Képes Újság, 1974. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-05 / 1. szám
Bizony régen is volt, amikor a falubeli szegényasszony vendégségből hazatérve így dicsekedett a vendéglátók gazdagságával: „Reggel teát ittam náluk, három kockacukorral.” Igen, huszonöt-harminc évvel ezelőtt a cukornak rangja volt, a cukorbőség sok háznál eseménynek számított. Mára megszoktuk, hogy annyit teszünk teába, kávéba, amennyivel szeretjük. De az utóbbi időben mégis mintha ismét többet beszélnénk róla. Asztalunkon, ételünkbe, italunkba van cukor elég de azért a gyártási idény végén talán érdemes az újságírónak elindulni fényképezőgéppel, jegyzetfüzettel fölszerelve A CUKOR NYOMÁBAN De mielőtt mai cukorügyekre fordítanánk figyelmünket, vessünk egy pillantást a régi időkre. Honnan is indult az édesség, milyen utat tett meg, míg eljutott mai rangjához. Úgy szól az írás, hogy valamikor a cukor csak a királyok asztalán volt található, a nép édességként mézet használt. Később a cukornád sűrű főzetét, levét fogyasztották, amit nádméznek is neveztek, s még később ebből a „cukros” vízből valaki kristályos cukrot állított elő, s ezzel a cukorgyártás „föl lett találva”. Ettől kezdve a kutatók — itt, Európában — az itt honos növényekben is keresni kezdték a cukrot, s Marggraf berlini gyógyszerész 1747-ben jelentette: amit keresett, a fehér répában megtalálta. De találtak ez időben cukrot jávorfa rügyeiben és a kukoricaszárban is. De kezdettől fogva a cukorgyártás elhivatott növénye a cukorrépa volt . 1796-ban meg is épült az első cukorgyár Sziléziában. Magyarországon két természettudós, Tessedik Sámuel és Kitaibel Pál foglalatoskodtak a cukorfőzés tudományával, kísérleteztek, föltaláltak, buzdítottak, de munkájuk gyümölcse csak 1830-ban érett be. Akkor épült az első hazai cukorgyár Nagyfödémesen. De ettől a jelentős eseménytől persze a cukor még nem lett általános népélelmezési cikk. Hiszen még kereken száz év múlva is az egy főre jutó hazai fogyasztás tíz kilogramm körül tartott. Akkor, amikor Angliában a statisztika 40 kilogramm feletti átlagfogyasztást jegyzett fel, s Németországban is 30 kilogramm körüli volt. A cukor nálunk igazán az utóbbi húsz esztendőben futott be. S ennek a húsz évnek a jelentős részében termelés, fogyasztás többnyire sima úton haladt, de az utóbbi két-három évben — talán olvasóink is fölfigyeltek erre — egyre többször hangzik el különböző mezőgazdaság-politikai fórumokon a fölhívás. Elegendő cukrot, hazai termésből. S jó magyar nyelvünk ezzel a négy szóval is érzékeltetni tudja, még a laikus számára is, hogy itt a fő hangsúly a hazai termésen van. Amiből egyértelműen következik, hogy a bajok a termelésben keresendők. Bajok?... Talán helyesebb gondokról beszélni. A cukorrépa-termelés esetében pedig olyanfajta gondokról, amelyeknek egy részét a fejlődés természetszerűen hozta magával. De lássuk a tényeket. Hazánkban a cukorrépa vetésterülete húsz esztendőre visszamenően évente körülbelül száz-száztízezer hektár, összes szántónknak mindössze két százalékát vetik be cukorrépával, s ez a hazai termésátlagot, a hektáronkénti háromszáz métermázsát számítva, elegendőnek is bizonyult. A tizenegy cukorgyárnak arra a száz napra, ameddig általában a cukorgyárak üzemelnek, jutott feldolgoznivaló nyersanyag, a nyersanyagból elegendő cukor, hiszen a répa cukortartalma is jelentősen megnőtt az utóbbi évtizedekben. A nagy tudós, Tessedik Sámuel idejében még mindössze öt százalék cukortartalma volt a répának, s ma ennek több mint a háromszorosa. Igaz ugyan, hogy a fogyasztás is megháromszorozódott az utóbbi háromnégy évtizedben, de mégis, az évi három és fél millió tonna cukorrépaterméssel önellátók lettünk. A gondok a hatvanas évek végén kezdtek mutatkozni, jelentkezni. A mezőgazdasági statisztika 1969-ben több mint százezer hektáros termőterületet jegyzett föl. Megérkezett az utolsó répaszállítmány — ebben az Szállítószalagon indul a répa a gépek lakiidényben az utolsó — a hatvani cukorgyárba rintásába__ 4