény, hogy időnként az az érzésem támadt: délibábként lebeg előttem az egész vidék. Csak az szegezte a földre, hogy kapások jártak benne, s nagyon is valóságosan görnyedtek — izzadtak. Mikor pedig délre járt az idő, az éhségtől aléltan, fáradtságtól elnehezülten húzódtak a fák hűvösébe, ebédelniszunyókálni, úgy, mint a mi parasztjaink. És a kerekes kút is, a gyümölcsszállító taliga is, a gőzölgő trágyadombok is, mindmind a valóság földjére szegezték a délibáb-tájat, s megintcsak a mi vidékeinkre emlékeztettek. Azt hiszem, mindenütt a világon nagyjából egyformán folyik a paraszti élet; traktor, vegyszer, termést betakarító gép-dinoszauruszok mit sem változtatnak ezen. Remek autópályán, jó kétszáz kilométeres autóbuszút után érkeztünk Nápolyból Rómába. Nagyszerű látvány tárult elém a Campagna egyik magaslatáról: láttam a várost, melynek helyén valaha úgyszólván az egész ókori világot magában egyesítő, a „Pax Romana”-t vérrel és vassal megteremtő római birodalom székhelye állott. A Colosseum! A Szent Péter Bazilika! Ott magasodtak a nagyszerű panoráma uraiként, halvány párákba öltözve. Hányszor láttam Rómának ezeket a szimbólumait fényképeken, filmekben, hányszor vágytam a valóságban is látni őket! Most hát megérkeztem hozzájuk. Persze az utcák tömkelegébe merülve egy ilyen egynapi látogatásra érkező számára hihetetlenül kuszának tűnik az a sokarcú, korokon át épült—pusztult—újjáépült, majd hirtelen megnövekedett világváros. Modern paloták, ódon barokk épületek, antik romok szegélyezik utunkat, szeszélyes összevisszaságban. Aztán széles sugárút következik, a Via dei Fori Imperiali, amely hamarosan széles térségbe torkollik. Itt áll a Colosseum hatalmas romépülete. Az ezerkilencszáz esztendős monumentális épület, a nagy gladiátor-viadalok, hajócsaták, állatküzdelmek, látványos színielőadások ókori színhelye, ahol egyszerre több mint félszázezer torok biztatta a küzdőket, keményen állta az évszázadok természeti és emberi pusztításait, s tiszteletet parancsolóan áll a helyén. A Forum Romanum, a Capitolium, a Pantheon, sajnos csak villanásnyi képek, a gyors idegenvezetés tűnő epizódjai. A Trevi kút némi csalódást okoz: nagyobbnak gondoltam, nagyobb térrel, perspektívával. A világhírű kút, amelynek vizébe pénzt dob a turista, hogy okvetlenül visszatérjen egyszer az „örök város”-ba. A Viktor Emanuel-emlékmű: fontosként mutatják, hosszan. Nézem és egyre csúnyábbnak találom kőtonnáinak ízléstelenül hivalkodó ál-monumentalitását. Aztán a Szent Péter Bazilika, a közvetlen valóság közelségéből. A rég várt találkozás itt is csalódással kezdődik: ha nem is vagy hívő, azt várod, hogy majd a történelmi kövek között, a világ legnagyobb keresztény templomában elfogódottság lesz úrrá Ez itt már a Vatikán területe (Forrai Sándor felvételei) A főoltár. A Szent Péter Bazilikában egymást érik a látogató csoportok 18