Képes Újság, 1971. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1971-07-24 / 30. szám
szágban, minden egykori török kézen levő várat visszaadnak a szultánnak. Ezen kívül 120 ezer magyar katonát kellett volna fegyverbe szólítani Rákóczi Józsefnek, a török oldalán. Kiáltványt is intézett a nemzethez és elindult a magyar határ felé. A rodostói bujdosók kesernyés hangulatban mentek Rákóczi Józseffel. Gondolni se szerettek arra a jövőre, amelyet a török készített a nemzetnek. 1738. augusztus 15-én a törökök elfoglalták Orsovát. Ekkor kellett a harcba avatkozni Rákóczi Józsefnek. De hiába várakozott Vidin városában. Néhány kóbor, kalandvágyó emberen kívül magyar nem csatlakozott hozzá. A vidini szandzsák irányítója, a pasa, akinek a hadtestében harcoltak volna a magyarok, nem mozdult hadseregével, mert a parancsot, amelyet a nagyvezértől kapott, úgy ítélte, nem lehet végrehajtani, így telt el a nyár és az ősz nagy része. Közben III. Károly pártütőnek nyilvánította Rákóczi Józsefet és vérdíjat tűzött ki a fejére. A pápa is kiátkozta. Megalázottan, indult vissza októberben kis csapatával Rákóczi József téli szállásra, Dobrudzsa tartományba. Ekkor már beteg is volt. Néhány heti szenvedés után, novemberben harmincnyolc éves korában, Csernavodában meghalt. * „Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza /, Bosszúért kiált az egekbe vissza / Pedig jaj a népnek, vétkezett az sokat / Akit a bosszúálló isten meglátogat / Akkor is elküldte öldöklő angyalát, / Széles e hazában támaszta döghalált, / Rendre hullott a nép, mint mikor kaszálnak, / Hull a fű előtte az éles kaszának ...” Arany János írta e sorokat jóval később, de a tragédiára, amely most következett, jellemzésképpen, jól ráillik. „A háborúk és a járványok egy anyaméhből születnek: testvérek.” — Ezt meg az orvos mondja. A toborzással foglalkozó Hadik az utolsó újoncszállítmánnyal érkezett a frontra. A több ezernyi újonc közül, akiket odaküldött, válogatódott ki az a hatszáz fiú, akikkel feltöltötték a Desewffyezredet. De miért kellett e bekezdésben Arany János versét idézni? Mert az al-dunai katonai kudarc után a törökök megközelítették a Belgrád fölötti magaslatokat. Négy német vértes ezred állott eléjük és a Desewffyhuszárok. Aztán, hogy beállt a tél, az ezredet Székesfehérvár környékére küldték, pihenőbe. Hadikot pedig, százötven huszárjával, a belgrádi főparancsnokság mellé rendelték. Éppen akkoriban váltották le Königsegg Lothart. Az új főparancsnok Wallis Olivér tábornagy lett. Alig foglalta el századával a kijelölt szálláskörletét, elérte Belgrádot is a Bánátban már hónapok óta dühöngő pestisjárvány. A XIII. század első harmadában még mindig a pestis volt a háború kísérője. Ma is megborzong az ember, ha az elmúlt idő messzeségéből felidézi ezt a rémet. Olyan sok alakban jelentkezett a pestis, hogy a járvány kezdetén gyakran nem is tudták megállapítani a diagnózisát. Fény és sötétség. Ifjúság és szerelem. Férfierő és igazi cél. Étvágy és jó ízek. Virág és gyümölcs — annyi mindenből táplálkozik az életkedvünk! Ezt az egészséget, ezt a reményt fenyegette éhínséges és háborús időkben, a gyógyítás kezdetleges korszakaiban a pestis. Róma lehanyatlásában is része volt a pestisjárványoknak. Akkor mirigyvésznek hívták. A keresztény középkorban okozója volt a szörnyű pogromoknak, életrehívója a fanatikus, önostorozó szektáknak. Nagy Lajos királyunk a pestis miatt jött haza Nápolyból. Pestisben halt meg Hunyadi János, a fia, Mátyás erdőbe bujdosott előle a feleségével. Rákóczinak öt tábornoka halt meg a betegségben. — Nem a német, a pestis vert meg engem! — mondta Bercsényi Miklós, mikor már alig volt hadserege. Magyarországon a XI. század elejétől jegyzik a pestisjárványokat. Ettől kezdve minden száz esztendőben háromszor-négyszer gyérítette meg a népet. A 150 éves élet-halál harcot nemcsak a törökkel, de a pestissel is vívták eleink. A pestist istencsapásának tartották. Csak a XVIII. században lett végre köztudott, hogy ragályos. Ekkoriban vezették be a karantént (elkülönítést). De a gyógyítása még sokfelé a Béldi-kódex receptje szerint történt. Pedig, hejde régen vetette papírra a feudális ország nagynevű főnemesi családjából származó, a Báthoryakkal, Hallerekkel, Bánffyakkal, Wesselényiekkel rokon Béldi Pál. Ez a kódex tulajdonképpen egy kéziratgyűjtemény (eredetije ma is megvan az Egri Érseki Könyvtárban), amit