Képes Újság, 1986. július-december (27. évfolyam, 28-52. szám)

1986-12-20 / 51-52. szám

Kacagó cicababáit Az imbolygó alak oly hirte­len bukkant föl a ködből, hogy a gépkocsivezető káprázatnak vélte. Mégis fékezett, lassan, óvatosan, hogy meg ne csússzon a kocsi. Félig a padkán állt meg. Tej­fehér csönd vette körül. Amúgy is hasznos ilyenkor pihenni egyet, a szeme már vibrált az éjszakai ködben, a fényszórók éppen csak egy-egy darabkát világítottak meg a középső te­relő vonalból. A magas, testes férfi nyögve kászálódott ki az autóból. Kö­rülnézett. Csönd és köd min­denütt. A motor zümmögött, a bekapcsolva hagyott ablaktörlő surrogva járt a szélvédő üvegen. Elindult visszafelé, közben a derekára támasztva kezeit nyújtózkodott. Amikor a földön üldögélő alakot megpillantotta, hirtelen megállt. Elütöttem? Ki ez, mi ez? Ijedtség villant át rajta, majd gyorsan zsebre vágta a kezeit, a hideg már csípett. Úgy pislo­gott, mint aki nem hisz a sze­mének. Az út szélén, begörbített hát­tal egy nő ült. Félig az árokpart felé fordulva, fölhúzott lábak­kal, hosszú szőke haja szinte beborította a vállát-nyakát. A férfi közelebb lépett. A nő megmozdult, felé fordította az arcát. A csinos arc kékes-lilás színben játszott, a nő ajkai jól láthatóan reszkettek. Az egész alak szinte vibrált, vacogott, szólni nem tudott. Gyorsan odalépett hozzá, majd a lassan feléje nyúló kar alá fogva, szó nélkül fölsegítet­te a nőt. Tulajdonképpen ölbe kellett vennie, s úgy lépkedett az autója felé. A döbbenettől és a hideg ködtől a férfi sem tudott egy hangot sem kinyögni. A nő könnyű, kivágott ruhá­ban volt, egyik lábán magas sarkú cipő, riasztotta kábulatából. Késő es­te, a ködös országúton, egy nyá­ri ruhás gyönyörű nő a kocsi­jában, micsoda kaland! A főváros felé tartva a férfi alig szólt, a nő azonban szinte megállás nélkül csak mondta­­mondta a történetét. Hogy megismerkedett azzal a Mercissel. Vacsorázni voltak a közeli kisvárosban. Aztán ha­zafelé autóztak. És akkor azt mondta a Mercis, hogy teljesíti három kívánságát. Egyszerre csak lefékezett az út mellett, és rárontott. Meg akarta erősza­kolni. Ott, az autóban. Dula­kodtak. Tán a szemébe is bele­kapott védekezés közben. És hirtelen kiugrott a Mercis az ajtón, megkerülte a kocsit. Föl­tépte az ajtót, a lány oldalán, és durván kirántotta az ülésről. Magához se tért meglepetésé­ben, amikor már ott is hagy­ták, az út szélén. Egyetlen kis ruhában. — Mi volt a három kívánsá­ga? — szólalt meg a férfi, oda­pillantva a nőre. — Egy rendes férj, boldog házasság és a húgom gyógyul­jon meg — sorolta szinte azon­nal a nő. — Ezért teperte le? — akar­ta kérdezni, de nem szólt, csak odafordulva­ gyorsan végigpil­lantott a nőn. Nem is nő, in­kább lány. Ápolt, csinos, sőt kifejezetten vonzó ebben a könnyű ruhácskában. Oly ott­honosan helyezkedik az ülésen, mintha ki tudja, milyen régóta ismernék egymást, és hazafelé autóznának a ködben, haza a meleg, kényelmes lakásba, a puha ágyba. Estétől reggelig A férfi fölsóhajtott. A lány, mintha csak kitalálta volna a gondolatait, hangosan fölkaca­gott. Vidám, csilingelő