Képes Újság, 1979. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-17 / 11. szám

Majom szobor a belső kapun Jegyzet egy filmről Film a tévedésről „Idegen” szemnek és fülnek meglehetősen furcsa, hogy már az angolok sem szeretik a legendás tábornokot. Már­mint Montgomeryt. Legalábbis ezt bizonyítói „A híd túl messze van” című angol film, amely a második világháború egyik sokat vitatott katonai vállalkozásáról szól. 1944-ben vagyunk, amikor már megtörtént a partraszállás és a nyu­gati fronton a „tommyk” látványosan, míg Patton tábornok jenkijei megfontoltan, a lehető legminimálisabb ember- és gépáldozattal nyomulnak előre. Ebben a helyzetben választás elé kerül a szövetségesek vezérkara, amelyben az egyik álláspontot azok képviselik, akik szerint Németország már nem elég erős a további har­cok folytatására, míg mások éppen ellenkező véleményen vannak.­ Végül Montgomery terve, a Market Garden akció végrehaj­tását határozzák el. Ennek értelmében a történelem legna­gyobb desszant hadműveletét indítják el. Mindössze két nap áll rendelkezésre arra, hogy a tízezer ejtőernyőst és a megfe­lelő technikát átdobják egy látszólag veszélytelen holland területre, ahonnan már csak egy ugrás a Ruhr-vidék. Hiábavalók a holland ellenállók vészjelzései, és az angol kémszolgálat repülőgépeinek fotói. Csak Montgomery szava számít, aki viszont már döntött: indulás! A tények azóta tények: 7000, szinte tehetetlen katona ke­rül a németek csapdájába és kilencnapos reménytelen harc­ban értelmetlenül pusztul el. A sok-sok milliónyi háborús áldozat mellett is megrendítő a sorsuk, talán azért is, mert a film szerint halálukat egyetlen ember magamutogató, ön­célú döntése váltotta ki. A film kilenc nap tragédiájának története. Olykor lebilincselően izgalmas, kellően monumentális. Máskor azonban vontatott. Egyes katonai szakértők szerint csupa fikció és következtetés olyan dolgokról, amelyek va­lójában sohasem történtek meg az átkelőhidakért folytatott harcokban. A hitelesség és a nézők háromórás székben tartása kedvé­ért a rendező, Richard Attenborough nem egy, hanem tíz filmre is elegendő világsztárt szerződtetett. Ezzel nyert is, vesztett is. Több jelenetben ugyanis szinte kereste az alkal­mat, hogy a sztároknak olyan szerepet keressen, amely illik eredeti karakterükhöz. Ezért aztán néha banálissá fokozza a helyzeteket, s a mozivásznon most is feltűnnek a westernek­­ből ismert figurák: a jópofáskodó, szivart rágó és a ló helyett dzsipet meglovagoló szuperemberek vívják ezt a csatát, hús-vér katonák helyett. Végül még egy észrevétel: az alkotók — figyelmen kívül hagyva a történelmi tényeket —, a Wehrmacht parancsno­kait, katonáit igyekeznek felmenteni bizonyos bűntettek el­követése alól, és szinte minden „játékszabályt” betartó har­cosokként tüntetik fel őket — szemben az SS-gyilkosokkal. Ez már több, mint tévedés! Ligeti Nagy Tamás Nem is nagyon értem, hogy miért feled­kezünk meg Paul Eluard 1948-as magyar­­országi látogatásáról. Pedig annak volt egy másik nagy és jelentős eseménye is. 1948. november 12-én műsoros ünnepsé­get rendeztek tiszteletére — a köztársasági elnök jelenlétében —, a Zeneakadémián. Ott Lukács György köszöntötte Paul Eluard személyében a második világhábo­rú francia ellenállási mozgalmának legen­dás alakját. Majd Illyés Gyula méltatta Paul Eluard költészetét. És mégis: „A XX. század külföldi írói” című lexikonunk (1968), valamint „A fran­cia irodalom a huszadik században” című tanulmánykötetünk (1974), csak arról tud, hogy Paul Eluard 1949-ben — Petőfi ha­lálának centenáriumán —, járt Magyaror­szágon. Ez azonban, mint láttuk, csupán annyi­ban igaz, hogy 1949-ben járt ugyan ná­lunk, de akkor már­ másodszor. A második látogatás alkalmával, 1949. július 30-án, szombaton este a Városi (ma Erkel) Színházban megtartott Petőfi-ün­­nepségen az elnökségben foglalt helyet. Másnap, vasárnap délelőtt részt vett a Pe­­tőfi-szobornál rendezett nagygyűlésen, és a francia nép nevében koszorúzta meg az emlékművet. Majd délután a szakszerve­zeti tanács székházában, ahol az ünnep­ség folytatódott, jelenlétében olvasták fel a Petőfiről írott új versét. Paul Eluard fáradhatatlan volt. Még aznap délután elment a Bajza ut­cába is, ahol az akkori Petőfi-emlékházban — Szakasits Árpád köztársasági elnök és a kormány részvételével —, emlékkiállítást nyitottak meg. Paul Eluard hosszasan néz­te azt a hajdani kézisajtót, amelyen 1848. március 15-én a „Nemzeti dal”-t és a „Ti­zenkét pont”-ot nyomtatták. Ez a kézisaj­tó rövid ideig, az ünnepség alatt, ismét működött. Kinyomtattak rajta néhány pél­dányt, ezúttal is, a „Nemzeti dal”-ból. Az egyiket Paul Eluard tette el emlékbe. Akkor ígérte, hogy az elkövetkezendő évtizedben Petőfivel, és annak méltó örö­kösével, József Attilával megismerteti a francia népet: lefordítja e két magyar köl­tőóriás számos versét. Lelkesedése nem ismert határt. Ám alighanem ez volt az első olyan ígérete életében, amit nem teljesített. 1952. november 18-án reggel 9 órakor a szívéhez kapott. „A forrásnál voltunk, s a tenger nincs távol...” Szívroham végzett vele, Párizsban. Simon Gy. Ferenc PAUL ELUARD (1895—1952). —­ Az MTI fotóarchívumából most került elő ez az egykorú fényképfelvétel, amely a Fészek klubban tartott előadása közben örökítette meg 1948. november 10-én. Háttérben: Illyés Gyula 1 15

Next