valamikor a Mátyáskorban kezdtek el írni. Ekkoriban még szokás volt (a könyvnyomtatás horribilis összegekbe került) a klasszikusnak tekintett írások kézi másolása. Itt, a történelmi, meteorológiai témájú latin feljegyzések között van a magyar nyelven írt: „Pestis ellen való orvosság-recept”. Hallgassuk csak meg, mit ajánlott Béldi Pál a pestis ellen: „Az, mely emberen hirtelen mirigy lészen, huszonnégy óra előtt éljen orvossággal. Tormát részeltessen, fokhagymát töressen, azt erős ecetben habartassa meg, de jó keményre kenjék. Aztán ruhára kössék, a mirigyen tartsák egy óráig rajta. Fekete tyúkot ölessen, hasítsa ketté, s úgy, melegen, belestől kösse rá. Annakutána adjon ismét fokhagymát enni és ecetet igyák rá. Ezeknek utána a maga vizeletéből is igyák. Ezzel az orvossággal addig éljen, míg a mirigyek huszonnégy órája el nem múlik, azután nem használ. A fekete tyúk csak másfél, vagy két óráig maradjon rajta.” A fekete tyúknak a pestises beteget megváltó ereje babonának tűnik. Alapja az a különös hit volt, hogyha a betegséget más élőlényre átviszik, elmúlik és a beteg meggyógyul. Transzplantálásnak nevezték a középkorban. Ebből a tévhitből rettenetes dolgok támadtak, hiszen a szifiliszesek szüzekkel való nemi érintkezéstől várták szörnyű betegségük elmúlását. Sokszor csak élettelen tárgyat, követ érintett a beteg gennyes sebéhez, aztán eldobta. Azt hitték, ha valaki ezt a követ felveszi, megkapja a betegséget, s ettől a másik meggyógyul. Később már csak feljegyezték és kitették nyilvános helyre a betegség leírását. Abban a reményben, hogy, aki elolvassa, megkapja a betegséget. Maxwell 1679-ben megjelent „Medicina Magnetica” című munkájában azt írta, hogy az állat (mármint a fekete tyúk) az életerőt veszélyeztető rossz tulajdonságot magába szívja, és az „életerő” felszabadul, az állat pedig legyengül, elpusztul. Miért pusztított III. Károly hadseregeiben, majd az egész Kárpát-medencében a pestis 1738—39-ben? Mert valaki, vagy valakik, valahonnan behurcolták az országba. A társas együttlétből, összeszokottságból származó otthonossági érzésünk: erő. Különösen az a katona-közösségekben. Bajtársai életmegnyilvánulásait szemlélve önmagára ismer az egyén. Így van ez a jósorsban. De gyarló az emberi test, a hatalmas természettel szemben. Az erdőkben, mezőkön, s szellős sátrak alatt táborozó katonák a deres, fagyos őszi éjszakákon úgy bújtak össze, egymást melengetve, mint a nyájban tartott állatok. Egymás kulacsából itták a bort, közösen főztek, ettek. Vizet a forrásokból merítettek, vizet köptek a markukba és néhányszor végigdörzsölték az arcukat — ez volt a mosdás. De hogyan győztek volna a hegyből csörgedező kis erecskék egy többezres katonatábort ivóvízzel ellátni. Ittak hát a szennyes, állott, mocsaras vizekből is. Hűvös éjszakákon napokig nem került le a harcosokról a ruha. A kemény posztó hajtásaiba, meg a juhbőr-mellényekbe befészkelt a minden betegség fő terjesztője, a ruhatetű. S a betegség újabb és újabb alakban támadott. Ha egy ápoló pénzt kapott valamelyik betegtől, (nagy becse volt a kerek fémdarabnak) és a valódiságát, ezüsttartalmát megpróbálva, a foga közé harapta a tallért, órák múlva megdagadtak az állkapocs mirigyei és másnapra meghalt. Ha mezítláb járkált a pihenőben lévő katona a sáros-vizes földön a pestises sátor körül? Először a bokája fájdult meg, aztán megfájdult a lágyéka, és megintcsak jött a halál. Amelyik katonai egységben felütötte a fejét a betegség, ott szaknyelven szólva, a harci érték a nullára süllyedt. A közvetlen, s alattomos halálveszély (ez nem olyan, mint a háborúzás, hiszen tusa közben cselekszik, buzog az egyén) hatása alatt megbomlott a közösség egyensúlya. Elvesztették jó ízüket az ételek, s a szellemi mozgékonyságot és összpontosítást kívánó társas erőpróbák, amelyek elviselhetővé tették a katonáskodást, nem kellettek most már. Az emberek, ha csak tehették, kerülték egymást. Belgrádban, miután a Bánátból visszavonuló csapatok behurcolták a pestist, hét hónapig dühöngött a járvány. A szűkös szállásokon összezsúfolt katonaság ki volt szolgáltatva a szörnyű betegségnek. A pestissel fertőzött alakulatok közül számosat feloszlattak és a katonákat a szélnek eresztették. (Folytatása következik) *foJ€f?nuj Jlat/pozA/ Z P reténimn francin Setyenbergen . II. Rákóczi Ferenc szerencsétlen sorsú fia, Rákóczi József. Csernavodában halt meg 21