nevetése betöltötte az autót. Mire beértek a fővárosba, már sok mindent megtudott. A lányt Szekeres Máriának hívják. Manikűrös egy kozme­tikában. Huszonöt éves. Az anyjával és a húgával él együtt. Udvarlója nincsen. Szereti a konyakos meggyet, de nem eszik sokat belőle, mert hizlal. Nem hord melltartót, nincs szüksége rá. A húga beteg, az anyja is támogatásra szorul. Szeret szórakozni és imádja a képregényeket. A középiskolát nem fejezte be, de leérettségi­zett. És három kívánsága van, de az úgysem teljesülhet. Mert ő szerencsétlen alkat. Hát semmi esetre sem külső­re, gondolta a férfi, már oda­haza, a saját lakásán. Az ő egyetlen kívánsága teljesült. Bátortalanul ajánlotta föl az otthonát, tisztálkodni, egy korty szíverősítővel koccintani az út­ra, meg egyáltalán. A lány, azaz Szekeres Mária annyit hálálkodott, hogy már szinte zavarba hozta a férfit. Akárki megtette volna, dör­­mögte, csak nem hagy ott az országúton egy embert, a fagy­­ban-ködben. A hálás ölelésből csók lett, majd újabb ölelés. Végül a nagy puha ágyban kötöttek ki. A férfi nem is tudta, hogy kissé hízásnak induló, nagy teste ennyi öröm forrása lehet. A lány úgy nézett rá, oly csil­logóan rajongó szemekkel, any­­nyi kedvességgel halmozta el, hogy a férfi tudta, most meg­érintette a szerencse, ezt nem szabad elszalasztani. Estétől reggelig együtt voltak, s a férfi arra gondolt, ha má­sodszor is megnősül, hát íme, itt van ez a rendes és csodála­tos lány. Egyedül tartja el az édesanyját, a beteg húgát, s voltaképpen védelemre szorul, hiszen oly kiszolgáltatott eb­ben a durva, erőszakos világ­ban. Becézgetés közben el is mondta mindezt a lánynak, aki csak a fejét rázta. Előbb ismer­jék meg egymást komolyan, szeretné bemutatni az édesany­jának. A férfi, mikor reggel el­vitte a lányt a kozmetikába, mert ez volt a kívánsága, arra gondolt, hogy ennél jobban nem válaszolhatott volna a lány. Ezt azonban nem mondta, csak megegyeztek, hogy másnap is­mét találkoznak. Aztán nagy zavarban, makogva-pirulva egy ötszázast halászott ki a tárcá­jából, hiszen Szekeres Máriá­nak a táskája, az iratai, a pén­ze a Merciben maradt. A lány szabódva tette el a pénzt, az­tán a közös zavart hangos ka­cagással hirtelen föloldva, ne­vetve mondta. — Ennyire olcsó azért nem vagyok — és csókot dobott a szintén mosolygó férfi után. Rendes lány lehet, gondolta a férfi, egy afféle lány nem viccelődik ilyesmivel, s pláne nem kacag ilyen felszabadul­tan. Elégedetten mosolygott, amikor belépett a vállalat ka­puján, s biccentett a portásnak, aki tisztelettel üdvözölte az osztályvezető kartársat, és visítva, magas fejhangon he­herészett. Lihegve, hisztériku­san kapkodta a levegőt, a hang­ja el-elcsuklott, úgy rázta a gör­csös, megállíthatatlan vihogás, mintha megmarkolta volna a vállait, és nem engedne a szo­rításból. — Mi lesz belőled, mi lesz belőled — dünnyögte az édes­anyjuk, és mintha erre vála­szolt volna Szekeres Mária, odakuporodott az anyja lábá­hoz, és azt ismételgette: férj­hez megyek, férjhez megyek. Az orvos csöngetett. Nyugta­tó injekciót adott a lánynak, és megírta a