Képmás, 2001 (2. évfolyam, 1-5. szám)
2001-01-01 / 1. szám
Magyarországot jelentős erdőrengeteg borította be még a honfoglalás idején, ennek komoly része a legeltető állattartás és a földművelés áldozata lett. A várak körül különösen nagy volt az erdőirtás, például a törökök kiűzése után az újjáépítéshez igen sok faanyagra volt szükség, ami az erdők további pusztulásához vezetett. Királyaink közül elsőként Zsigmond ismerte fel ennek jelentőségét, és 1426-ban meghozta az első erdészeti jellegű intézkedést: a királyi birtokokon elrendelte a vágásterületek évenkénti áthelyezését, és megtiltotta az erdők szántóvá történő átalakítását. Mária Terézia 1769-ben kiadott erdőfenntartási utasítása mérsékelte az oktalan erdőirtást, sőt szabályozta a kivágott erdők felújításának rendjét is. Az első magyar erdőtörvényt 1791-ben adták ki, ezt további törvényes rendelkezések követték (például 1848-ban is). Erdészeti ismereteket már 1758-tól kezdve oktattak, de a hazai erdőgazdálkodásban jelentős mérföldkő volt 1808-ban az erdészeti felsőoktatás beindítása Selmecbányán. A bányák működtetéséhez rengeteg faanyagra volt szükség (támfalak, dúcok, gerendák), emiatt a bányák környékén szinte teljesen kiirtották az erdőket. E problémának köszönhető a bányász és erdész szakok hagyományos testvéri viszonya. Az I. világháborút követő területvesztések után került át a magyar bánya- és erdőmérnökképzés Sopronba (a bányászképzést az ’50-es években Miskolcra helyezték át, de a közös hagyományok gyakorlása még mindig összetartja az erdész és bányász diákságot). A trianoni békeszerződés erdészeti szempontból különösen tragikus következményekkel járt: az ország erdeinek jelentős részét (Erdély, Kárpátalja, Felvidék) elcsatolták. A csonka országnak kevesebb mint 12%-át borította csak erdő, emiatt hatalmas faínség keletkezett. A fahiány leküzdése érdekében nagyszabású erdőtelepítési programot indítottak be, ami, ha úgy vesszük, jelenleg is tart még. Kaán Károly erdész-tudós kezdeményezésére jelent meg az 1923. évi XIX. törvénycikk, amely az Alföld fásításával foglalkozott. Az ő nevéhez fűződik a természetvédelemről szóló 1935. évi V. törvénycikk is, amely előtérbe helyezi a korszerű és természetbarát erdőgazdálkodási módszereket (pl. több fafajú - ún. elegyes erdők, természetes felújítás). A második világháború alatt a magyar erdők ügye kissé megtorpant, de utána az erdészek hatalmas lendülettel folytatták munkájukat. Kevés dologról mondható el, hogy jót tett neki a kommunista diktatúra, de az erdőgazdálkodás az 1946-os államosítás után nagy beruházási lehetőségekhez jutott. Az 1945 - 1975 között eltelt 30 évet ezért az erdőművelés „aranykorának” is szokták nevezni. Az erdősítéseknek köszönhetően mára az ország 18,9%-át borítja erdő. Európában ezzel az utolsók között kullogunk, de - tekintve történelmünket és adottságainkat - nekünk ez mégis hatalmas vívmány. Az erdők stratégiai jelentőséggel bírnak, ezért a szakemberek minden magyarországi erdőre erdőtervet készítenek, amiben konkrétan meg van határozva hogy az adott erdőterületen milyen erdőre van szükség, és a célok eléréséhez milyen munkálatokat kell végrehajtani. Az erdőtervek betartását erdészeti szakhatóság ellenőrzi, hogy az erdők minél jobban a közérdeket szolgálják, és hogy ne lehessen például engedély nélkül fakitermelést végezni. Az elmúlt 10 év legjelentősebb erdészeti vonatkozású eseményei az új erdőtörvény elfogadása és a privatizáció voltak. Az új erdőtörvény adja meg a jogi keretet a piacgazdaságban folytatott erdőgazdálkodáshoz. A privatizáció következményeképp pedig az erdők kb. 40%-a magánkézbe került át. A jövőre tekintve az erdészek egyik legfontosabb feladata a magánerdő-gazdálkodás hatékony beindítása lesz ott, ahol ez eddig még nem történt meg. Távlatilag pedig fontos célok a természeteshez közelálló erdők megőrzése illetve arányuk növelése, valamit az ország erdősültségének tovább növelése 25%-ra. Gergely Gábor