Képes Újság, 1986. július-december (27. évfolyam, 28-52. szám)
1986-12-06 / 49. szám
„Mikor Csíkból elindultam, szívem se volt úgy búsultam. Kezem fejemre kapcsoltam, s én magamat úgy sirattam”. A török kiűzése óta a legnagyobb népmozgást a második világháború indította el Magyarországon. Ez a sokak számára tragikus megpróbáltatásokat hozó belső népvándorlás a bukovinai székelyek 1941-es Bácskába való telepítésével kezdődött. Az akkori Magyarországhoz visszacsatolt területen harminc kisebb-nagyobb faluban telepítették le a volt öt bukovinai székely falu népét: Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva, Hadikfalva és Andrásfalva lakosságát. Az első világháború után felosztott magyar nagybirtokra telepített szerb önkéntesek, dobrovoljácok házait és gazdaságait kapták meg, ezért a háború végén szinte mindenüket hátrahagyva kellett menekülniük. Közel egyéves bolyongás után, 1945-ben Tolna, Baranya, Bács megye harminchét kitelepítésre ítélt német falujában, összesen mintegy tizenhétezer volt bukovinai székely kapott otthont. De kik is a bukovinai székelyek? Ők azok, akik legismertebb keservesének két sorát idéztük bevezetőül. A dal Kodály Zoltán művei között épp úgy megtalálható, mint Andrásfalvy Bertalannak A bukovinai székelyek kultúrájáról írt könyvében. A Tolna megyei Majos falucskában a nyolcvanhárom éves Lőrinc Imre bácsi ma is tisztán énekli. Ő az az ember — többek között —, akitől megtanulhatjuk: múltunk érték. Mindannyiunknak valahogyan úgy kéne azt tudatunkban őrizni, utódainknak továbbadni, ahogyan ő és sorstársai teszik. „Mikor Csíkból elindultam ,az idézett dalban rejlik a szomorú történelem. Az erdélyi Csík megyéből a Madéfalvi Veszedelemkor Moldovába — ahogyan ők mondják — kifutott, majd onnan 1777 és 1785 között az akkor gyér lakosságú Bukovinába telepedett a haza nélkül maradt székely népcsoport. Kifutottak, de miért? 1763- ban Mária Terézia erőszakos, igazságtalan sorozást rendelt el Erdély keleti határán, a Székelyföldön. A székelyek nem álltak osztrák szolgálatba, hanem igazuk tudatában beadványt fogalmaztak, küldöttséget szerveztek a helyzet tisztázására. Madéfalván gyülekeztek, 1764. január 7-én azonban a népet harangszó helyett ágyúszó riasztotta álmából. Az osztrák zsoldosok kegyetlen mészárlása késztette a megmaradtakat, hogy meneküljenek. A Székelyek Bukovinában, elszakadva a magyar nyelvterület nagyobb összetartozó tömbjének szellemi vérkeringésétől, idegen környezetben is szívósan őrizték hagyományaikat. Kodály Zoltán 1914-ben kincsre lelt közöttük: Székelyfonó című daljátékának anyagát zömmel tőlük gyűjtötte. Lőrincz Imre édesanyja volt egyik énekmondója. Maroson akárkivel szót vált az ember, legmaradandóbb élménye marad az a sajátos öntudat, amit szintén megtartottak. A nyolcvanhárom éves Imre bácsi gyermekkorától kezdve minden ismerőse, rokona pontos nevét, cselekedetét számontartja, mindig hozzátéve: Majos, ahol mintegy ezer székely ember találta meg otthona biztonságát oltalmában Az otthon Kajtár Imre, a lakodalmas gazda, ma a termelőszövetkezet portása, több mint száz menyasszonyt kért ki a bukovinai szokások szerint A temetőben békésen nyugszanak egymás mellett Gáspár Mártonék és Johan Henrikék, székelyek és svábok A gyerekek szíves-örömest szövik az ősi mintákat 16