beutalót. Az anya fásultan figyelte, hogy az idő­sebbik lánya intézkedik. Egy ötszázast ad a doktornak, s együtt várják a mentőket. Megint az elmére viszik, gon­dolta, ennek már soha nem lesz vége. Micsoda két különböző lány! Milyen kedvesek és bá­josak voltak, együtt a gyermek­ágyban, mint két szép hajasba­ba, mindig vidáman, nevetve. Milyen kedves, suta, vihogó kamaszlányok voltak, egészen addig a napig, amíg a férje élt. S aztán micsoda esztendők kö­vetkeztek ! Három kívánság A jól fűtött autóban gyorsan átmelegedtek. A nő arca kipi­rult, lábait fölhúzta az ülésre, rövidke ruhája fölcsúszott. — Kidobott a rohadék — mondta még remegő szájjal. A férfi nem szólt, csak nézte a szép lányt, a könnyű ruhájá­ban, elővillanó combját, mez­telen karját, előremeredő sze­meit. — Egyszerűen kilökött a fagyba — emelkedett meg a nő hangja. — Szemét! A férfi megköszörülte a tor­kát. — Segíthetek? — kérdezte, s ez most olyan sután hangzott, hogy egyszerre elnevették ma­gukat. — Hazavinne? — fordult fe­lé a nő, s józan pillantással föl­mérte a volán mögött ülőt. A férfit a saját nevetése föl­ 44 Mi lesz belőled? A kozmetikát is vidám neve­tés uralta a reggeli órán. A lá­nyok hangosan mulattak vala­min, amikor az idős takarító férfi elköszönt. Megannyiszor viccelődtek egymással, hogy csupa nő dolgozik itt, csak a hajnali meg esti takarító a fér­fiember. — Vígan vagytok, cicababák — kiáltotta oda búcsúzóul a ta­karító. — Csak nehogy a nagy viháncolásnak sírás legyen a vége. Na, csókolok mindenkit. Ám Szekeres Mária nem volt a kozmetikában. Már hazafelé tartott. Nem sokat kellett men­nie, hiszen a szomszéd házban lakott. Odahaza is hahota fo­gadta. De micsoda nevetés! A húga a konyhaszéken ült. Viharos évek A két lányt mindenki csak úgy hívta, hogy Boris­ Maris, mintha ikrek lettek volna. Ho­lott egy év korkülönbség volt közöttük, mégpedig Mária volt az idősebb, s Borbála a fiata­labb. Mégsem úgy mondták, hogy Maris-Boris, hanem meg­fordítva, Boris-Maris. Ki tudja, miért? S azt ki tudja, hogy miért kezdtek elmaradozni, sőt az is­kolából is kimaradozni. Az anyjuk két állást is vállalt, hajnalban takarított, napköz­ben pedig egy kisiparosnál vég­zett segédmunkát. A takarítás kevés fizetéssel, ám bejelentett munkaviszonnyal járt, a kis­iparosnál több pénzt kapott, de nem hivatalosan dolgozott. A lányok már odahagyták az iskolát, s az akkor harminchá­rom éves asszony összemelege­dett a kisiparossal. Talán ez in­dította el a viharokat? Azt az éjszakát nemigen fe­lejti el, amikor rányitotta az ajtót a nagy kacagásra. A szo­bában, a nagy ágyban feküdt a kisiparos, vagy mondjuk úgy, hogy az élettársa, jobbról-bal­­ról pedig a Boris-Maris, s leit­­tasodva, kifordulva önmaguk­ból nevettek. A férfi bamba elégedettséggel bámult rá a be­nyitó asszonyra. — Gyere­ke is — nyögte ki, elterpeszkedve az ágyban a fér­fi. — A családban marad. Az asszony elájult. Illetve le­hanyatlott, s amikor magához tért, nem változott semmi. Nemcsak részegek, de kábultak is voltak a lányok, ragasztóz­tak, vagy valami mással szédí­tették magukat. És eladók volt

Next